2018

Minden év október 15-e a fehér bot napja. Ezen a napon még inkább odafigyelünk a velünk élő vak emberekre. Helyesen hív imádságra e vasárnapon értük, Bibliaolvasó Kalauzunk. Ezért is éreztem úgy, hogy ma, egy olyan történet alapján hirdessem Istenünk üzenetét köztetek, amely történet egy vak ember meggyógyításáról szól.

 Jézus korában, Palesztinában még inkább elterjedt betegség, testi fogyatkozás volt a vakság. A korabeli higiénés viszonyok, a magas hőmérsékleten jól fejlődő baktériumok, a nap erős fénye, por, amelyet a szél felkapott mind-mind felelős volt a vakok nagy számáért. A szociális háló szinte teljes hiánya a vakokat a társadalom perifériájára lökte. Sokan közülük, akiknek nem volt családjuk, koldultak és más emberek jóindulatára voltak utalva. Nem véletlen, hogy Jézus a  különféle betegségekben szenvedők közül viszonylag nagy számban gyógyított vakokat!

1. A történetben is ez történik, Jézus meggyógyít egy vak embert, egy olyan valakit, aki vakon született, azaz soha életében egyetlen pillanatra sem látott. Úgy gondolom, hogy ezt az állapotot elképzelni sem tudja az, aki nem élte meg! Soha nem látta az édesanyja fölé hajló arcát, édesapja dolgos kezét, az ég kékjét, a fű zöldjét. Nem látott formákat, nem látott színeket, nem látott szépet és csúnyát.

A szenvedése megindította Jézust, azonban a tanítványok egy számunkra érthetetlen kérdést tesznek fel, látva a vakot: ez vétkezett, vagy ennek szülei? A születéstől való vakságot ugyanis a zsidó közgondolkodás Isten büntetéseként értelmezte, a nem nyilvánvaló bűnök elkövetői számára. A kérdés így talán érthetőbb, keresik a szenvedés okát a tanítványok.

Úgy gondolom, hogy így van ez mai is: a szenvedés sok kérdést vet fel! Mi az oka szenvedésemnek? Miért éppen én, vagy éppen az én szerettem szenved?

Csak zárójelben jegyzem meg, hogy milyen érdekes, hogy úgy soha nem tesszük fel a kérdést, hogy én éppen miért nem szenvedek, ha éppen minden rendben van életemben. Azt ugye természetesnek vesszük, és sokszor ezért az általunk természetesnek vélt állapotért nem is adunk hálát. Pedig ez lenne a természetes? Úgy vélem, hogy nem. Hiszen teljes lényünkkel isten ellen lázadunk, és ezért ahogy meg szoktuk vallani az úrvacsorai kérdésekben, „büntetést, halált és kárhozatot érdemlek”. A rossz lenne hát a természetes állapot, nem a jó, mert bűneinknek ez lenne a természetes következménye. Adjunk hát hálát, minden egészségben, szenvedéstől mentesen eltelő napunkért, és azokért is, amikor erőt kaptunk az emberileg elhordozhatatlannak tűnő terhek hordozásához!

A tanítványok kérdésükkel Jézushoz fordulnak, nem egymásnak teszik fel a kérdést. Nem egymásra néznek értetlenül, hanem Jézust keresik fel a számukra érthetetlennek tűnő ügyben válaszra várva. Taníthat ez a tanítványi magatartás is minket! Mert, milyen sokszor, ha életünkben kérdések vannak, nem ezt gyakoroljuk! Egymásnak tesszük fel a kérdést, más bölcsességében bízunk, vagy éppen a magunk feje után megyünk, mert így vélünk választ kapni! Másokat és magunkat ostromoljuk életünk megválaszolatlan kérdésével, miközben lenne lehetőségünk arra, hogy választ kapjunk!

Ráadásul olyan valakitől, aki kívülről és belülről egyaránt látja életünket, aki előtt nincsenek titkok és félig elmondott dolgok, aki teljesen és tökéletesen ismer minket, és tudja dolgainkat. Olyan mély az Ő ismerete velünk kapcsolatban, ahogy arról a 139. zsoltár ír: „Uram, te megvizsgálsz és ismersz engem. Tudod, ha leülök, vagy ha felállok, messziről is észreveszed szándékomat. Szemmel tartod járásomat és pihenésemet, gondod van minden utamra. Még nyelvemen sincs a szó, te már pontosan tudod Uram!” Ha valaki ennyire ismer minket és körülményeinket, akkor vajon nem Ő-e a legilletékesebb arról, hogy életünk dolgai felől Őt kérdezzük?

A tanítványok viselkedése arra tanít, hogy merjünk kérdéseinkkel, még a nyomasztó kérdéseinkkel is Jézushoz fordulni!

Jézus nem bagatellizálja el a kérdést, nem legyint a tanítványok értetlensége miatt, hanem helyes irányba tereli látásukat, amikor rámutat arra, hogy

Míg a tanítványok a beteg ember múltja felől érdeklődnek, hogy a jelent értsék, addig Jézus a jelent láttatja, a jövőre mutatva. Így válaszolt követőinek: Azért történik mindez, hogy nyilvánvalóvá legyenek Isten dolgai, cselekedetei.

Olyan, mintha azt mondaná Jézus: sok gond van itt a jelennel is, miért terhelnénk még a múlttal is? Az okok boncolgatása pedig nagyon sok erőt, energiát, időt emészt fel, pocsékol el, olyan időt, energiát és erőt, amelyet hasznosan fel lehetne használni. Minket pedig általában ez jellemez a bajban! Ki a felelős, hogyan történt, miért történt? Jézus azonban másfelé irányítja tekintetünket! Azt mondja, hogy mindez azért történik, hogy láthatóvá legyenek Isten dolgai, cselekedetei.

De, hogy lehetnek láthatóvá Isten tettei? Jézus, személyében, tetteiben Istenre mutat. Azt mondja, hogy aki engem látott, látta az Atyát is! Jézus gyógyításaiban, hatalommal és erővel elmondott tanításaiban, a halottak feltámasztásában, a tenger lecsendesítésében, az ördögök kiűzésében, az 5000 ember kenyérrel való megelégítésében, a bűnbocsánat közlésében Isten tetteit és dicsőséges hatalmát teszi saját személyében láthatóvá.

 Jézus láthatóvá tette Isten dicsőségét azzal, hogy meggyógyította a vakot. Azzal, hogy aláhajolt a nyomorult, beteg, és kitaszított, a kortársak által lenézett vakhoz.

Drága testvérek! A mi feladatunk is ez: felragyogtatni Isten dicsőségét cselekedeteinkkel! Olyan cselekedetekkel, amelyeket ha látnak a körülöttünk élők, dicsérik és dicsőítik Istent. Eszembe jut egy katonakori élményem. Egy nyomorult koldussal beszélgettem egy budapesti aluljáróban, miután megetettem őt. Egy volt diáktársam épp arra jött, és megszólított. Beszélgetni kezdtünk hármasban, majd négyszemközt. Ekkor tette fel a kérdést, amelyet oly sokszor és sokan feltesznek: „Kisjuhász! Miért van ennyi nyomorult, elesett ember?” Máig sem tudom, hogy miért, de az jutott eszembe akkor, amit Jézus válaszolt a tanítványok kérdésére: Azért történik mindez, hogy nyilvánvalóvá legyenek Isten dolgai, cselekedetei. A lány elgondolkodott, majd elköszöntünk egymástól. Fél év múlva futottunk újra össze, ő ekkor már diakónusnak tanult, és elmondta, hogy ez a beszélgetésünk indította el az elesett emberek felé, mert megértette, az az életfeladata, hogy Isten dicsőségét nyilvánvalóvá tegye szeretetével az elesettek közt!

Hogyan tudjuk nyilvánvalóvá, láthatóvá tenni Isten dicsőségét, mi, ma élő keresztyének?

Ennek egyik módja, az, ahogy élünk a hétköznapokon családjainkban, ahogy munkálkodunk munkahelyeinken, ahogy a másikhoz szólunk, ahogy a másik ingerült „beszólására”  válaszolunk.

Ennek másik, konkrétan megélt módja a szeretetszolgálat. Jó, ha beszélünk erről, azon a hétvégén, amely a „72 óra kompromisszumok nélkül” elnevezést viseli egyházunkban, és amely a közösségért végzett szeretetszolgálatról is szól!

Mert mi is a szeretetszolgálat? Szeretetből fakadó szolgálat, nem hamisan értelmezett kötelességtudatból, nem is humanitáriusságból fakad, hanem abból, hogy Isten szeret engem, én pedig Őt, és ezt megmutatom az embertárs felé! Ha, alázattal, pénzt, időt, fáradtságot, energiát nem kímélve fordulok a felebarátomhoz. Ha észreveszem azt az embert, aki rámszorul. Ha gyülekezetünkben észrevesszük a szenvedőt, a magányost, a testi-lelki terhek alatt roskadozót, és mellé állva szeretetünkkel emeljük Jézushoz.

A korai keresztyén időkben azt mondták a keresztyének egymáshoz való kapcsolatát látva a kívülállók: „ezek biztos keresztyének, mert úgy szeretik egymást!” – és ez a magatartás vonzó volt. A megélt szeretet volt a keresztyén misszió sikerének egyik titka! Láthatóvá tették az egymás és a kívülállók irányába gyakorolt szeretet által Isten cselekedeteit. Vajon, ha a mi szeretetgyakorlatunkra tekint a világ, dicsőíti-e Istent?

2. Jézus szavai azonban nem csak irányt mutatnak, de figyelmeztetnek is! Így szólt Jézus: „amíg nappal van, annak cselekedeteit kell végeznünk, aki elküldött engem!” A figyelmeztetés ránk is vonatkozik! Amíg nappal van, azaz amíg élek, amíg van rá lehetőségem, addig kell megragadnom a lehetőséget, kihasználni az alkalmas időket.

Jézus legyen előttünk ebben is példa: élete utolsó pillanatáig szolgált. Utolsó leheletével is az emberért tett és szólt. A kereszt felé tartva, Jerikóban néhány nappal halála előtt még meggyógyít két vak koldust. De még ennél is tovább megy: a kereszten haldokolva gondoskodik édesanyjáról, amikor Jánosra bízza, és a bűnbánó és bűnvalló lator számára megadja az örök életet!

Szeretett testvéreim!

Nekünk is meg kell ragadnunk az alkalmakat, a lehetőségeket! Amíg nappal van, azaz amíg erőm, tehetségem, pénzem, energiám, egészségem, és véges életem engedi: szolgálni! Nem magamért, másokért élni, másokat Krisztushoz vezetve, az Ő dicsőségére. Hogy tanít más helyen, az Efézusi levélben a Szentírás? „Jól vigyázattok tehát, hogyan éltek. Ne esztelenül, hanem bölcsen. Áron is megvegyétek az alkalmakat, mert az idők gonoszak!”

Egy órán olvasható felírat nagyon tisztán, sőt szinte kellemetlenül rámutat erre: „Használd ki az időt, amíg el nem múlik. Gondold el, hogy a te órád is üt!”

3. Még egy részletét szeretném a történetnek kiemelni: Jézus csodálatos gyógyítása szombatnapon történik. Az evangéliumokat olvasva hat helyen olvashatunk Jézusnak a szombathoz fűződő magatartásáról.   Tette még inkább demonstratív, mint a többi esetben, és óriási viharokat kavar. Azzal, hogy meggyógyítja a vakot, rámutat, hogy semmivel sem bűnösebb vagy bűntelenebb ez az ember, mint környezete.

Jézus ebben az esetben nem egyszerűen, úgy ahogy azt a legtöbb esetben teszi – szimplán szavával gyógyít – hanem a porba köpve sarat készít, és azzal keni meg a vak szemeit. Miért teszi így? Miért ily szándékosan, munkát végezve gyógyít? Úgy gondolom, hogy itt nem csupán a munkavégzés, hanem az érintés a fontos. Érinti a kitaszított, nyomorult, beteg embert! Szeretetről szól a mozdulat is, és egyértelmű közösségvállalásról!

Ezen túlmenően rámutat arra, hogy a szeretetparancsot semmi nem függeszti fel, semmi nem érvényteleníti. Szeretetben szolgálni, közösséget vállalni minden napon, így a nyugodalom napján is keresztyéni kötelességünk. Tegyük ezt, tudva azt, hogy az Isten előtt kedves istentisztelet a felebarát szolgálata is! Ámen

Juhász András