2018

Szeretett Testvéreim!

Nyáron az ifisekkel biciklitúrán vettünk részt. Tekertünk forgalmas úton, bicikliúton, a kukoricásban és homokos talajon. Egyik terepnek ez volt a nehézsége, másiknak az. Merthogy mindennek vannak előnyei és hátrányai. A homokon való tekerés ment talán a legnehezebben, mert a kerekek szinte belesüllyedtek a homokba, az egyensúly megingott, a sebesség igencsak lecsökkent, s ha valaki nem tekert elég határozottan, könnyen leesett a bicikliről.

Történt egyszer, hogy miután átküzdöttük magunkat egy ilyen homokos talajon, az idegenvezetőnk nevetve közölte: „Itt a múlt héten még út volt. Azóta beveteményezték! Vagy visszafordulunk a nehéz terepre, és kerülünk, vagy a mellettünk lévő mély árkon átemeljük a bicikliket. A döntés a csapaté!”

Senki nem volt lelkes az ötlettől, hogy ismét a homokkal küzdjön, bár a biciklik emelgetése, és az árkon való átkelés sem tette boldogabbá a csapatot… Végül pillanatokon belül megszületett a döntés: „Mi oda vissza nem megyünk!” Átkeltünk hát az árkon. J

Miért is mondtam el ezt a nyári élményemet? Azért, mert az úton lévők megtorpantak. Elterveztek egy útvonalat, de menetközben másképp alakult. Ti. mi emberek nem szeretünk újratervezni. Ragaszkodunk a mi kis elképzeléseinkhez, és az első adandó akadály feltűnésekor megtorpanunk, kétségbeesünk.

Így volt ez a zsidó néppel is. Már-már közelednek az Ígéret Földjéhez, a tejjel és mézzel folyó földhöz, Kánaánhoz, de az edóm király egyenesen megtiltja, hogy az országon keresztül haladhasson tovább a nép. Izraelnek tehát ki kellett kerülnie Edómot, ezzel jócskán megnövekedett a távolság a célig.

Ezzel az „újratervezéssel” történhetett meg az, hogy „elfogyott a nép türelme”. (4Móz 21, 4b). Ismerjük mi is ezt az érzést, amikor betelik a pohár, és nincs már bennünk lelkesedés, nincs tolerancia, nincs újabb megoldási kísérlet, mert azt mondjuk ’Elég volt!’, ’Ezt tovább nem csinálom!’. Amikor eljutunk idáig, egyfajta láncreakció indul be a lelkünkben: fellázadunk a kialakult helyzet miatt.

Ez a mi kis lázadásunk, drága Testvérek, egészen odáig fajul, hogy képesek vagyunk még olyan tényezőbe, vagy személybe is belekötni, akivel semmi baj nincs! Eljutunk ebben a megkeseredett állapotban oda, hogy ’semmi nem jó’… Ujjal mutogatunk a másikra, hogy ő a hibás; saját magunkat ostorozzuk; vagy Isten ellen lázadunk fel, és számon kérjük Őt: „Uram, miért? Miért pont én? Miért pont most történnek velem ezek a dolgok? Miért ennyire fájdalmas? Miért?!”

Izrael sem tesz másként. Elfogy a türelmük, és hangot adnak lázadásuknak: „Miért hoztatok el bennünket Egyiptomból? Azért, hogy meghaljunk a pusztában?” (4Móz 21, 5a). Megdöbbentő, hogy a nép –már nem először- arra a miértre keresi a választ, amelyben már benne van a szabadítás! A zsidó népet Isten azért szabadítja meg Mózes vezetésével, mert rabszolgák voltak, kényszermunkával a kezükben-lábukban, ostorral a hátukon. Azért avatkozik be Isten az ő életükbe, mert sanyargatják őket az egyiptomiak.

Azt mondja a nép: „Hiszen nincs kenyér és nincs víz, szívből utáljuk ezt a hitvány eledelt.” (4Móz 21, 5b). A Károli fordítás nem azt mondja, hogy „elfogyott a nép türelme”, hanem így fogalmaz: „a népnek lelke megkeseredék útközben”. Eljut Izrael arra a szintre, hogy már semmi sem jó. És igen, az emberi fellázadás eljuthat odáig, hogy megkeseredünk szívünkben, és csak azt nagyítjuk fel, ami az életünkben rossz. Azt, hogy igazából a küzdelmeinknek, a munkánknak, a szorgalmunknak, még az imáinknak sincs semmi értelme!

Milyen érdekes! Szegény nép azt mondja, hogy nincs mit enniük és inniuk. Visszavágynak a rabságba, és a pusztai vándorlás évtizedei alatt nem először emlegetik a húsos fazekakat… Bezzeg ott volt hús, és minden földi jó, itt a pusztában pedig nincs semmi.

Őszintén elgondolkodtam azon, hogy amikor Mózes útnak indította Egyiptomból a népet, miért nem álltak elő, és mondták azt, hogy ’nem megyünk, mert jó itt nekünk’?! Az is foglalkoztat, hogy ha most valóban nincs enni-és innivalójuk, akkor hogyan éltek túl évtizedeket a pusztában?!

Lázadásuk elmérgesedik, és egyáltalán nem látják reálisan a helyzetet. Isten táplálta őket a mannával, melyről azt mondják: „utáljuk ezt a hitvány eledelt”. Azért utálják, mert nem finom? Azért, mert nem laktató? Azért, mert túl kevés? Nem, drága Testvérek! Azért utálják, mert már unalmas! Minden áldott nap a mennyei mannát, ezt a mézeskalács ízű kenyeret eszik, de ők az egyiptomi húsos fazekakra vágynak… Pedig Isten fürjet, tehát húst is ad a népnek, de ők elégedetlenek maradnak.

Hallottam már többször, hogy ’Jó dolgában már azt se tudja, mit csináljon!’. Ha megvan minden, más kell, több kell, nagyobb kell, finomabb kell. S miközben ez a folytonos elégedetlenség lesz úrrá bennünk, észre sem vesszük azt, amink van! Ezt a népet Isten éjjel-nappal vezette, gondja volt rájuk, etette és itatta őket, és közben készítette új hazájukat a számukra, ahol biztonságban élhetnek.

Gyakran van az úgy, hogy miközben minket csapások érnek, betegségek, halál-esetek, veszteségek, csalódások, mi azt találjuk feltételezni Istenről, hogy könyörgéseinket nem hallja, és tehetetlen az Ő keze is ügyünkben, holott Ő a másik oldalon talán könnyeinkből szövögeti azt a jövőt, amelyet nekünk szánt a mi védelmünkre, és boldogulásunkra!

Milyen kicsinyhitűek is vagyunk sokszor, szeretett Testvéreim! Ahelyett, hogy Isten ellen lázadnánk az ínséges időkben, inkább borulnánk le Őelőtte! Adnánk hálát azért, hogy eddig is mindig Ő oltalmazott minket, Ő adott erőt, jó előmenetelt és soha nem hagyott minket cserben! Lehet, hogy nem mindig úgy alakultak a dolgaink, ahogyan azt mi elterveztük, de mindig megtartotta életünket, és egy pillanatra sem vette le rólunk két áldott kezét!

Ez a két áldott kéz ölel és szeret minket, de amikor szükség van rá, nevel és meg is fedd! Ezért történt tehát, hogy „…mérgeskígyókat küldött az Úr a népre, és azok megmarták a népet, úgyhogy sok izraeli meghalt.” (4Móz 21, 6). Kegyetlenség? Szigorúság? Bosszúállás ez? Mert elsőre könnyen átfuthat a gondolataink között ez a pár kifejezés! Ó, nem! Ez kegyelem!

Többen kérdően néznek rám, hogy a mérgeskígyók garázdálkodása miért is kegyelem?! Azért, mert ezen a vidéken a kígyók óriási számban vannak jelen, egyesek ott őshonosak, és egyáltalán nem volt ritka eset, hogy valaki kígyómarás vagy csípés következtében, mérgeződésben halt meg. Ez azt jelenti, hogy több évtizeden keresztül Isten olyan kegyelmes volt az övéihez, hogy megvédte őket e szörnyűségtől!

Isten óvó kezei tehát soha nem mozdultak el Izrael népéről, még a büntetésüket is szeretetből mérte rájuk, emlékeztetve őket arra, hogy Ő féltőn szerető Isten!

Isten ebben a helyzetben sem hagyta magára őket. A nép kétségbeesett, megijedt, kiszolgáltatottá vált, és elhangzik végre az alázatos bűnvallás részükről: „Vétkeztünk, mert az Úr ellen és ellened szóltunk.” (4Móz 21, 7).

Ahogy feltörnek belőlük a bűnbánat szavai, Isten máris készíti a szabadítást! Mózes csinál egy rézkígyót, melyet egy póznára tűz. Aki feltekint rá, életben marad.

Szeretett Testvéreim! Nem hallgatható el, hogy a póznára tűzött rézkígyó egy előkép előttünk! Ahogyan a megmérgezett izraeliek feltekintenek rá, meggyógyulnak. Ahogyan a bűn által megmérgezett emberek feltekintenek Krisztus keresztjére, Ő megtisztítja a halálos sebeket!

Milyen nagy csoda ez is, hogy nem úgy szabadítja meg Isten az övéit, ahogy elképzelték, hiszen nem a kígyókat veszi ki közülük, hanem biztosít egy olyan gyógy-forrást, amely képes meggyógyítani teljesen!

Jézus Krisztus vére, amely a keresztfán értünk folyt, MINDENRE ELÉG! Ha nem Őrá tekintünk, akkor felnagyítódik előttünk minden gond és probléma; reménytelennek tűnnek körülményeink; elfogy a türelmünk, hogy saját életünket menedzseljük és bizony lázadozni, elégedetlenkedni kezdünk, majd pedig teljesen megkeseredünk…

Nem kell ennek így lennie! Istennek hála, hogy a Szentírás szava egyben a keresztről szóló beszéd! Evangélium, azaz örömhír a szívnek, hogy Jézus Krisztus legyőzte a halált, és bűneinkből megváltott minket! Nem véletlen, hogy mind az Ószövetségben, mind az Újszövetségben olyan drága Igéket találunk, melyek egyre bátorítanak, bíztatnak, de arra az egyre nagyon: BÍZZUNK ISTEN KEGYELMÉBEN ÉS SZERETETÉBEN!

S amikor legközelebb átéljük, hogy fogy a türelmünk, vagy valamiben megkeseredünk, jusson eszünkbe, hogy Isten akkor is munkálkodik, és készíti számunkra a szabadítást! Addig pedig, maga Isten mondja: „ELÉG NÉKED AZ ÉN KEGYELMEM, MERT AZ ÉN ERŐM ERŐTLENSÉG ÁLTAL ÉR CÉLHOZ!” (2Kor 12, 9). Ámen.

Lovász Adrienn