2018

Kedves Testvérek!

Körülbelül fél éve történhetett, hogy egy vasárnapi 8as alkalom után ballagtunk vissza a hivatalba, és valaki a bicikliútról, amely mellett megállva szépen elengedtük, ránk kiabált, hogy csak nem templomban voltunk? És mit mondott a zsidó isten?

Mondanom sem kell, nagyon felzaklatott az, hogy az embereknek sokszor ennyi, vagy még ennyi sem jön le abból, amit mi itt átélünk. S bár tudom, valószínű ez az asszony soha nem járt még gyülekezetben, mégis, a kérdése lehet, hogy másokban is felmerült már. Hogyan viszonyuljunk a zsidókhoz? Hogyan viszonyuljunk a mózesi törvényekhez?

Gyakran emlegetik zsidó – keresztény kultúrának a miénket, és hát bizony, sok ponton fonódunk össze velük.

Mai igénk azért ír erről, mert Pál idejében ez a kérdéskör sokkal élénkebb figyelmet kapott. Akkor ugyanis, a keresztény tanítás először a zsidók között jelent meg, onnan indulva meg a pogány világ felé. Gondoljunk csak arra, hogy maga Pál apostol is művelt zsidó férfi volt.

Azt gondolom, hogy jogos a kérdésfelvetés, hogy mi legyen a zsidó dolgokkal, ha abba is belegondolunk, hogy ószövetségünk azonos a zsidó szent iratok egy részével.

Ezt a témát az ige fényében viszont nagyon könnyű megérteni. Csodálatos hitvallásként fogalmaz az apostol. Van a Krisztus előtt és a Krisztus után.

A bűnesettől végigkövetett emberiség sorsa végérvényesen a szakadék széle felé közelít, így Isten üdvözítő tervének el kell kezdődnie. Kis is választja hát Ábrahámot, hogy az ő nemzetségébe szülessen meg majd a Megváltó. Nem azért választotta, mert erős és hatalmas volt, hanem sokkal inkább gyengeségei miatt. Isten mindig a gyengéket választja, hogy megerősítse őket. A választott nép pedig, akiknek Isten először ad lehetőséget arra, hogy a megromlott Isten- ember kapcsolat velük és bennük helyreálljon, nos, a választott nép ezt nem tudta értékelni, nem tudott helyesen élni vele.

Isten azonban végigviszi tervét, és a Fiú megszületik. Benne beteljesül minden prófécia, újra értelmeződik minden parancsolat, és Benne, benne legyőzetik a halál. Nem csak úgy látszólag, hanem ténylegesen.

A nép addig évről évre áldozatot mutatott be, hogy Isten megbocsássa bűneiket. Ezért is épült a templom. Hogy Istenhez közelebb férkőzzenek. De íme, Jézusban közel jött Isten. Falak és szertartások nélkül megközelíthetővé vált. Elég annyit mondanunk, mi Atyánk!

Ugyanakkor, ne feledkezzünk meg róla, hogy egészen a 11 tanítvány kiküldéséig Jézus arról beszélt csak, hogy Ő a választott néphez jött el. A missziói parancsban hangzik el először, hogy minden népeket. Akkor szélesedik ki az örömhír, és vonatkozik immáron a pogány világra, vonatkozik ránk és őseinkre.

Elgondolkodtató ez a helyzet. Kétezer év távolságából tekintve a dolgokat, azt láthatjuk, hogy hát Isten milyen jól is döntött, amikor meggondolta magát, és nem csak a zsidókhoz küldte tanítványait. Viszont ez a megfogalmazás nagy veszélyt rejt magában. Azt is gondolhatnánk, hogy hát Isten bepróbálkozott, nem jött be neki és újratervezett, de ha ezt gondolnánk, akkor megkérdőjeleznénk Isten mindenhatóságát. Isten egyetlen szándéka az emberiséggel, hogy mindenki megtérjen és éljen. Ezért népet választott ki, eljött a földre, köztünk élt és áldozathozatalával véghezvitte megváltásunkat. Majd elküldte azokat, akik ezt látták és átélték, hogy másoknak is mondják el. Mindenkinek. Azért választott népet, hogy rajtuk keresztül juttassa el a megváltást mindenkihez. Krisztus mennybemenetelével már mi is a választott néphez tartozunk, a Krisztusban kiválasztott néphez, mely majd fehér ruhát kap a mennyben, és egy asztalnál ül majd a Királlyal.

Az efézusi levél 2. fejezete azt mutatja be, hogy miközben van különbség a 11-12. vers szerint, erkölcsileg mind a zsidók, mind a pogányok ugyanabban a helyzetben vannak. Mind a zsidók, mind a pogányok az engedetlenségnek ugyanabban a szellemében jártak.

Csak egyetlen út van, amelyen mind a zsidók, a közel lévők, mind a pogányok, a távol lévők közel jöhettek Istenhez, és ez a Krisztus vére által van. Mindenkinek, akár zsidó, akár pogány, hittel kell jönnie a kereszt lábához, ahol minden ember egy szinten van "mert mindnyájan vétkeztek és szűkölködnek az Isten dicsősége nélkül. Az Úr Jézust befogadva "új teremtés" lettünk Őbenne, vagy, ahogyan szövegünk mondja: "hogy békességet szerezve, a kettőt egy új emberré teremtse önmagában".

Krisztusban pedig minden megkülönböztetés eltűnt. Krisztusban egy Test vagyunk, ahol nincs zsidó, sem pogány, sem férfi és nő, gazdag, vagy szegény. Egy nyájjá lettünk minden kultúrából, törzsből és fajból. Egy vagyunk, mert Ő a mi békességünk. Minden hozzá kapcsolódik és egymáshoz. Egy Test, egy Gyülekezet létezik, és mindenki egyenlőképpen közeledhet az Atyához az egy Lélek által.

Reformációt fogunk ünnepelni. 501 évvel ezelőtt voltak, akik felismerték, Isten nem a szigorú törvény istene. Amikor a kisdiákjaimnak próbálom elmagyarázni, miért is volt szükség a reformációra, úgy kezdem nekik is elmondani, hogy igen, volt egy olyan időszak, amikor az emberek úgy ismerték Istent, mint aki szigorú, és ha nem tartják be a törvényeket, akkor büntet. De Luther felismerte, hogy Isten korántsem ilyen. Isten a kegyelmes Úr, általa van szabad utunk mindkettőnknek egy Lélekben az Atyához. Az emberek pedig örültek, hogy Isten kegyelmes Úr, Akihez lehet vinni a múltunkat és Akitől új jövőt nyerhetünk.

S mint Krisztusban megváltottaknak, nem kell a törvény szigorú uralma alatt élnünk. Természetesen van törvény a Krisztusban megváltott ember számára is: életünket Isten hajlékává építeni. Ez pedig sokkal nagyobb feladat, mint amit a választott népnek azelőtt tennie kellett.

Az Ószövetségben voltak egymást követő építmények, a szent sátor és a templom, amelyek Isten lakóhelyéül épültek fel. Minthogy ezek a földi építmények mennyei valóságokat ábrázoltak, pontosan meg kellett felelniük annak, amit Isten Mózesnek mutatott a hegyen, vagy amit Dávidnak adott sok évvel később Jeruzsálemben. Ezek az építmények Isten lakóhelyei voltak, aki szent és igen dicsőséges.

A kereszt viszont mindezt megváltoztatta. Most Isten lakóhelye gyülekezetében van, amely "egy új embert" alkot. Isten most népe között lakik, amely összegyűlt Őhozzá. Mint helyi gyülekezetnek, bizonyosnak kell lennünk, hogy megfelelő anyagokból építkeztünk, hogy az egész világ láthassa az Isten dicsőségét.

De hogyan lehetünk biztosak abban, hogy ez az épület megfelelően épült? Szükségünk van alapra, amelynek rendelkeznie kell építési feltételekkel, függőleges és vízszintes irányban egyaránt. Természetesen nem valódi téglára gondolok. Az apostolok és próféták jelentik az alapot. Ez visszavezet bennünket az újszövetségi igazságokhoz, amely kijelentetett számukra a gyülekezetről, Isten lakóhelyéről. Ezek az igazságok nem tőlük eredtek, hanem magától Istentől. Tehát ezek az igazságok vízszintesen és függőlegesen Jézus Krisztus személyére épülnek, aki a szegeletkő vagy sarokkő.

Távolról sem csupán díszkő, ahogyan manapság ismerünk ilyesmit, hanem olyan szikla, amelytől minden mértékünket vesszük. A gyülekezetben mindennek Őhozzá kell igazítani. Az apostolok tőle eredtek, és így biztos alapon vagyunk, amelyre a Gyülekezet épült.

Nekünk is olyan anyagokkal kell építkeznünk, amelyek kiállják a tűzpróbát, dicsőséget hozva Őrá, és egyedül Őrá.

A napokban feltette nekem valaki a kérdést, miben más reformátusnak lenni? Büszkén felelhettem: azért, mert életünket a Bibliára alapozva éljük. Nem emberi hagyományoknak, vagy előírásoknak felelünk meg, hanem annak az Igének, melyről hisszük, hogy élő, ható a Szentlélek Isten által, s mely igazabb minden igaznál. Isten vezet minket, ha ráhagyatkozunk, és ennél biztosabb pontra nem is lehet szükségünk. Evangélium, jó hír, örömhír a mi életünkben ez. Immáron nem a törvény a mi urunk, hanem a mindenség Ura.

Ámen

Mándi Kitti