2018

Szeretett Testvéreim!

„Minden jó, ha jó a vége!” – hallottuk már egy-egy mese vagy film végén, olvastunk is hasonlót, és bizony szívünk egyik leghőbb vágya, hogy a saját életünkben is érvényt nyerjen ez az egy mondat. Mire utal? Valami olyasmire, hogy bármilyen nehéz is most, bármennyire is megfáradtál a történésekben; bármilyen kimerült vagy lelkileg, az a lényeg, hogy ha a végkifejlet jól alakul, akkor minden más jó lesz!

Ezek egész szimpatikus gondolatok, de talán Hollywood és az Andersen mesék nagyon sokszor illúzióban tartanak minket… Megnyugtató érzés felállni a TV elől úgy, hogy ’végre kibékültek; összejöttek; meggyógyultak, stb…’! De ez még mindig nem a saját életünk!

Ahhoz, hogy a történések végéig meg is érkezzünk, közben át kell élni megpróbáltatásokat, akadályokat legyőzni és olykor megállni, és önvizsgálatot tartani: vajon nem ÉN vagyok a hibás?! Ez egy fájdalmas út és nagyon hosszú periódus, de jó reményünk van a boldog megérkezéshez!

Két hosszabb történetet olvastam fel, két fiúról. Az egyik az atyai házat hagyta el, a másik édesapja hitét. Az egyik a vagyonát tékozolta el, a másik az Úrnak épített oltárokat rombolta le, és bálványszobrokat imádott. Az egyik csődbe ment, és semmije nem maradt, a másik is csődöt mondott, mert az asszír király bilincsbe verte.

Megtörtek mindketten. Az egyik, szíve legmélyebb bugyraiból kiáltott: „Atyám, vétkeztem az ég ellen, és teellened. Nem vagyok többé méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek…” (Lk 15, 18b-19a). A másik is kiáltott, még pedig nyomorúságában: „és igen megalázta magát ősei Istene előtt” (2 Kir 33, 12).

Elég sok közös van ebben a két fiúban, pedig egyáltalán nem egy korban éltek, és még csak a rangjuk sem volt egy szinten. Az általunk jobban ismert tékozló fiú, -akinek a nevét nem említi a Szentírás- Krisztus egyik példázatában szerepel, tehát az Újszövetségben találjuk. Bár nem kevés vagyonnal ment el otthonról, a történetből kiderül, hogy mindkét fiú dolgos kezekkel rendelkezett, akik segítettek a ház körüli teendőkben.

A másik fiút Mannassénak hívják, és ő volt Ezékiás király fia. Ószövetségi alak, aki apjától megörökli a trónt, 12 esztendősen! Kár, hogy mást nem örökölt meg tőle…

Nincs hát itt különbség, drága Testvérek a régi idők és napjaink között; valamint a rangok között: minden ember ugyanolyan könnyen megbotlik, rossz döntéseket hoz, és megjárja a „halál árnyékának völgyét” (Zsolt 23, 4a), mint bármelyikünk.

Soha nem az hát a kérdés, hogy ’miért engedte Isten?’, hanem az, hogy ’hogyan tudjuk megoldani, helyrehozni, röviden à mit kezdünk ezekkel a próbatételekkel?’

Ezen az istentiszteleten Manassé személyét szeretném közelebb hozni, hiszen ő az, akit kevésbé ismerünk. Azt mondhatjuk róla, hogy apja az Ószövetség egyik legistenfélőbb embere volt. Nagy vallási reformot hajtott végre akkor, amikor az ősök istenhite már egészen összekeveredett a környező pogányság istenhitével. Emberileg szólva, talán neki köszönhető Mózes öt könyvének fennmaradása.

Tehát Isten ügyének bátor harcosa volt a mélyen hívő édesapa. Bizonyára fiát is a Szent Írások ismeretében és Isten félelmében neveltette. Később azonban kiderült, hogy a kegyesség, az istenfélelem nem olyan valami, amit örökölni lehetne, mint más egyéb javait az életnek. Pedig sokan hivatkoznak az őseikre!

Én is sokszor hallom: nagyapám gondnok volt; édesapám meg presbiter! Olyan is van, hogy valaki egy családban lévő lelkipásztorra hivatkozik. Ez egy kicsit karcsú… Isten ugyanis nem az elődeinkről fog érdeklődni, és az ő hitükről fog minket számon kérni, hanem a saját hitünk lesz majd a kérdés!

Ezékiás hite Manassé uralkodása alatt már teljesen a feledés homályába merült. Nem tudott ellenállni a környező pogányság fölszívó hatásának, az egy igaz Isten helyett bálványok oltárainál áldozott, a tiszta istenfélelem helyett praktikákat űzött, aki az érdekeit, vagy a hiúságát sértette, azon kíméletlenül keresztülgázolt. Élete példája hatással volt mindazokra, akik fölnéztek rá vagy függtek tőle. Istenfélő apjának az egész életművét lassan tönkretette.

El tudom képzelni, hogy Manassé is ügyes diplomata volt, tanult, tehetséges ember, művész lélek, vagy életművész, aki jól megállta a helyét az élet különböző problémáiban - de Isten szemében megbukott! Nem véletlenül ír róla a Szentírás: „Azt tette, amit rossznak lát az Úr…” (2Krón 33, 2).

Rossznak látta az Úr… Vajon mit látnak az Ő szemei, ha ránk tekint? Jók vagy rosszak vagyunk Isten szemében? A Rm levélben a következőt olvassuk: „Nincsen igaz ember egy sem, nincsen, aki értse, nincsen, aki keresse Istent. Mind elhajlottak, valamennyien megromlottak, és nincsen, aki jót tegyen, nincs egyetlen egy sem.” (Rm 3, 10-12).

Nos, ez egy kicsit borús. Ez egy kicsit kétségbeejtő. Mindig kézzel fogható ez a feszültség: kinek lát engem Isten és kinek látom önmagamat? Mert hát tudjuk, hogy eredendően bűnösök vagyunk. Tudjuk, hogy nagyon sokszor elcsábulunk a sátán kísértéseinek. Tudjuk, érezzük, hogy igenis vannak olyan helyzetek, amelyben nem szeretnék mutatkozni sem Isten, sem emberek előtt…

Isten mégis lát minket. Szinte életünk minden perce olyan, mint egy vizsga. Vizsgázunk jóságból, türelemből, hűségből, békességből, szelídségből, szeretetből - egy szóval a keresztyénségből! Vajon hogy sikerülnek ezek a vizsgáink? Nem érezzük azt, hogy botladozunk, fuldoklunk, megütköztünk, elhajlottunk?! Akár mindkét fiú a rossz döntéseikkel…

Lehet, hogy most egy kicsit kellemetlen, szégyenteljes, vagy elkeserítő a helyzet, de van tovább is. Itt és most evezzünk még mélyebbre!

Mit tesz Isten, amikor látja övéit elkóborolni? Utánuk megy, és nem hagyja annyiban! „Szólt ugyan az Úr Manasséhoz, és népéhez, de nem figyeltek rá!” (2Krón 33, 10). Szól Isten és nem akar belenyugodni a távolságba. Oly fájdalmasak családon belül is mind a fizikai, mind pedig a lelki távolságok… Hogyne lenne fájdalmas az Atyának is, amint végig nézni, hogy mi is csak távolodunk. Távolodunk a lelki otthontól, az Ő Igéjétől, hitünktől.

Nem hagyhatja szó nélkül, és Ő mindig jelez is. Lehet, hogy a vagyon eltékozlása, barátok hűtlensége, lehetőségek hiánya mind Hozzá vezetnek, akárcsak az egyik fiúnál.

Lehet a bilincsbe verés sokkoló élménye vezet Istenhez, akárcsak Manassénál. Amikor nem feltétlenül a kezünk, hanem a szívünk esik foglyul, és bár adni már nem tudunk, de kapni viszont szeretnénk! Szeretetet, törődést, figyelmet, gyengédséget. S ilyenkor bizony, amikor kiszolgáltatottá válik az ember, sokkal inkább odafigyel arra a mennyei szóra!

Az egyik legszomorúbb dolog, amikor Isten értünk küzd, és mi süketek, és tétlenek maradunk. Ahogy Manassé is, mert nem figyelt az Úr szavára. Ennek a közömbösségnek lesz az eredménye az a bizonyos bilincs, hisz Isten kiszolgáltatja őt az asszír királynak.

Pár perccel ezelőtt azt kérdeztem: vajon mit látnak Isten szemei, ha ránk tekint? Nos, Ő mindent lát. A jót is, a rosszat is. Látta a tékozló fiú nyughatatlanságát, hirtelen jött elhatározását, és végig nézte azt is, ahogy mind anyagilag, mind lelkileg tönkre ment. Látta Manassé gyermekkorát, hitben nevelését, majd a keskeny útról való letérését bálványistenek kegyeiért versengve. Látta a rabságot, és végig nézte azt is, ahogy ez a király lelkileg megtörik.

Én nem tudom, kinek-kinek mit lát a szívében, a múltjában és a jelenében. Csak azt tudom, hogy Isten nem hagyja annyiban. Küzd értünk, és amikor ránk tekint, közben látja Krisztus szenvedését is!

Erre mondhatjuk, ’minden jó, ha jó a vége’! S Isten ezt szeretné! Semmiképpen nem akar elveszíteni minket! Ő kegyelmet akar gyakorolni, magához akar ölelni! A fájdalom, szenvedések, csapások az életünkben éppen arra valók, hogy fölerősítsék, mint a hangszóró, Jézus máskor oly halk hívását: “Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.” (Mt 11, 28).

Hadd szóljon a Szentlélek Isten által ez a hívogatás! Jöjjünk a kegyelem trónusához, ahol megpihenhetünk, terheinket elhelyezhetjük, és Isten bocsánatát kérhetjük! De mindezt nem a magunk érdeméért, hanem egyedül Krisztus érdeméért! Ámen.

Lovász Adrienn