2018

Végtelenül jó humora van a mi Istenünknek!

Amikor készülni kezdek, mindig megnézem először, hogy mi is az adott vasárnapra, vagy az azt körülvevő napokra előírt igeszakasz a Bibliaolvasó Kalauz szerint. Megdöbbenve láttam, hogy az ószövetségi rész Mózes harmadik könyvéből való egység, amely a különböző áldozati fajták közti különbséget taglalja, míg az újszövetségi igék Jézus születéséhez visznek el bennünket. Mosolyogva mondtam a munkatársaknak, hogy ne várják, hogy én júniusban, a szubtrópusi monszun éghajlatot idéző 35 fokban és szakadó esőben a karácsonyi történetről szóljak!

Aztán eltelt pár óra, és felhívott egy drága gyülekezeti tag, aki lelkendezve mondta el, hogy meglett műtétének szövettani eredménye, és amitől tartott, nem igazolódott be, nem rosszindulatú az elváltozás. Együtt örültünk a telefon két végén, és dicsértük az Urat, hálát adva neki. És, én abban a pillanatban tudtam, hogy Isten ezen a beszélgetésen vezetett el oda, hogy mégis csak a karácsonyi ünnepkörben szokásos igéről, advent csodás himnuszáról, Mária énekéről szóljak, annak is egy mondatáról: „Magasztalja lelkem az Urat, mert nagy dolgokat tett velem a hatalmas.” Isten számomra ismét csodálatosan bebizonyította, hogy szent Szava, Igéje sokkal gazdagabb annál, hogy mi azt csak egy adott ünnephez, eseményhez kötve azt higgyük, hogy mindent elmondtunk már róla!

Mária éneke az Újszövetség egyik, ha nem a legszebb dicsérete. Akkor imádkozott fennhangon e szavakkal Mária, amikor túl az angyali jelenésen, amelyben bejelenti neki az angyal, hogy áldott állapotban van, noha nem ismert soha férfit, és hogy fiút fog szülni, akit Jézusnak nevezzen, mert Ő lesz a szabadító, felkereste unokatestvérét Erzsébetet, aki éppen Keresztelő Jánossal volt áldott állapotban, és a magzat, érezve Mária és Jézus jelenlétét megmozdult Erzsébet méhében. Mária ekkor ad hálát, mindazért a csodáért, aminek részese volt, átélője lehetett!

Szavai most minket is hálaadásra hívnak, elgondolkodtatnak, mert ha visszatekintünk életünk eddigi folyására, akkor bizony mi is kimondhatjuk, egyen-egyenként és a közösségben is: „Magasztalja lelkem az Urat, mert nagy dolgokat tett velem a hatalmas.”

Istenünk minden ajándéka, hatalmas cselekedete azért is különösképpen hálaadásra indító, mert nem ezt érdemelnénk! Jól tudjuk, hogy mindenestől fogva mindannyian bűnösök vagyunk, nem szűnünk meg szeretetlenségünkkel, vétkeinkkel, szavainkkal, vagy épp gondolatainkkal bosszantani Istent. A bűnnek pedig következménye van. Minden jogrend erre épül a kezdetektől fogva: a bűnre büntetésnek kell következnie. Ahogy minden úrvacsoránál megvalljuk: büntetést, halált és kárhozatot érdemelünk bűneinkért.

Drága testvérek! Minden, ami ettől eltér, az az isteni szuverén kegyelemnek és szeretetnek a következménye! Isten ajándéka, amiért hálásnak kell lennünk, mert mást érdemelnénk, és mégis szeretetében és ajándékaiban részeltet bennünket!

Miért lehetünk most hálásak? Miért magasztaljuk a Mindenhatót, hatalmas Istent?

Magasztalhatjuk Őt az általános gondviselésért.  Felébredtünk e reggelen. Volt erőnk arra, hogy kikeljünk az ágyból, mert egészséggel és nem betegséggel látogatott meg minket. Volt reggeli az asztalunkon? Friss víz mosakodáshoz, fogmosáshoz? Ivóvíz korlátlanul? Mert ezek sem természetesek! Fedél van a fejünk felett, nem kellett fegyverek szavára, bombák robbanására ébrednünk. Megköszöntük? Magasztaltuk Őt érte? Csordultig van szívünk iránta, hálával?

És, magasztalhatjuk Istent a rendkívüli gondviselésért, más néven a csodákért életünkben! Amikor beleavatkozott egy-egy reménytelennek tűnő élethelyzetbe, amikor kiemelte életünket a mélységekből, amikor erőt adott az elhordozhatatlan hordozásához! Amikor, a várt rossz diagnózis jóra fordul, amikor egy drága testvér éppen azt mondja, és éppen akkor, mint amire nekünk akkor és ott szükségünk van, amikor mellénk állít valakit, aki emel bennünket, amikor egy balesetet túlélünk, amibe emberi ésszel nézve meg kellett volna halnunk, amikor rendkívüli bőkezűséggel és a nem várt módon gondoskodik rólunk. Vajon ilyenkor van e a csodával azonos mértékű, rendkívüli hálaadás az életünkben?

Vajon magasztalja-e lelkünk az Urat?

Érezzük-e a Mindenható hatalmas tetteit, és azt, hogy mennyire szeret, hogy éppen velünk történt meg ez a csoda?

Mert, fordítva, ha baj, betegség vagy bármi nyomorúság van az életben annyiszor feltesszük a kérdést, miért éppen velem történik meg mindez.

Vajon, amikor a jót kapjuk, ajándékként Istentől, ugyanígy eszünkbe jut-e, hogy miért éppen velem tesz jót?

Hiszen semmiben nem vagyok jobb a másik embernél, ugyanúgy bűnös és elesett vagyok, mint a másik!

És, bizony, most e templomban együtt is magasztalhatjuk, mert ajándékai és áldásai, csodái nem csak egyéni életünkben vannak jelen, hanem e közösség életében is!

Hálát adhatunk gyülekezetünk múltjáért! Hogy két világégés alatt is megtartotta közösségünket! Hogy sóvá és világossággá tett bennünket e városban! Felépült templomunkért, ahol nemzedékek egymást követve dicsérhették az Urat. Az elődök által letett jó alapokért, az általuk elvégzett sok-sok szolgálatért.

Hálát adhatunk jelenünkért, az erősödő közösségért, a naponként megélt szeretetért, a gyülekezet egységéért, a szolgálni vágyó – sőt nem csak vágyó, de szolgáló – testvérek nagy számáért, a szeretetszolgálat gyakorlásáért, hogy gyülekezetünk a kapott sok isteni ajándékot nem tartja meg, hanem bőven ad belőle tovább, hálából! Így nem leszünk olyanok, mint egy lefolyás nélküli tó, amelynek előbb utóbb poshadt lesz a vize, hanem olyanok vagyunk és leszünk, mint akiben az élő víz munkálkodik, és azt tovább is adják mások felé!

És, bizalommal előre tekintve, hálát adhatunk jövőnkért is. Azért a jövőért, aminek éppen most szemmel látható jele a megkeresztelt gyermek, és nagycsoportos ovisaink búcsúzó közössége. Jézus Krisztusnak kicsi bárányai, akik a nyáj jövőjét jelentik!

Legyen múltunkért, jelenünkért, jövőnkért, egyéni életünkért és közösségünkért áldott az Úr!

Legyen mindennapos imádságunk Mária dicsérete: „Magasztalja lelkem az Urat, mert nagy dolgokat tett velem a hatalmas.”

Ámen

Juhász András