2019.

Azok a testvérek, akik a húsvéti istentiszteletek közül az elmúlt vasárnap 10-es alkalmat választották, húsvét vasárnapján  ugyanezen igeversek alapján hallhatták Istenünk üzenetét. Akkor, az igehirdetés központi gondolata Péter második halfogása kapcsán az újrakezdés volt. Újrakezdés saját akaratból, önfejűen, és újrakezdés Jézussal, Jézusban. Ma, főként arra fogjuk a választ keresni, hogy miért volt szükség arra, hogy Jézus még egyszer, a húsvéti események után ismét találkozzon Péterrel.

A Húsvét utáni tanítványi magatartás egy tipikus példáját látjuk magunk előtt, ebben a történetben megfogalmazva. A tanítványok szembesültek már az üres sír csodájával, ám ez még nem jelenti azt számukra, hogy Krisztus fel is támadt a halálból, ezért Jézus megjelenéseivel megpecsételi, mondhatnánk úgy is, hogy hitelesíti feltámadását.

A megjelenések kiegészítették a nyitott és üres sír tényét. Mint az elmúlt vasárnapon is elmondtam, ha nem lettek volna e megjelenések, akkor bárki hihette volna azt – amit a zsidóség egyébként a mai napig is előszeretettel állít – hogy a tanítványok ellopták a testet. Vagy azt, amit oly divatos mondani, hogy Jézus nem is halt meg a kereszten, csak tetszhalott állapotban volt, és a sírban felébredve, onnan kijött, elmenekült. Mindkét feltevés határozottan cáfolható és cáfolandó! A sírrablás, nem lett volna logikus tett a tanítványok részéről, mert mindannyian a Feltámadottal való találkozások után a feltámadás hirdetői lettek, amelyért Jánost kivéve mártírhalált haltak. Hitükben meg nem tántorodtak, el nem buktak, fel nem adták. Ha ők lopták volna el a testet, akkor a saját maguk által kreált hazugságért nem lettek volna képesek a mártíriumra! De az ellopás ellen szól az a tény is, hogy őrizték a sírt, és miután a sírból eltűnt a test az ott őrt álló katonákat a kor gyakorlata szerint ki kellett volna végezni kötelesség szegésért, e helyett azonban pénzt kaptak, hogy hallgassanak a történtekről. Nem valószínű, sőt lehetetlen, hogy azok a tanítványok, akik húsvét előtt szinte megbénultak a félelemtől, fegyvertelenül felvették volna a harcot a sírt őrző katonákkal.

A másik elmélet, a tetszhalott elmélet, ha lehet még abszurdabb. Az idő rövidsége miatt csak néhány ténnyel cáfolnám: Nem tudom elképzelni, hogy valaki, akit szinte agyonvertek korbáccsal, majd keresztre szögeztek, ott órákat szenvedett, oldalát dárdával szúrták át a szívig, az ne halt volna meg. De, ha mégis, valami lehetetlen okból életben maradt volna, akkor ez a félholt, hogy lett volna képes kijönni a sírból, belülről elhengergetni a követ, legyőzni a katonákat, majd elmenekülni. A választ mindenki józan belátására bízom…

És még egy kérdés vetődik fel a tetszhalott elmélettel, hova ment utána Jézus? És, hogy tudott úgy találkozni tanítványaival, hogy azokra döntő hatást gyakoroljon? Találóan írja Strauss a Jézus élete című teológiai munkájában a következőt: „Egy félholt, a sírból elővánszorgó, ide-oda csúszkáló, orvosi ápolásra, kötözgetésre szoruló szenvedő alak, nem tehette volna a tanítványokra azt a benyomást, hogy ez az életnek ama fejedelme, ki a halálon és a síron is győzelmet vett, amely hit a tanítványok későbbi fellépésének alapjául is szolgált. Egy ilyen életre kelés csak gyengítette volna azt a benyomást amit életében és halálában tanítványaira tett és a legkevésbé sem lett volna alkalmas arra, hogy szomorúságuk lelkesedéssé változzék, és tiszteletük imádássá magasztosuljon.”

Egyébként, e dolog fordítva is igaz: ha nem lenne a nyitott és üres sír, akkor bárki könnyen hihetné azt, hogy Jézus halál utáni megjelenései csak a tanítványok agyának kivetülései, vágyaiknak megtestesülői. Ezzel kapcsolatban is elméletek tucatjai születtek, amelyeket szintén cáfolni lehet és kell, például a pszichológia eszközével.

Az üres sír, és a jézusi megjelenések tehát kiegészítik egymást! Együtt jelentik a feltámadást, keresztyén hitünk legszentebb titkát. Együtt jelentik azt, hogy Isten a mi megváltásunkat tökéletesen és teljesen elvégezte Jézusban, a feltámadással igazolva Jézus egyszeri és tökéletes áldozatát. A feltámadás Isten pecsétje volt Jézus megváltói munkáján! Nem véletlen, hogy épp e központi tanítással kapcsolatos a legtöbb támadás, ami érte és éri a keresztyénséget.

A tanítványokat pedig e megjelenések végső döntés elé állítják. Egy ilyen megjelenésnek, találkozásnak lehetünk tanúi e történetben is.

Péter, elhatározza, hogy elmegy halászni. A többi tanítvány pedig követi őt. Érdekes mindez, ha meggondoljuk. Jézussal jártak 3 éven keresztül, Őt hallgatták, az Ő tanítványai voltak, most azonban feladják. Visszatérnek eredeti szakmájukhoz, amit Krisztusért elhagytak, a halászathoz.

Halásznak, és a történet tanúsága szerint semmit nem fogtak, akárcsak az első halfogás alkalmával. Akkor, mindenüket hátrahagyták, és követték Jézust, mivel ráébredtek arra, hogy Krisztussal járva az Ő életükben csodálatos dolgok történhetnek.

Eltelt három év. Mi történt ez alatt Péterrel? Tanítványként tanult, Jézussal járt. Ott volt a Megdicsőülés hegyén, ott volt Jakabbal és Jánossal Jairus leányának feltámasztásánál, egyedül ismeri fel tanítványtársai közül, hogy Jézus a Krisztus, amikor ezt mondja Jézusról: „Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia!”.  De vannak életében árnyoldalak is: Nem tudja elfogadni Jézus szenvedésének gondolatát, és ezért Jézus igen keményen inti: „Távozz tőlem Sátán”, és Nagycsütörtök éjjelén életét féltve háromszor tagadja meg Jézust, miután a tanítványok közül egyedül, kimagasló bátorságról tanúbizonyságot téve a főpap udvaráig követte az elfogott Jézust!

A hit útján egyszer fent, egyszer lent volt, hatalmas hitbéli ingadozások jellemezték őt, majd a  nyitott sírt látva, visszamegy halászni, hátat fordítva elhívásának. Mindezeket nézve azt kell mondanunk, hogy valami még nem volt teljes Péter életében. Nem volt még teljesen kész, nem volt még életében minden rendezett.

Elindult egy úton, egy jó úton, Jézussal, de az úton járás még nem jelentett egyértelmű, és megkérdőjelezhetetlen döntést Krisztus mellett. Valami megmozdult benne az első halfogás alkalmával, vágy ébredt szívében, fogta Jézus kezét, de ez a döntés, még nem végleges döntés volt. Tulajdonképpen Péter megtérése ezen a ponton, a második halfogásban, a  Feltámadott Jézussal való  döntő találkozásban fejeződött be, egy hosszú-hosszú, több éves folyamat végén.

Míg Pál apostol megtérése egyértelműen egy ponthoz köthető, a damaszkuszi úton a Feltámadott Krisztussal történt találkozáshoz, amikor egy egész lényére kiható, ma divatos szóval úgy mondanánk: „audióvizuális” találkozásban, addig Péter egy hosszú utat járt be, amelyben néha közelebb, gyakran pedig távolabb volt Jézustól.

Tulajdonképpen az utolsó állomás Péternél is, a feltámadott Úrral való találkozás. Mert a Feltámadottal való találkozások az embereket a Szentírás szerint döntésre késztetik. A Feltámadott Úr mellett már nem lehet közömbösként megmaradni. Akárcsak Tamásnak, aki nyolc nappal húsvét után találkozik a Feltámadottal, Péternek is e találkozásban döntést kell hoznia.

A feltámadás, az első húsvét ténye ugyanis döntésre hív. Péter, e találkozás előtt nem volt még kész. Élete nem volt még teljesen Krisztussal járó élet.

Néhány évvel ezelőtt hallottam egy megrendítő történetet, amely egy kisvárosban játszódott: Egy éjszakai ügyelet alkalmával egy fiatalember ügyelt a kórház fogászati részlegén, nem túl nagy tapasztalattal. Éjjel valaki sürgős foghúzásra jelentkezett, ám nem közölte az orvossal, hogy vérzékeny. A foghúzás után elkezdett vérezni a fog helye, és a fiatal orvos nem tudta elállítani a vérzést. Megkérte betegét, hogy várja meg, amíg tapasztaltabb segítséget hoz, és átment egy másik osztályra. Mire a másik orvossal visszatért, a beteg elment. Kétségbeesve keresték egész éjjel, kiáltozva az utcákon, hogy jöjjön vissza, mert még nincs kész a kezelése. Reggel találták meg egy parkban, holtan, elvérzett. Nem volt még kész, és nem hagyta, hogy a kezelés befejeződjön.

Péter sem volt kész, de Jézus utánament, és folytatta a kezelést, Péter életének teljes gyógyulásáig.

Érdemes megállni e ponton egy pillanatra, és magunkba nézni: vajon a mi életünk hol áll?

Elindultunk már, vagy még rossz úton járunk? Hagytuk-e, hogy a mi életünk kezelését elkezdje, majd befejezze a mi Urunk?

Vagy félbe maradt valahol, valamikor a gyógyítás. Pedig a mi Urunk teljes gyógyulást akar adni! Nem akarja, hogy félbe maradjon életünk, és ennek következtében az örök halál és kárhozat legyen osztályrészünk!

Ezért megy Péter után is! Nem Jézusnak, hanem Péternek van szüksége erre a találkozásra, mégis Jézus az, aki mozdul! Fontos neki ez a lelkesedő, de lelkesedésében szalmaláng lelkesedésű tanítvány, fontos neki az, aki háromszor tagadta meg, miután a legnagyobb hangon fogadkozott, hogy ha mindenki Jézus ellen fordul is, ő biztosan kitart mellette, fontos neki az, aki annyi csodálatos megtapasztalás ellenére, az üres sírt látva is visszamegy halászni. Kell neki ez a kemény, tagadó, makacs-önfejű ember. Kell neki az, aki ennyi csoda ellenére a saját útját járja. Fontos volt neki, és csak érte mozdul ezen az alkalmon. Úgy, ahogy a Jó pásztorról, az elveszett drachmáról szóló példázatokban is láthattuk: fontos egy is a meglevő kilencvenkilenc ellenére,- a juhocskák esetén, vagy a meglévő kilenc ellenére is az elgurult egyetlen drachma. Fontos, és a pásztor mozdul az egyetlen juhért, az asszony pedig az egy drachmáért. Vagy, az Atya a tékozló fiúért.

Tulajdonképpen ez a nap Péter húsvétja, az igazi találkozása a Feltámadottal, aminek gyümölcsei is lesznek az Ő életére tekintve. Mert mindenkinek az a nap élete húsvétja, amikor döntő találkozása volt a Feltámadott Jézussal! Fontos volt neki Péter ott és akkor, és fontos ma is neki minden ember, együtt, és külön-külön is. Fontosak vagyunk neki mi is, az egyet lépünk előre, kettőt hátra, „a visszamegyek halászni” az első kudarc hatására szintű életünkkel is! Fontosak vagyunk, minden tagadásunk ellenére, minden külön utunkkal együtt, úgy, ahogy vagyunk. Nem mond le rólunk!

Mi lett Péterrel?

Életét e ponttól kezdve a Jézus melletti rendíthetetlen kiállás jellemezte. Voltak benne természetesen bűnök, hibák, mulasztások, hiszen ember maradt, de újjászületett ember lett! Rendíthetetlen harcosa lett az őskeresztyén egyháznak, életét áthatotta a feltámadás csodája. Megbátorodott élete szólta Krisztus feltámadásának örömüzenetét!

Mert, drága testvérek, a Feltámadott Krisztussal való találkozásoknak, akárhogy is történnek, a Bibliát olvasva, vagy egy prédikációt hallgatva, vagy akár egy testvéri beszélgetésben, mindig ez a következménye ma is!

Két idézettel szeretném zárni, amelyek Tildy Zoltán Jézus föltámadása című teológiai pályamunkájából valók, és amelyek a feltámadáshit megéléséről szólnak: „Amit a mai kor mindenekfelett nélkülöz, az a föltámadás evangéliuma. Az egyháznak meg kell telnie a föltámadás, a missziói élettel, annak teljes erejével, hogy kiemelkedhessék az általános közönyből, és tagjait kiragadhassa a szociális bajok s részben a hitetlen „tudósok” okozta rettenetes bizonytalanságból”.

„Csoda-e ha az őskeresztyénség annyira telve volt ragyogó energiával, élettel és reménnyel! Midőn a mi korunk vissza tud majd jutni a föltámadásnak ahhoz a megértéséhez, amely bennük volt és az ő, annak realitásában bízó hitükhöz, látni fogjuk, hogy a dolgok, amelyek ma még nehezek számunkra, könnyűek lesznek azon az új és jobb reggelen.”

Így legyen, Ámen

Juhász András