2018

Illés próféta történeteit olvassuk e napokban, Bibliaolvasó Kalauzunk vezérfonalát követve. E történetek közül, a mai napra kijelölt ószövetségi igét olvastam fel hosszabb igeszakaszként, majd a holnapra előírtat, mint igehirdetésem alapigéit, ám a kettőt összefüggésben kívánom magyarázni, együtt, Isten Szentlelkét segítségül hívva és várva.

Illés, Izrael történetének legnagyobb prófétai alakja. Olyan próféta, aki a mai napig a zsidóság hitvilágában benne él. Sok hithű zsidó ma is úgy gondolkozik róla, ahogy évszázadokon át tették: a Messiás eljövetelét az ő eljövetele fogja megelőzni. Nem véletlen, hogy amikor Jézus megjelenik, csodákat tesz, erővel és hatalommal szól, a kortársak egy része Illés újbóli megtestesülését látja benne.

Egy olyan korszakban munkálkodott, amikor az általános hitehagyás fenyegette Izraelt, Áháb király (Kre 869-850) és idegen feleségének Jezabelnek hatására, aki a Tírusz-Szidóni kultuszt terjesztette tűzzel-vassal a zsidók közt. Jezabel utálta és lenézte a zsidók - számára érthetetlen és rideg istentiszteletét, és szinte missziói hévvel fogott hozzá saját népe kultuszának terjesztéséhez.

Ebben az élethelyzetben hívta el Illést Isten. Illés pedig kivételes bátorsággal áll a  király elé, mindig ha arra Istentől megbízatást kap, kivételes bátorsággal tárja fel a társadalmi és hitbeli visszaéléseket, mutat rá arra, hogy miben tér el a király és így a nép élete az Isten törvényétől. Ő az, aki a jezréeli Nábótot koncepciós perben kivégeztető király és királynő felett kimondja Isten ítéletét.

Azért, pedig, hogy a népet visszatérítse Istenhez, egy évekig tartó ítéletes szárazság után „párbajra hívta” az idegen istenek, a Baal-Melkart és Asera papjait.

Biztosan ismerjük ezt a történetet, amely éppen megelőzi a most felolvasottat, amikor a Karmel hegyén két oltárt állítanak fel, egyet az igaz Isten és egyet a Baal-Melkart tiszteletére. Mindkét oltárra odahelyezik az áldozati állatot, de nem gyújtják meg az oltáron lévő fát, majd előbb a Baal papjai, 450-en hangosan kiabálva, majdnem egy teljes napon át kérik urukat arra, hogy adjon tüzet az oltárra, megmutatva hogy ő az igaz isten. Illés, pedig már majdnem a nap végén könyörög az úrhoz, aki könyörgésére tüzet bocsát az oltárra, amely tűz még a köveket is megemészti. A nép pedig kinyilvánítja, hogy befejezik az idegen istenek tiszteletét, mert egyedül az Úr az Isten. Az eső pedig Isten ígérete nyomán három és fél esztendő után elered, és zuhog, csodálatosan felfrissítve a földet! Illés ekkor elfogatja és megöleti a Baal prófétáit. Jezabel pedig bosszút esküdve küldi el követét Illéshez, azzal az üzenettel, hogy ő is a Baal próféták sorsára fog jutni. Illés pedig ebben a helyzetben megijed, és elmenekül.

Álljunk meg egy pillanatra!

Olyan mintha ez az Illés nem az az Illés volna, akit ismerünk, a rendíthetetlen hitszónok, a mártíriumra is képes legendás hithős! Mi történet ezzel az emberrel? Miért ijedt meg ennyire, ő, aki rendíthetetlen bátorsággal szólta eddig Isten igéjét, szavát?

Majd még megdöbbentőbb tényre irányítja a figyelmünket Isten igéje, Illés nem egyszerűen megijedt, hanem teljesen összetört lelkileg, meghalni kívánt!

Létezik ilyen kedves Testvérek? Hogy Isten szolgája ennyire mélyre kerüljön? Hogy valaki, akinek hite van, szinte búskomorságba süppedve a halált kívánja?

A történet arra tanít bennünket, hogy bizony vannak ilyen élethelyzetek!

Van, amikor a legerősebb ember is összetörik, van, amikor a rendíthetetlennek vélt hit is meginog!

Eszembe jutott Keresztelő János, Jézus lánglelkű útkészítője, aki nem félt szembeszállni Izrael utolsó prófétájaként a zsarnok uralkodóval, szót emelt a korszellem ellen, mindig tudta, hogy mit mondjon, és mit tegyen, és hogy kihez tartozik, kit szolgál. Ám, amikor börtönbe kerül, hite meginog, és követei útján megkérdezi Jézust: „Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?” Azaz, „ha Te vagy a Messiás, akkor én miért szenvedek láncok közt? Miért fenyegeti életemet veszély? Vagy rossz lóra tettem? Rossz embert követtem?”  Keresztelő János, a  Lánglelkű próféta, akiről Jézus azt mondja, hogy nála nem szült földi anya nagyobbat, ugyanilyen mélységet járt tehát meg!

Mi történt Illéssel?

Tegnap bátran kiállt a sokaság elé, és tudta, hogy győzni fog. Ma egy nő, még ha királynő is Jezabel üzenete nyomán fél és remeg. Tegnap az imája után tűz támadt az égből és eső zuhogott, ma azt mondja: nincs tovább értelme az életemnek. Tegnap hatalmas diadal kísérte munkálkodását, ma azt mondja: meg akarok halni, elég volt, be akarom fejezni!

A válasz egy rövid mondatban megfogalmazható: Illés ember volt. Hozzánk hasonló ember, még ha nagy ember is! Hite nem megdönthetetlen, lelkesedése nem végtelen, testi és lelki ereje pedig nem volt emberfeletti.

Illés, a Karmel hegyi istenítélet után azt gondolta, hogy minden jóra fordul, hogy a király visszatér Istenhez, hogy a királynő megváltozik, hogy a nép egy emberként az Úrhoz fordul.

Ám, Jezabel fenyegető ígéretét hallva rá kell, hogy jöjjön, hogy a nép Istenhez fordulása csak egy múló lelkesedés a nyilvánvaló csoda hatására, a király ugyanolyan báb maradt felesége kezében, Jezabel dühe pedig pusztító indulattá válva életére tör!

Pedig mennyit könyörgött 3,5 év alatt!

Mennyi mindent feláldozott a nagy célért, és most mégis azt érzi hiábavaló volt minden!

Divatos kifejezéssel élve azt mondhatnánk, hogy Illés csalódott Istenben. Csalódott, mert a várt eredménye munkájának elmaradt.

Egy váratlanul megözvegyült presbiter feleségről kérdeztem az ott szolgáló lelkésztestvéremet pár napja, hogy hogyan viseli a terhet az özvegy. Azt mondta, hogy a hölgy elhagyta a gyülekezetet. Hiába hívják, mennek utána, elzárkózik a közösségtől, attól a közösségtől, amelyben könnyebben hordozhatná pedig gyászát!

Hány nagybetegtől halljuk: csalódtam Istenben, hiszen én igazán hittem benne, hol marad segítsége? Bizony, drága Testvérek, amikor Isten nem úgy cselekszik, ahogy mi várnánk, ahogy szeretnénk, a hit oly sokszor meginog, és kétségbeeséssé változva maga alá temet bennünket!

Illés lelki összezuhanásának ez az egyik oka!

A másik, ami áthatja Illés lelkét a lelki magányosság érzése, amit így fogalmaz meg: egyedül maradtam! Egyedül maradtam a szolgálatban, a küldetésben, azok közül, akik nem borultak le az idegen istenek előtt.

Ez az egyedül maradtam érzés talán a legrettenetesebb, ami a keresztyén embert nyomorítja! Hiszen, amikor lelkileg jól vagyunk, pontosan tudjuk, hogy ha Istennel járunk, soha nem vagyunk egyedül, mert ha más nem is, de ő velünk van. Lelki vakság eredményeként azonban utolérhet ez a rettenetes érzés.

Illés utódjával, Elizeussal kapcsolatban jegyez fel egy csodálatos történetet a Szentírás. Egy alkalommal körülvette az ellenség nagy sereggel azt a várost, amelyben a próféta lakott. A próféta szolgája rémülten jelentette az urának a várost körülvevő túlerőben lévő ellenséget. Elizeus azonban többet látott, látta azt is, hogy isteni védelem alatt állnak. Könyörgött Istenhez, hogy nyissa meg a szolga szemeit, amit nem földi, hanem lelki vakság nyomorított. A megnyílt szemek pedig meglátták, hogy sokkal többen vannak velük, mint ellenük, nincsenek magukra hagyva, Isten harcol értük.

Amikor mi is azt érezzük, hogy magunkra maradtunk lelki küzdelmeink közepette, hogy alig látunk olyan embereket, akiknek Isten ügye fontos ebben a világban, amikor látjuk az általános istentelenség és hitehagyás jeleit, akkor ránk is ránk törhet az egyedül maradtam érzése, könyörögjünk ilyenkor mennyei látásért, hogy láthassuk meg, hogy ez a hitehagyás, bármennyire elterjedt, mégsem egyetemes. Nem az egész világ helyezkedik szembe Istennel, és nem mindenki él bűnben. Nem mindenki állt az ellenség oldalára. Istennek sok millió gyermeke van, akik nem hajtottak térdet a Baál előtt.

Könyörögjünk, hogy jobban össze tudjunk kapaszkodni hitbeli testvéreinkkel, de mindenek előtt azért, hogy Isten szolgáiként, az ő követőiként mindig lássuk Őt, aki soha nem hagy magunkra bennünket!

A történet csodálatosan folytatódik: Isten arról az Illésről, aki lemondott róla, nem mond le. Ahogy olvastam a történet folytatását, végig az lebegett szemem előtt, hogy olyan ez, mintha Isten lelkigondozná Illést.
Mert mit is tesz Isten? Az önsajnálat mocsarába hulló, magába zárkózó emberhez elküldi angyalát. Az angyal, akiről nem tudjuk, hogy valóban angyal volt, vagy egy ember, mivel az angyal szó jelentése „küldött, hírvivő, hírnök”, két alkalommal is ételt és italt visz Illésnek. Olyan megható, és elgondolkodtató, hogy Isten az ő küldöttén keresztül először tőle elforduló prófétájának testét kezdi gondozni, ellátja őt azzal az eledellel, amire szüksége lesz ahhoz, hogy eljusson a Hórebig, Isten szent hegyéig. És itt, a szent hegyen Isten Illés lelkét veszi kezelésbe. Egy felvezető kérdéssel – mit csinálsz itt Illés, hagyja, hogy a próféta kiöntse szívének búját, baját előtte. Nem szól közbe, ebben is jobb lelkigondozó, mint amilyenek mi vagyunk, hagy időt arra, hogy a szív bánata előbuzogjon. Olyan csodás az is, hogy nem áll neki vigasztalni verbálisan Illést, ellenben megmutatja hatalmát előtte, ahogy elvonul előtte a hegyeket szaggató szél, a földrengés, a tűz, amelyek mind csak kísérő jelenségei Isten fenséges hatalmának. Végül, halk és szelíd hang szólította meg Illést. Illésnek pedig ebben az élethelyzetben éppen erre van szüksége.

 Isten, miután lényének titkát feltárta szolgája előtt, a próféta helyreállításának, teljes megvigasztalásának egy meglepő módját választja: újra szolgálatba állította őt. Feladatot ad neki, nem is akármilyet: prófétát és királyokat kell felkennie! Alkalmasnak látja őt arra, hogy tovább szolgáljon, minden kicsinysége, erőtlensége, elesettsége ellenére is!

Szeretett Testvéreim! Néhány perc múlva az Úr megterített asztala előtt állhatunk meg! Az Úrasztala az isteni lelkigondozás asztala is.

Isten ma is megértő szeretettel látja csüggedéseinket, a kudarcok miatt vergődő szívünk keserűségét. Itt van és kész helyreállítani, meggyógyítani.

Hívogat bennünket a Szent asztal, hiszen arra mutat rá, amire Illés lelkigondozása is rámutatott: Isten nem mond le rólunk, rólunk, akik oly sokszor lemondtunk már róla. Jézus egyszeri és tökéletes áldozata által helyreállította a kapcsolatot köztünk és Isten között, amely áldozatnak szemmel látható jele a Krisztus értünk megtört testére emlékeztető kenyér, és értünk ontott vérére mutató kiöntött bor! Isten lényének titkára is rámutat a szent asztal.

És, ahogy Illést egykor a találkozás újból szolgálatba állította, minket is szolgálatra hív a terített asztal.

Járuljunk így, ennek tudatában is a megterített asztalhoz, hogy újult lelki erővel élhessünk és szolgálhassunk tovább. Ámen

Juhász András