2018

A péntekre kijelölt újszövetségi igeszakasz alapján kívánom köztetek Isten üzenetét szólni. Néhány évvel ezelőtt, a szeretetszolgálat vasárnapján szóltam már erről az Igéről, ám akkor csak egy aspektusát hangsúlyoztam ki, mégpedig a szeretet-szolgálatot, azt, hogy nyomorult társukon hogyan segítenek a történetben szereplő barátok.

A történetben szereplő két csoportot szeretném ma bemutatni, és feltenni a kérdést, mi vajon hova tartozunk? Hol tart most életünk? Hitünk útján hol járunk?

Az első csoport a Jézus körül állók csoportja. A sokaság, a tömeg. Akik ott vannak, amint a költő megfogalmazza „állván tátott szemmel, csodára várván”. Akik tömegként követik Jézust, és éppen a Jézushoz jutást akadályozzák meg. Ott vannak Jézus mellett, de nincsenek vele. Ők azok, akik majd három év múlva virágvasárnap „Hozsannát” kiáltva akarják Jézust királlyá tenni, majd 5 nap múlva „Feszítsd meg-et!” Üvöltenek. Egy laza szál köti őket Krisztushoz, a kíváncsiság, a korszellem, a csodára várás, az egyéni érdek. Lelkük mélyebb rétege még nem érintetett meg Jézus által. És, jelenlétük akadályt képez mások számára abban, hogy eljussanak Jézushoz. Elgondolkodtam ezen az akadályozáson.

Ha nem is így, és nem ezen indokból, mint a történetben szereplő tömeg, de van, hogy mi vagyunk, akik akadályt képzünk mások számára abban, hogy Krisztushoz jussanak. Mire is gondolok? Azokra az élethelyzetekre, amikor tudják rólunk, hogy keresztyének vagyunk, mégis szavain, tetteink, általában viselkedésünk elriasztja a másik embert Krisztustól. Lelkészként olyan sokat hallottam már, amikor embereket kérdeztem arról, hogy miért nem járnak templomba, miért nem követik Jézust válaszként: „Tudja, tiszteletes úr, amíg XY keresztyén, és úgy viselkedik, ahogy viselkedik, én nem akarok az lenni!” De, hozzuk le mindezt a hétköznapi élethelyzetek szintjére, és látni fogjuk, hogy mi is elzárjuk sokszor a Krisztushoz jutás útját a másik ember elől!

Kedves hittanosok beszéltek, az iskola folyosóján hittanórára várva. Nem látták, hogy érkezek, és mosdatlan kifejezések hagyták el szájukat. Bementünk a terembe, és megkérdeztem tőlük, hogy azok, akik a folyosón velük álltak, tudták-e, hogy ők református hittanosok. Mondták, hogy természetesen, mert ez nem titok. Erre azt mondtam nekik, hogy szerintetek ti mások vagytok, ha ti is úgy beszéltek, ahogy a többiek, szerintetek a Krisztus követését vonzóbbá tettétek a többiek előtt, vagy azt mondják, hogy „minek járjak hittanra, ők is ugyanolyan indulatosak és csúnyán beszélnek”. Vonzátok, viszitek-e az embereket Krisztushoz, vagy elriasztjátok, elzárva az utat előttük?

Egy testvér mutatott egy viccesnek tűnő videót telefonján, majd elmondta, hogy elküldte több embernek. A probléma az volt a videóval, amit egyébként ő is úgy kapott mástól, hogy egy ember nyomorúságát mutatta meg. Megkérdeztem, hogy abban a környezetben, ahol megmutatta, tudják-e róla, hogy keresztyén. Mert, ha igen, akkor a Krisztus követését nem tette vonzóvá azok számára, akik azt látták, hogy a másik ember nyomorúságát nem elfedező szeretettel palástolja, hanem másoknak tovább adja. Megértette, és elszomorodott.

De, hogy ne csak másról beszéljek, beszélek kicsit magamról is. Nagyon dühít, amikor a KRESZ-t nem ismerő kerékpárosok a semmiből elém vágnak. Egy este az udvarból kiállva egy biciklissel, aki ráadásul egy gyermeket is vitt a biciklin, a gyalogjárdán, miközben pár méterre van a bicikliút, összeütköztünk. Az ijedtségen kívül nem lett bajuk, de a helyzet súlya alatt nagyon lekiabáltam a felelőtlen apukát, aki nem csak a saját, de gyermeke életét is veszélyeztette. Aztán lassan lehiggadtam, és hálát adtam magamban, először is azért, hogy nem lett komoly baj az ügyből, majd pedig azért, hogy a jelenetnek nem volt olyan tanúja, aki tudta volna, hogy Krisztushoz tartozok, és ez Krisztushoz jutását veszélyeztette, akadályozta volna. Úgy vélem, ha magunkba nézünk, visszagondolva csak a mögöttünk lévő hetekre, mindannyian találunk olyan élethelyzetet, amikor nem hiteles módon képviseltük krisztust, és ezzel akadályozhattuk más ember hozzájutását!

 Van egy dicséretünk, amiben arról éneklünk: „egy lélekért se érjen vádja téged, hogy temiattad nem látta meg Őt” A szövegkörnyezetből az derül ki, hogy ez az éneksor az elmulasztott és soha vissza nem térő bizonyságtétel lehetőségét helyezi vádlón szívünkre, de úgy is érthetjük, és értsük most úgy, hogy vajon Krisztustól az én szavaim, az én megnyilatkozásaim, az én indulataim, szeretetlenségeim nem zárnak-e el valakit? Vajon én vagyok-e az, aki miatt nem jut el valaki Krisztushoz, mert rólam tudja, hogy keresztyén vagyok, de viselkedésem, szavaim valami másról szólnak? Ma, az Úrasztalához járulva gondoljuk végig azokat az élethelyzeteket, amikor mi képeztünk akadályt, és őszinte bűnbánattal tegyük le azokat, kérve Istenünk megbocsátását!

A másik csoport tagjai azok a férfiak, akik annyira szeretik barátjukat, hogy időt, energiát nem kímélve viszik, emelik Jézushoz a beteg barátot. Akik előtt nincs lehetetlen, akik arra is képesek, hogy a tetőt kibontsák, mert a szeretet leleményessége előtt nincsenek legyőzhetetlen akadályok. De, hogyan lehet ma emelni, vinni valakit Jézushoz? Mivel fizikai értelemben nincs köztünk, nem tudjuk odavinni a másik embert hozzá, ám tudjuk lelki módon, amelynek csodálatos lehetősége az imádság!

Egy kedves fiatal testvér, akit gyakran hívtam templomba, mindig valahogy kitért a hívás elől, egy alkalommal, a Széchenyi téren, a rá jellemző harsánysággal átkiabálva ezt mondta: „Atyám! Imádkozz helyettem!” Visszakiabáltam, és ezt mondtam: „Helyetted nem tudok, de érted mindig fogok!” Valóban, a másik ember helyett nem imádkozhatunk, vannak azonban olyan élethelyzetek, a másikért azonban igen, sőt vannak egyenesen olyan élethelyzetek, amikor a másik teljesen képtelen arra, hogy magát vigye az Úr elé imádságban, hogy magáért imádkozzon. Nem tudja magát emelni, vinni, mint ahogy a történetbeli nyomorult ember sem tudott magától Jézushoz jutni, mivel béna volt. Rá volt utalva másokra!

Van olyan drága testvérek, hogy valaki lelki értelemben képtelen arra, hogy imádkozzon, hogy magát vigye, emelje könyörgésben Isten elé. Mert túl mélyre került, mert túlzottan azt érzi, hogy eltávolodott Istentől, mert magába zárkózott és a kulcsot messzire dobta - ahogy szokták mondani. Egy drága testvér mondta nekem: „Tiszteletes úr, már imádkozni sem tudok, elvesztettem a hitem!”

Van olyan is, hogy valaki fizikailag képtelen erre, mert betegágyhoz kötött, és épp magatehetetlen, esetleg tudatánál sincs. Őket, nekünk a kötelességünk Istenhez emelni, mint ahogy azt megtették magatehetetlen társukkal a történetben szereplő barátok.

És, hogy működik-e?

Működik-e úgy, ahogy a történetben olvashatjuk?

Bizony működik!

Az elmúlt napokban beszélgettem egy életveszélyes helyzeten átment testvérünk rokonával. Annak idején sokan és sokat könyörögtünk drága testvérünk életének megtartásáért. A rokona az orvosoktól a következőt hallotta: „Nem tudjuk, hogy maradt életben, semmi épeszű magyarázat nincs rá, csak az érte mondott imádságokkal lehet magyarázni!”

Olyan jó, hogy a gyülekezetünknek van imádkozó háttere, imádkozó közössége, amelynek tagjai az imaládákba bedobott imakérésekben megfogalmazottak szerint könyörögnek, és hálát adnak, használjuk ezt a lehetőséget, és legyünk magunk is imádkozó háttere a rászorulónak, aki könyörgésben emeli a testileg vagy lelkileg elesett testvért Isten felé!

Gondoljunk arra, hogy fordított élethelyzetek is bekövetkezhetnek! Hogy mi vagyunk esetleg azok, akiket mások emelnek, visznek Jézushoz könyörgésben, fohászban! Olyan jó ezt tudnunk, hogy akkor sem vagyunk magunkra hagyatva, hiszen egy keresztyén közösség erről is szól: felelősek vagyunk egymásért! Egymás terhét hordozva, betöltve a Krisztus törvényét! Ámen

Juhász András