2018

Azt hiszem, hogy a Bibliát olvasó emberek mindegyikének van egy kedves evangéliuma. Az én szívemnek különösképp is kedves Máté evangéliuma, amely fiatal koromtól kezdődően már nagyon megfogott. Hogy miért? Azon sokat gondolkodtam. Először csak nagyon szimpatikus volt nekem az írója Máté, akit a vámszedő asztal mellől hívott követésére Jézus. A nagyon mélyről jött ember, akit mások lenéztek, és akit Jézus mégis alkalmasnak látott arra, hogy szolgálatba állítsa őt.

 Aztán, amikor tanultam is a Bibliát nem csak olvasgattam, megtudtam, hogy ezért nem véletlen Máté evangéliumában az a sok történet, amely Jézust úgy mutatja meg, mint aki a lenézettek, kicsinyek, gyengék, elesettek Ura, aki előtt nincs reménytelen helyzet! Hiszen Jézus csak akkor nézett le embert, amikor a lelkileg vagy fizikailag földön fekvő emberre lenézett, mielőtt felemelte volna!

Máté ezt a „saját bőrén” élte meg, ezért számára Jézus küldetésének a lényege az, amit két hete az elveszett juh példázatából megtudhattunk: „Mert az Emberfia azért jött, hogy megmentse, ami elveszett”. Hozzám, lelki alkatomhoz, ez a Jézus kép áll legközelebb, ezért is szeretem minden evangéliumnál jobban Máté evangéliumát, és öröm számomra mindig, ha ezen evangélium igéi által szólhatom Istenünk üzenetét.

A holnapi napra kijelölt újszövetségi igeszakaszt hoztam közétek, amely egy olyan példázat, amely szintén elénk adja az Úr Jézust úgy, mint akinek minden ember fontos, aki nem mond le senkiről!

A két fiú példázata, hasonlóan a Tékozló fiú példázatához egy háromszereplős példázat. A három szereplő az atya, az először nemet mondó, majd magát meggondoló fiú, és az a fiú, aki igent mond az atya kérésére, de végül nem cselekszi az atya akaratát.

Az a fiú, aki igent mond, de végül mégsem megy el munkálkodni a szőlőbe, a szavak szintjén kiváló életet él. Szinte látjuk magunk előtt arcát, ahogy behízelgő mosollyal mond igent az atyai kérésre. Válasza igenlő, de nincs mögötte cselekvés. Tulajdonképpen becsapja az atyát, mert elhiteti vele, hogy el fog menni, dolgozni a szőlőbe, miközben esze ágában sincs engedelmeskedni.

Ez a fiú viselkedésében a farizeusokat és írástudókat személyesíti meg. Izrael lelki vezetői a szavak szintjén Isten szolgái, ám az istenhit gyakorlati megélésében, a hétköznapokban, amikor a tetteknek kellene szólniuk, nem a szavaknak, csődöt mondanak, éppen úgy, mint a példázatbeli fiú.

A tékozló fiú példázata is erre a kettősségre mutat rá: miközben a nagyobbik fiú ott van az atya közelében, úgy a farizeusok is Isten mellett tudják magukat, azonban a testvérhez való viszonyban, abban, hogy képtelenek elfogadni a bűnösöket, a paráznákat, vámszedőket, azaz nem rendezett a kapcsolatuk az embertárssal, az Istennek mondanak nemet. A szavak szintjén minden rendben van, a kultuszt külsőlegesen kiválóan gyakorolják, ám a szavakon túl nincs megélt hit!

Életük tragédiája, hogy míg a példázatbeli fiú be tudja csapni az atyát, addig Istent, a mi mennyei Atyánkat nem lehet becsapni.

Látja, ha az ember csak a szavak szintjén van vele.

Látja bennünk is, ha életünket éppen ez a nem túl szép kettősség jellemzi! Képmutatásnak, „száj-keresztyénségnek” látja.

Erre a kettősségre mutat rá a felolvasott hosszabb igeszakasz Ézsaiás könyvéből, amely az „igaz istentisztelet” címet viseli, és amely böjti gyakorlatunkat is megvizsgálja. Így szól Isten Igéje: „Ők mindennap keresnek engem, szeretnék megismerni útaimat, mint egy olyan nép, amelynek tettei igazak, és nem hagyja el Istene törvényét; igaz döntéseket kérnek tőlem, szeretnének Istenhez közel lenni. Miért böjtölünk - mondják -, ha te nem látod meg, miért gyötörjük magunkat, ha nem akarsz tudni róla? De hiszen ti a böjti napokon is megtaláljátok kedvteléseteket, mert robotosaitokat hajszoljátok. Hiszen pörölve és veszekedve böjtöltök, sőt bűnösen, ököllel verekedve. Nem úgy böjtöltök, ahogyan ma illenék, nem úgy, hogy meghalljam hangotokat a magasságban.”

Ugye értjük drága Testvérek? Nincs értelme a kultusz gyakorlásának, ha az csak a szavak szintjén történik, és a felszín alatt életünk, lényünk érintetlen marad! Akkor kedves istentiszteletünk Urunk előtt, ha az embertárssal való kapcsolatunk rendezett, és nem csak heti egy órán át tart számunkra az istentisztelet, hanem törekszünk arra, hogy egész életünk istentiszteletté legyen!

A másik fiú nemet mond az atya kérésére. Nyíltan lázad. A másik testvér is ugyanígy lázad az atya ellen, de sunyi módon. Elutasító válaszával pedig fájdalmat okoz az atyának. A kor szokásait ismerve ez a viselkedés súlyos következményekkel járt. A szülői tisztelet parancsát áthágta az ilyen fiú, és például az 5. Mózes 21. része az atyjának vagy anyjának ellenszegülő fiúnak halálbüntetést helyez kilátásba, ha nem hagy fel lázadásával.

Ez a fiú végül meggondolta magát, nem tudjuk miért, talán félelemből, talán lelkiismeret furdalásból, talán fájt neki, hogy atyját megbántotta, és mégis elment a szőlőbe dolgozni.

Ez a fiú viselkedésében a látványosan bűnös embereket jelképezi. Azokat, akik nyíltan lázadnak Isten ellen, mint a vámszedők és a paráznák. Akiket a farizeusok lenéztek, és akikkel Jézus közösséget vállalt. Akik közül nagyon sokan Keresztelő János igehirdetésére megtértek, felhagytak addigi életükkel, és mégis engedelmeskedtek Isten szavának! Jézus pedig egyenesen asztalközösséget vállalt velük, elhívta őket, nem határolódott el tőlük, és ezzel igazán ráébresztette őket életük tarthatatlan voltára!

Most pedig nézzük meg életünket e fiú cselekvésének tükrében! Amint az atyjával szemben engedetlen fiút halálbüntetéssel kellett volna súlytani a kor kegyetlen törvényei szerint, úgy az Istennel szemben engedetlen, neki nemet mondó embernek, ellene lázadóknak is a logikus osztályrésze a büntetés kellene, hogy legyen.

De mondom másképp: az Istennel szembeni engedetlenség, az ellene való lázadás a BŰN. Azt pedig tudjuk jól, hogy a bűnre, büntetésnek kellene következnie. Mert a bűn zsoldja a halál. Isten azonban vár az ítélettel. Vár, hogy mint a példázatbeli második fiú ráébredjünk helyzetünkre, bűnbánatot tartva hagyjunk fel ellene való lázadásunkkal, és kövessük rendeléseit és akaratát.

Ha erre a fiúra hasonlít életünk, akkor örömhír a számunkra: van lehetőség változtatni! Van lehetőség arra, hogy megfordulva, megtérve bűnös útainkból végre elkezdjük Isten akaratát cselekedni!

A példázat hagyományos értelmezésén túl, még egy kicsit szeretnék tovább menni. A szőlőben való munkálkodás kérdését szeretném még egy kicsit körüljárni. A szőlő, amint azt jól tudjuk az ótestamentumi korban Izraelt, Isten választott népét jelentette. Az Újszövetségi kortól kezdődően ez a kiválasztás Jézusban minden emberre, népre és nemzetre kiterjedt. Minden ember, aki keresztyén, azaz Krisztushoz tartozik, e kiválasztás révén Isten népe lett, Isten szőlőskertje. A szőlőskert, tehát mint újszövetségi fogalom, az egyházat jelenti. Ha példázat értelmezésében e képből kiindulunk, akkor a példázat szolgálatra való elhívásunkról is szól!

Az a fiú, aki azt mondja, elmegy, de végül mégsem, hasonlít arra, aki hallja Isten szolgálatra hívó szavát, a szavak szintjén igent is mond rá, de aztán nem tesz semmit. Lelkesedése hamvába hull. Időt, energiát már nem szán a szolgálatra. Adja meg Isten, ha halljuk szolgálatra hívó szavát, vegyük komolyan és kezdjünk munkálkodni az Ő szőlőjében, népe között, Isten nevének dicsőségére!

A másik fiú azokra hasonlít, akik először vonakodnak. Esetleg nemet is mondanak Isten szolgálatba beállító elhívására. Hogy miért? Talán kényelem-szeretetből, talán időhiányra hivatkozva, talán azért mert nem érzik magukat erősnek, alkalmasnak arra, hogy szolgáljanak. Aztán, átgondolva az elhívást, mégis elkezdenek szolgálni! Olyan csoda ez testvérek! Olyan jó, hogy sok ilyen csodát láthattam, élhettem már meg, és egykor vonakodó emberek, ma lelkes arccal, mosollyal szolgáló testvérek lettek!

Jó, amikor változni tudunk ebben is! De az lenne az igazán szép, ha hallva a hívó szót, a próféta lelkületével tudnánk felelni: „Itt vagyok Uram, engem küldj el!” Ámen

Juhász András