2019.
Kedves Testvérek!
Szombat van. Nagy öröm, hogy, ha ennyien is, de eljöttetek, hogy Isten igéje mellett készüljünk a húsvétra. Mert mi is lehetne méltóbb várakozás, mint hogy az Ő nevében összegyűlve, általa megszentelve készüljünk.
Megvallom nektek, szeretem a sorozatokat, és az egyik kedvencemben törvényszéki antropológusok munkáját mutatják be. Megdöbbentőnek találom, hogy egyes tudósok a kezünk csontjaiból meg tudják mondani, mivel is töltöttük életünket, milyen hatások értek, melyik oldalunkon szerettünk aludni, milyen gyakran írunk kézzel, és mennyit nyomkodtuk a telefonunkat.
Arra szeretnélek benneteket most kérni, hogy vessetek egy pillantást a kezetekre. Nem szeretnék senkit sem a múltjáról faggatni, csupán nézzétek meg, mi látszik most rajta. Az én kezemen látszik, hogy a mosogatástól kicsit kiszívta a víz. A kiujjamon pici pirosság jelzi, melyik ujjamat nem tudtam elég ügyesen elrejteni a tepsitől. A karikagyűrűmet elfelejtettem visszavenni, óvtam, nehogy baja legyen főzés közben. Most látom csak a jobb kezemen, a jegygyűrűm helyén, hogyan is nyomódik be minden egyes kézfogáskor, amikor a templomajtóban elköszönök mindenkitől.
Mennyi minden, egyetlen pillantásból látszik. A ti kezeteket mit láttok? A mai nap hozadékait? Talán a vasaló nyomát? A sütemény tésztája nem jött ki a körmötök alól rendesen? Vagy hasonló nyomaitok vannak, mint nekem? Mivel töltitek a Nagyszombatot? Hogyan készültök az ünnepre?
A mai igénk arról számol be, mivel telt az első Nagyszombat, Jeruzsálemben. Mint minden szombaton, a zsidók ezen a napon is csendességben, családi közösségben voltak, zsinagógába mentek. Így tettek a tanítványok is. Félve, sírva, értetlenül, de mentek és Isten felé fordultak. Oda, ahova mi is fordulhatunk minden fájdalmunkkal, minden gyászunkkal és kérdésünkkel.
A nagypénteki események sűrűsége, mozgalmassága után meglepően tétlen időszak ez. A csend és várakozás, a gyász és a felfoghatatlan feldolgozásának napja. A nagyszombat olyan mintha megmeredt volna a levegő, megállt volna az idő, mintha Isten levette volna a tekintetét egy napra erről a világról, másfelé fordulva.
Hová lehetett tekintete? Arra fordult, ahol az Úr Jézus is volt. Oda, ahol a holtak voltak, oda is eljutott Isten irgalmas szeretete.
Hogy mennyire is komolyan vették a tanítványok a szombatnapot, abból is látszik, hogy nem mentek vissza bebalzsamozni Jézus testét, hanem vártak vele vasárnapig.
Mózes törvénye szerint a szombat megtartásának oka: „…mert hat nap alatt alkotta meg Isten ….ezért megáldotta és megszentelte az Úr a nyugalom napját.”
Megszentelt nap ez, Isten teremtésének emlékére. S bár a tanítványok nem tudták, de lényegében ez a nap most munkával telik, a feltámadás előkészítésével. A halál legyőzésével, az újjáteremtés formálódásával.
A tanítványok jól tudták ezt, és még ebben a helyzetben, a csalódás, és értelmetlenség napján sem feledkeztek meg arról, hogy Isten minden élet Ura, és ezért övé a tisztelet és hálaadás. Tudták, Aki az életet adja, az tudja, mikor kell elvenni, és nem hagyja, hogy a gonoszság erői értelmetlenül diadalmaskodjanak Jézus felett. Megváltó akarata volt ez.
Drága testvérek!
Tragédiák sora vesz minket is körül. Nem tudjuk úgy felütni az újságot, vagy böngészni az interneten, hogy ne lenne minden napra valami szörnyűség, valami, ami elgondolkodtat bennünket az életen, és a halálon. Sokszor tesszük fel a kérdést, ezt akarta, vagy megengedte az Isten? Sokszor nem látjuk a miérteket és nem értjük az okokat, de vegyünk példát a tanítványoktól, akik ebben a számukra életformáló erővel bíró helyzetben sem kérdőjelezték meg Isten döntésének bölcsességét, és nem fordítottak neki hátat.
Micsoda ellentétben áll viselkedésükkel a főpapok és a farizeusok ténykedése, akik lényegében arra tették fel életüket, hogy Isten törvényének érvényt szerezzenek. Ők szegülnek ellene a törvénynek, a szombatnapi szabályoknak. A bennük lévő indulatok milyensége látszik meg nagyszombati viselkedésükből is.
Mert bár látszólag istenkáromlóként ítélték el Jézust, és a nép szemében is a törvény megtartóiként tündököltek, mégis, kilóg itt a lóláb, hiszen saját félelmeik és féltékenységük volt mindennek a mozgatója. Indulataik, melyeket még csak csak lepleztek nagypénteken, és mindenféle hamis tanúkkal a parancsolat megszegésére buzdítottak másokat is, szombatra már nem volt miért leplezni. A megvezetett nép úgysem tud már mit csinálni, de azért nehogy már folytatódjon az őrület- gondolták.
Elmennek hát a tisztátalan házba, egy római házába. A császár helytartójához mennek, akit valójában nem is néztek sokba, hiszen az ellenség embere. Oda mentek, ahova bemenni egy sima hétköznapon sem volt helyes, nem hogy a megszentelt napon. emennek, mert a bennük dúló érzelmek nem csitultak, sőt, inkább csak erősödtek. Mert félelmük, hogy Jézus tanítása a nép szívét megérinti, valósnak bizonyult. Szeretete, a belőle sugárzó hatalom megérintette az embereket, megmozgatta a szíveket. A halála körül támadt, a papok által gerjesztett zűrzavar pedig csak méginkább ráirányította a figyelmet. Ezért volt jogos a félelmük a papoknak. Nehogy már higgyenek benne az emberek, nehogy már kiderüljön, hiba volt kivégezni. Legyen már vége az őrületnek!
A Heidelbergi káté 41. Kérdés-feleletében beszél arról a Hitvallás, hogy miért temettetett el Jézus, és a válasz így hangzik: „Azért, hogy az bizonysága legyen annak, hogy valósággal meghalt”.
A Nagyszombat tehát azt hirdeti, hogy Jézus valósággal meghalt. Még az ellenségei is a Gondviselő, Mindenható Úr eszközei voltak abban, hogy az Úr Jézus elhunyt teste nyugodtan pihenhessen a sírban. Senki és semmi nem bánthatta. Csendben, mozdulatlanul várta a feltámadást.
Ne feledjük, hogy a tanítványok nem várták olyan koránra a föltámadást. Ők gyászoltak és szomorúak voltak és az asszonyok azért mentek a hét első napja hajnalán, szombat után, hogy befejezhessék a temetési szertartás különböző részeit. Emberileg nézve itt volt vége mindennek.
A pecsét a síron a végső emberi ítélet, eddig volt, tovább nincs. Ez az élet rendje, illetve addig ez volt, de íme, eljön az első húsvét, amikor Isten felülírja az addig szokásosat. Megváltoztat mindent, ami azelőtt volt. A végleges és örök halál helyett a végleges és örök élet korszakát hozta el azok számára, akik benne vetik reménységük, bizodalmuk, akik életük Urává fogadják az Urat.
Minden nagyszombati ünnep, a temetésre emlékezve, azt hirdeti, vállalta az ítéletet a Fiú értünk, bűnösökért, ezzel szerezve meg számunkra az örök életet. Van, aki elhordozta örök büntetésünk, magára vette ítéletünk, és átformálta a bűnösöknek szánt utat, visszavezetve az életbe, az örök életbe a feltámadás által.
Drága testvérek!
Lássuk Jézus temetését, az Ő halálát úgy, mint a mi szabadításunk zálogát. A főpapok viselkedése, a gonosz munkálkodása mind mind azért volt szükséges, hogy megdönthetetlen legyen Isten ereje, az Ő feltámadásának ténye. felragyog a mózesi ige: „Ti rosszat terveztetek ellenem, de Isten terve jóra fordította azt.”
Isten a legnagyobb rosszból a legnagyobb jót hozta el nekünk.
Jézus Krisztus halála, temetése azt hirdeti: győzött a Megváltó!!