2018

Virágvasárnapot ünnepel ma a nyugati keresztyénség. Virágvasárnapot, mi hajlandók vagyunk úgy megítélni, mint egy hatalmas örömünnepet, sok református gyülekezetben ez a nap a konfirmáció napja. Így volt ez a váci gyülekezetben is, én is virágvasárnap konfirmáltam.

Eljut a legtöbb ember a dicsőséges bevonulás aktusáig: látjuk magunk előtt a hozsannázó embereket, a pálmaágakat lengető tömeget, a ruhájukat útra terítő zarándokokat, a futkározó gyermekek örömét és felszabadultságát.

Szép ünnep? Igen, de túl kell látnunk ezen eseményeken. Valójában e nap a szenvedéstörténet első jelenete. Krisztus egész életén át tartó szenvedéssel teli élete utolsó ciklusának első napja.

Itt kezd szenvedése mindenki számára látható, és felfogható formát ölteni. Úgy, ahogy az Apostoli hitvallás egy szóban visszaadja életét: szenvedett. És, ahogy hitvallásunk elénk adja: „életének egész ideje alatt, különösen pedig annak végén szenvedett, mert Istennek az egész emberi nemzetség bűne ellen való haragját testében és lelkében elhordozta”.

A hozsannázó tömeg hamar átváltozik "feszítsd meg"-et kiáltó tömeggé.

A pálmaágból hamarosan másféle fa lesz: keresztfa.

A mai napon, virágvasárnapon, a nagyhét kapujában egy érdekes beszélgetést hoztam közétek. A beszélgetés Jézus és Péter között zajlik, de a többi tanítványnak is szól. Ez a beszélgetés talán nem is beszélgetésnek indul, hanem jellemzésnek. Jézus jellemzi Pétert, leírja lelki arcát, és elmondja azt, hogy milyennek látja őt. Elmondja, hogy hitét nem találja még elég erősnek, elmondja, hogy háromszor meg fogja Őt tagadni (háromszor tagadni=totális, teljes, mindenre kiterjedő tagadás a zsidó jogban). Szinte tükröt tart Péter elé, amelyben Péter megláthatja valódi lelki arcát, azt az arcot, amelyet nem akar látni, nem akar észrevenni.

 Talán feltűnt, ahogy olvastam, hogy a beszélgetésben Jézus egyszer Simonnak, egyszer Péternek nevezi őt. Mit jelent ez?

Azt, hogy nagyon ismeri Pétert.  Látja a benne lévő kettősséget. Tudja, hogy fellángoló hite eredményeként néha már Péter-azaz Kőszikla, de tudja azt, hogy ez a hit néha még múló lelkesedés és így Péter gyakran nem több mint Simon. Olyan az élete éppen, mint a miénk. Egyszer a hit csodás magaslatain élünk, máskor hihetetlen mélységeket élünk meg! Adja meg Isten számunkra, hogy ez a kettősség, az óemberünk diadalmaskodása újemberünk felett, minél ritkább legyen, és maradjunk meg az Ő követésében állhatatosan!

Péternek e téren nem kész még az élete, és nem kész arra, hogy a kísértéseket átvészelje. Péter még nem tudja vállalni a szenvedés Krisztusát, számára még csak a dicsőséges Úr létezik, akivel a megdicsőülés hegyén volt együtt, aki betegeket gyógyított, poklosokat tisztított, aki halottakat támasztott fel, aki kenyeret adott az ötezer embernek, aki lecsendesítette a vihart, és aki ezer és ezer zarándok között virágvasárnap dicsőségesen bevonult Jeruzsálembe. Az a Jézus, aki mellett annyira jó volt lenni, részesedve abból a szeretetből, rajongásból, amely rajongás virágvasárnap érte el csúcspontját.

Aki pedig nem tudja vállalni a szenvedés Krisztusát, annak, mint Péternek sem, neki sem lesz igazi húsvétja.

A szenvedés vállalásán keresztül visz az út a dicsőséges feltámadott Úrral való találkozásig. Tegnap is és ma is.

Tavaly, amikor nagypéntek megkapta az őt megillető helyet az ünnepeink sorában, végre ünnep és nem munkanap lett, sok magyar ember felé jelezte Isten, hogy a húsvét önmagában értelmetlen. A feltámadáshoz előbb halál kell. Ha nincs előtte a halál, akkor a húsvét szimplán egy tavaszünnep, amikor hogy teljes legyen a képzavar, a nyuszi hozza a tojásokat. A nyitott sír, a kereszt rettenete nélkül értelmezhetetlen. Együtt azonban Isten győzedelmes szeretetét mutatja! Segítsen Isten bennünket, hogy érthessük meg, és főként fogadhassuk el szeretetének mélységét és magasságát!

Péter sorsából kiderül az is, hogy mennyire könnyű a rostán kiszóródni, mennyire könnyű a hit elvesztésének határára jutni. Jézus nélkül pedig nem lehet megállni. Azonban örömhír az, hogy a Sátán csak a polyvát kapja. A tiszta maghoz nincs köze, nem érintheti. Kísérthet, de ha állandó és élő kapcsolatunk van Jézussal, akkor megmaradhatunk a "rostázásban" is. Egy nagyon elgondolkodtató tényre azonban rámutat Jézus mondata. Az, hogy a Sátán kikért titeket, összecseng a Jób könyvében található kerettörténettel, amiben Jób hitének megpróbálását kéri a Sátán Istentől.

Mit jelent ez? Azt, hogy a Sátán is csak egy teremtmény, aki bár fellázadt isten ellen, mégis csak egy alárendelt hatalom. Nem öröktől létezik, és a golgotai áldozat óta napjai meg vannak számlálva. Nem egy kétpólusú világban élünk tehát, ahol két egyenlő erő küzd értünk, hanem minden, még az is, hogy Isten engedi-e hogy életünk kísértésbe kerüljön, csak tőle függ. Korlátlan hatalmas Urunk Ő!

Ezért is érthetetlen számomra francia keresztyének bizonyos köreinek kérése, akik azzal keresték meg a pápát, hogy változtassa meg a „Miatyánk”, legszentebb imádságunk azon kérését, hogy „ne vígy minket a kísértésbe”. Indoklásuk szerint Isten jó, ő nem engedi a mi kísértésünket. Valóban Isten jó, csak az Ő útjai nem a mi útaink, az ő gondolatai nem a mi gondolataink. Azért, mert nem látjuk, hogy mi miért történik, egy dologban biztosak lehetünk: Isten a javunkat és üdvösségünket akarja! Csak merjünk bízni benne, még próbatételek idején is!

Jézus ezután tanítványaihoz fordul, és megkérdezi tőlük, hogy amíg vele jártak az úton, vajon miben szenvedtek hiányt, noha elküldte őket erszény, saru, tarisznya nélkül. A válasz egyöntetű: semmiben.

Most azonban Jézus új dolgot, szinte érthetetlen dolgot kér tőlük: akinek, van, erszénye vegye elő, akinek van, tarisznyája vegye elő, és legyen kardjuk is.

Mit jelent ez?

Talán azt, hogy a Krisztus seregében katonáskodva a saját tarisznyánkat is ki kell nyitni?

A saját kosztunkon kell szolgálnunk Urunkat?

Igen, ez is a szolgálathoz tartozhat. Lehetnek olyan idők, amikor nem kell mélyre nyúlni pénztárcánkban, és lehetnek olyan napok is, amikor mindent oda kell adnunk Neki.

A kérdés ma az hozzánk, hogy mi mit tudunk vállalni az ügyért? Időnket, energiánkat, mosolyunkat? Nagyon jó, amikor ezeket neki tudjuk adni, de lehetnek olyan élethelyzetek, amikor a pénzünkre is szüksége van. Arról pedig oly nehezen mondunk le! Hiszen az a miénk, azért mi dolgoztunk meg, mondhatjuk jogosan!  Van egy találó mondás: „legkésőbb az ember pénztárcája tér meg”.

Ahogy azt sok ember mondja. "Vitam et sanguinem-Életemet és véremet” csak zabot nem adok, ahogy mondta évszázadokon át a magyar nemes.

A Golgota óta azonban a személyes áldozat nem hagyható ki. Sarummal, erszényemmel, tarisznyámmal együtt választott engem és téged a szolgálatára.

Ahogy a virágvasárnapi történetben elhangzik, amikor a szamárért küldi jézus a tanítványait: „Az Úrnak van szüksége rá!”.

Mindez megtiszteltetés, hiszen Isten a mi dolgainkat akarja használni az Ő csodálatos megváltó munkájának szolgálatában, és ezáltal, munkatársaiként tekint ránk. Neki nem úgy van szüksége javainkra, ahogy nekünk szükségeink vannak, hiszen az ember bizonyos dolgok híján egyszerűen elpusztul.

Az, hogy neki szüksége van valaminkre, az tulajdonképpen nekünk fontos. Méltat bennünket arra, hogy hozzánk forduljon, és ez a tudás óriási erőt adhat nekünk!

Arról nem is beszélve, hogy csak azt adom neki vissza, amit Tőle kaptam. Nem mást kér, csak azt, amit nekem adott. Abból vissza valamit, amit és sáfárságra kaptam tőle.

Ha tehát azt érezzük, hogy az Úrnak bármire, amit tőle kaptunk sáfárságra szüksége van: jó hangunkra, erős karunkra, időnkre, mosolygós szemünkre, vagy akár pénzünkre is, akkor azt érezzük kitüntetésnek, mert Ő valamit használni tud azokból, amikkel Ő ajándékozott meg minket!

Az önvédelemre is gondolni kell. Erről szól a kard. Vannak olyan helyzetek, amikor az egyház életében helye van a kardnak (Nehémiás könyvében olvashatunk egy ilyen élethelyzetet, amikor Jeruzsálem kőfalait építi Izrael népe, egyik kezükben vakolókanál-szerszám, míg a másikban a fegyver, a kard). De vajon milyen fegyvernek van helye Isten újszövetségi népe életében?

De, ellentétben sokak maglátásával az Ő forradalma nem a fegyverek forradalma, hanem a szeretet forradalma. Jézus ekkor, a kardokra utalva a helyzet komolyságát hangsúlyozza. Saját helyzetére mutat rá. Ezért mondja azt Péter ajánlatára: két kard elég.

Hogy lehet elég, ez a két kard a nyilvánvaló túlerővel szemben? Azt hiszem, hogy helyesebb ezt az „eléget” úgy magarázni, hogy elegem van ebből, az értetlenségből, elegem van a félreértésekből, abból, hogy még a hozzám legközelebb állók is csak politikai messiásként tekintenek rám, elég abból, hogy a szenvedés óráit még a félreértés is súlyosbítja.

Elég, azaz több mint elég. Amint arra a kardoknak az elfogatásban betöltött szerepe is utal. Sebet okozni tudott, védelmet adni nem. Jézus nem véletlenül mondja Péternek néhány órával később: tedd vissza kardodat hüvelyébe, mert kard által vész, aki karddal él!

Krisztus fegyvere más, és nekünk ezzel a fegyverrel kell harcolnunk, ezt a fegyvert kell forgatnunk a hétköznapok harcaiban: a Lélek fegyverzetével. Ezek a fegyverek egy kivételével védekező fegyverek. Melyek is ezek? Elevenítsük fel együtt, az efézusi levél alapján: derékszíjunk az igazságszeretet, páncélunk a megigazulás, sarunk a békesség evangéliuma, paizsunk a hit, sisakunk az üdvösség, és kardunk az Isten beszéde.

Ezek a fegyverek adattak, ezekkel küzdhetünk, harcolhatunk, és így lehet küzdelmünk eredményes Ámen

Juhász András