2018

Az elmúlt héten Illés próféta történetén keresztül bepillantást nyerhettünk Izrael történetének egy nagyon sötét korszakába, amikor az általános hitehagyás fenyegette Izrael népét. Ma, szeretném e korrajzot folytatni, egy olyan történeten keresztül, amely történet az e korról szóló történetek közül a legismertebb: Nábót történetével, amelyet a Bibliaolvasó kalauzunk vezetése pénteken adott elénk.

Az a furcsa, hogy ebben a történetben semmi pozitív nincs. Egy ártatlan ember koncepciós perben történő elítéléséről van szó, az oda vezető útról, és Nábót haláláról, majd arról, hogy mint akik jól végezték dolgukat, a király és a királynő hátradőlnek elégedetten, alátámasztva azt a régi, mindenki által ismert gondolatot, hogy a gonosz ember, ráadásul ha gazdag és befolyásos, akkor következmények nélkül mindent megtehet! De valóban mindent megtehet? És nincs következménye? Isten nem tartja számon, hogy ki mit, mikor és hogyan tesz? Az ezt követő történetből kiderül, hogy igenis van következménye, büntetése a bűnnek, amikor Illés meghirdeti Isten ítéletét Áháb és dinasztiája felett.

Az ilyen, és ehhez hasonló történetek arra tanítanak minket, hogy hogyan ne cselekedjük, Úgy gondolom, hogy a negatív példák azért is írattattak meg a Bibliában, hogy azok intő példaként elénk kerülve figyelmeztessenek bennünket! Ez a történet is sok mindent elénk ad arról, hogy hogyan nem szabad, hogyan nem érdemes élni, és sok bűntől óvja lelkünket Isten e történeten keresztül is.

Hogy kezdődik a történet? Nábótnak, a királyi birtokok mellett volt szőlőskertje. Amely birtok megtetszett Áháb királynak, és ezért cserét ajánlott a tulajdonosnak, aki azonban nem volt hajlandó sem eladni, sem elcserélni a földet. Áháb pedig ebbe nem tudott belenyugodni. hazament, lefeküdt ágyára, a fal felé fordult, és nem volt hajlandó enni. Lelkésztestvérem, akivel beszélgettünk arról, hogy miről is szolgálok ma azt mondta: éppen olyan, mint egy kisgyerek. Mint egy kisgyerek, aki a játékboltban, a Tesco pénztáránál sorban állva nem kapta meg azt a játékot, édességet, amit kinézett magának, ami megtetszett neki, ezért hisztizik, és földhöz veri magát. A király duzzogásában, teátrálisan, kívülről szinte nevetségesen sajnáltatja magát.

Mivel indul a konfliktus? Azzal, hogy Áháb szemet vet valamire, ami nem az övé. Megkívánja. Nem véletlenül óv Isten a tízedik parancsolatban, amikor megmutatja, hogy milyen veszélyt is hordoznak a sóvárgó szemek. Mert, tudjuk jól, hogy a „szomszéd kertje mindig zöldebb”, a szomszéd autója mindig nagyobb, és különben is az kell nekünk, ami a másé. Hogy miért? Csak. Mert alapvetően az ember elégedetlen, és mindig mást akar, mint ami adatott neki. Sajnos, a sóvárgó szemektől már nincsenek messze a kinyújtott kezek, amikor a másik tulajdona felé valamilyen egyszerű módon – mondjuk lopás, vagy fondorlatos módon – mint itt a történetben kinyúlik a kéz. Isten a tizedik parancsolatban óvni akar bennünket ettől, és a vágy gyökerére akar mutatni, amikor azt mondja. „Ne kívánd, azt, ami a másé!” De, mi a titka annak, hogy ne kívánjuk azt, ami nem a miénk? Az, ha az ember hálás, mégpedig Istennek hálás életet él. Ha hálát adunk, mondjuk egy nap végén a kért vagy kéretlenül megkapott isteni ajándékokért, akkor, amíg végiggondoljuk miért is lehetünk hálásak, rájövünk, hogy mennyire gazdagon megajándékozottak vagyunk. Ha pedig ezt tudjuk, akkor elégedettek vagyunk, és ez megóv attól, hogy a felebarát javai után sóvárogjunk!

Áháb nem volt hálás mindazért, amit kapott, pedig nem kevés ajándékát bírta Istennek: tehetséges és rettegett hadvezér volt, szép országot, gazdag országot vezethetett, maga is gazdag volt, olyannyira, hogy a palota mellett a Jezréeli birtok a nyaralójaként funkcionált. Nem volt elégedett, szeme sóvárgott, majd mint egy kisgyermek sértődötten duzzog. Ebben a helyzetben találja őt felesége.

Jezabel kérdése olyan, mintha piszkálná férjét: „Nem te vagy a király Izraelben?” Valójában azonban az asszony csak értetlenségének ad hangot. Jezabel értetlensége abból fakad, hogy a Tírusz-Szidóni jogrend alapvetően más, mint a zsidó. Ott a király minden földterület tulajdonosa, mindennel szabadon rendelkezik, míg Izraelben csak egy a földbirtokosok közül. Akik tulajdonképpen nem is tulajdonosok, csak használói a földnek. mert ki a tulajdonos? Izrael földje, az ígéret földje, Isten földje! Isten a tulajdonos. A honfoglaláskor a törzseknek átadott föld több több mint egyszerű tulajdon. A családok használatra, sáfárságra kapták Istentől. Olyan szépen szól erről Isten a Mózes 3. könyve, a 25. részben:  „A földet senki se adja el véglegesen, mert enyém a föld, ti csak jövevények és zsellérek vagytok nálam.”

A családi birtok a család megélhetését biztosító földterület volt, amelyet a törvényekkel szigorúan védtek. Ha egy család például elszegényedett, és el kellett adnia az apai örökséget, akkor a legközelebbi tehetős rokonnak kellett azt megvásárolnia, hogy a föld a család tulajdonában maradhasson. Nagyon szép törvény volt a Jóbél év törvénye is, amikor a 7x7. esztendőre következő évben, az ötvenedik évben, az eredeti birtokviszonyokat vissza kellett állítani. A földművelő ember tehát ahhoz a földhöz volt kötve, amely földet őseitől örökölt. Amikor Áháb tehát azt kéri Nábóttól, hogy adja el a földet, tulajdonképpen azon törvény megszegésére buzdít, amelynek védelmére szolgálatba állíttatott.

A történetben tehát a jogrendek összeütközését is láthatjuk, de láthatjuk világosan az értékrendek különbözőségét is, amelyek a különböző hitből táplálkoznak. Arra is figyelmeztet ez bennünket, hogy ne gondoljuk, hogy a különféle hitelveknek, kultuszoknak, idegen vallásoknak vagy épp a hitetlenségnek nincs az értékrendre, a jogrendre hatása!

A történetben számunkra, ma élő emberek  számára nem jelent sokat az, hogy miért akarja a király szőlőskertet, mi a célja vele? A király a szőlőt ki akarja irtani, és helyére veteményeskertet akar plántálni. A kor embere azonban pontosan értette a szándék mögött meglapuló szimbolikát. A szőlőskert a prófétáknál mindig Izraelt jelentette, mint Isten népét. Amit, mint például Ézsaiás próféta könyvének 7. részéből kiderül Isten plántált. Áháb tehát tervével, hogy a szőlőt ki akarja irtani, és helyére valami mást akar telepíteni, leplezetlenül, de szimbolikus módon mutatja be valláspolitikáját: Izraelt hitehagyásra kényszerítve, az új, a modern, a térségben divatos kultuszt meggyökereztetni, elfogadtatni. A szimbolum, ami a terv mögött van, azt jelenti, hogy Áháb gyökeresen szakítani akar a régivel, és az új kultuszok elterjesztésén fáradozik.

Jezabel, hogy modern kifejezéssel éljek, „kreatív módon kezeli a problémát”. Akárhányszor olvastam ezt a történetet, mindig elgondolkodtatott Jezabel viselkedése, aki jobb ügyhöz méltó gondossággal, körültekintéssel, állhatatossággal, ravaszsággal forgolódik Izraelben. Eszembe jutott, hogy ez az asszony mennyire gazdagon megajándékozott szellemi képességekkel! És, hogy ezeket a jó képességeket nyilvánvalóan rossz ügyben használja, mégpedig milyen buzgón! Vajon minket, akik Krisztus ügyében forgolódunk e világban, jellemez az, hogy a „jó ügyért” lelkesen munkálkodjunk? Hogy képességeinket a Krisztus ügyének szolgálatában teljesen kamatoztassuk, vagy csak úgy tessék-lássék módon munkálkodunk?

Jezabel viselkedése arra is rámutat, hogy számtalan olyan ember van, aki csodálatos talentumokat kapott Istentől, és mégsem érte, hanem gonosz célok szolgálatában használja őket. Jezabel példája óvjon az ilyen viselkedéstől is minket!

Jezabel, Áháb hallgatólagos beleegyezésével egy koncepciós per lefolytatására utasítja Jezréel vezetőit, akik készségesen asszisztálnak a parancshoz. Böjtöt hirdetnek, mintha valami gyászesemény történt volna, a város népének élére ültetik Nábótot, majd két istentelen ember hazugságokkal vádolja őt. Isten káromlásával és a király gyalázásával vádolják meg. Mindkét cselekmény halálbüntetést von főbüntetésként maga után, a király gyalázójának mellékbüntetése pedig ingó és ingatlan vagyonának elkobzása, amelyek a királyra szállnak. Mint minden koncepciós perben, a bírák ügyelnek a látszatokra, ám egyben a Tízparancsolat ellen vétkeznek, Jezabel utasítására. „Ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot!” – szól a kilencedik parancsolat. Szólt és szól, de nem csak a tárgyalótermek világában érvényes ránk ez, hanem az élet minden területén! Akkor is, amikor a felebarátot feketítjük, amikor pletykálunk róla, amikor bármilyen módon rossz hírét keltjük! Amikor nem a másik javát keresve bármit is mondunk róla, a háta mögött, amikor nem a jóindulat és a szeretet mozgatja a másikkal kapcsolatos megszólalásainkat, mindig vétkezünk a kilencedik parancsolat ellen!  Hogy olvastam Jakab apostol intelmét? „Testvéreim! Nem kellene ennek így lennie!”

Nábótot ez után a városon kívülre vitték, és halálra kövezték. A király, pedig mint aki jól végezte dolgát, elfoglalta az ártatlanul kivégzett ember birtokát.

Ha itt kellene befejeznem, végtelenül megszomorodva mehetnénk haza.

Ám, szeretett Testvérek, Nábót sorsa párhuzamba állítható Jézus sorsával!

Nábót is „csípte” a hatalmasok szemét, mert ragaszkodott hitéhez, Istenhez, Isten törvényéhez. Jézus is útjában volt népe vezetőinek, mert következetesen képviselte Isten ügyét e világban.

Mindkettőjüket koncepciós perben, jogtalanul ítélték el, mindkettőjük perében két istentelen, hamis tanú központi szerepet vállalt.

Nábótot és Jézust is ártatlanul ítélték halálra.

Mindkettejüket a városon kívülre vitték, és ott, kitaszítottként haltak meg.

A velük történt jogtalan és igazságtalanságok sorozatába pedig nem avatkozott bele Isten.

Nábót vérét Isten, Illés prófétán keresztül Áhábon kérte számon, és amikor Áháb őszinte bűnbánatot tartott, akkor Isten a reá mért büntetést enyhítette.

Jézus vére, pedig noha mindannyiunk, minden ember lelkén szárad, nem került és nem kerül számonkérésre rajtunk! SŐT! Jézus vérének hullásáért van üdvösségünk, és örök életünk, mert Isten engesztelő áldozatként tekint Jézus halálára! Becsüljük meg hát az Ő egyszeri és tökéletes áldozatát, és háládatosságból kegyelméért ne uralkodjék többé rajtunk a bűn, hanem igyekezzünk szent rendelései szerint élni. Így legyen, Ámen

Juhász András