2018

Szeretett Testvéreim!

Történt egyszer, hogy a falu lakói nagyon kétségbeestek, hiszen hosszú idő óta nem esett csapadék. Óriási szárazság volt a régióban, ami azt eredményezte, hogy a termőföldeket nem tudták már elegendő vízzel locsolni, a termények kiszáradtak, és minden anyagi forrást és a biztos megélhetést biztosító termések kiszolgáltatott, nyomorúságos helyzetbe hozta az ott élőket. Egy napon elhatározták, hogy minden ember, aki él, és mozog, összegyűlik egy előre megbeszélt helyen és időpontban, hogy esőért könyörögjenek együtt, a Mindenség Atyjához, a Teremtőhöz. Amikor eljött az idő, szépen gyülekeztek a kétségbeesett emberek, hogy elkérjék Isten bő áldását. Egy kisfiú is megérkezett, és minden tekintet rá szegeződött, ugyanis a kisfiú kezében egy esernyő volt…

Talán ismerős a történet, ez egy régi klasszikus, amely megmutatja, milyen is az Istenbe vetett, őszinte hit! Jó lenne ilyen hittel imádkozni, jó lenne, ha ezt tanulni lehetne, mert akkor végre megértenénk, hogy minden természeti történés, minden apró vagy nagy csoda, minden természetfeletti dolog egyedül Istentől függ! Ő az, Aki munkálkodik minden ember életében, és gyászt, betegséget, hiábavalónak tűnő várakozást, a magányosságot a kezei között tart!

A Szentírásból tudhatjuk, hogy Isten igazságos, hűséges, szerető, az ígéreteit megtartó Isten. Mégis olyan érzésem van, hogy ezek a jelzők, vagy inkább tulajdonságok nem mondanak nekünk semmit…

Hogy miért? Azért, szeretett Testvérek, mert amikor emberekkel kapcsolatban az igazságról, és igazságosságról beszélünk, rögtön ott motoszkál bennünk a kétely, hogy vajon tényleg igazat mond? Nem ver át? Vajon valamilyen érdek fűzi ahhoz, hogy ezt mondja? Bízhatok benne? De hát oly sokszor csalódtam, nem akarok újra csalódni… Lám, az ember igazsága sokszor egy torzított igazság, amelyet ha kicsit megmozgatunk, felkavarunk, olyan, mint egy buborék, vagy egy lufi, kidurran.

Amikor azt halljuk, hogy hűséges, azonnal eszünkbe jut, hogy manapság szinte mindenki hűtlen. Hűtlen magához, mert saját elveit felrúgja azért, hogy be tudjon illeszkedni egy új közegbe, és elfogadják. Hűtlen az emberekhez, mert bár ígéret köti, mégis inkább ahhoz pártol, aki a nagyobb fizetést adja neki. Hűtlen a házastársához, mert már nincs benne semmi izgalom, és a másik sokkal odaadóbb. Hűtlen a gyermekéhez, mert sokkal inkább lefoglalja a saját önmegvalósítása, és a túlórázás mellett már nincs idő és energia rá figyelni…

Csak csendben jegyzem meg, hogy minden olyan találkozón, konferencián, ahol ifjúsági vezetőkkel találkozom, egy állandó probléma az egész Kárpát-medencében, de valójában az egész világon, hogy a fiatalok képtelenek elköteleződni. Mert ha valaki vagy valami mellett leteszik a voksukat, akkor ki kell mellette tartani. És ez, ugye, rizikós… Ezért nem vállalják fel sokan a kapcsolatukat; ezért képtelenek egy adott közösséghez kapcsolódni; ezért nem akarnak felnőttes, felelősségteljes döntéseket meghozni, mert rettegnek attól, hogy rosszul döntenek. Félnek a következményektől, és ugye ez egy általános elvárás, hogy csak a jóban tartok ki, a rosszból nem kérek!

Az igazságosság, és hűség kifejezések mellett ott van még a szerető szócska. Amikor szeretteinkre gondolunk, lehet, eszünkbe jut: oly keveset mondjuk egymásnak, hogy ’szeretlek’! Keveset mondja a szülő a gyermeknek; a gyermek a szülőjének; a férj a feleségnek és a feleség a férjnek. És itt végig gondolhatunk minden családtagot, kétségtelen, hogy vagy az a baj, keveset mondjuk és halljuk; vagy az a baj, –és talán ez a nagyobb- hogy nem is érezzük. Mintha a szeretet is egy mesterkélt dolog lenne, mint oly sok minden más, ebben a nagyon anyagias világban!

Ígéreteket megtartó… ha szintén csak emberi kapcsolatainkra tekintünk, akkor ez a jellemző is a háttérbe szorul. Oly könnyen kicsúszik a szánkon: ’ígérem’, és pár nappal később jön a magyarázat: ’bocsi, ne haragudj’… Megígérünk valamit, aztán vagy elfelejtjük, vagy, ami rosszabb, el akarjuk felejteni.

Nem jól van ez így! Ez a néhány példa nem számon kérés akar lenni, csupán egy tükör, amely megmutatja: hol tart a mi világunk, és hol tartunk mi!

Drága Testvérek! Elsősorban most csupán azokat a tulajdonságokat állítottam a középpontba, melyek Isten tulajdonságai, és egyre azt látjuk, hogy emberi kapcsolatainkban semmi nem az már, aminek kellene lennie! De akkor hogyan higgyük el, hogy Isten valóban igaz, hűséges, szerető és ígéreteit valóban megtartó Isten?!

A Zsidókhoz írt levél mára rendelt szakasza oly szépen bemutatja nekünk Istent. Ábrahámot hozza példaként, akiről tudjuk, hisz ismerjük a történetét, egyik napról a másikra mondja neki Isten, hagyja háta mögött otthonát, fogja családját, rokonait, a szolgáit, állatait, és induljon el arra a földre, amelyet megígért neki. Egyik napról a másikra Ábrahám egész háza népével elindul, lecseréli a biztosat a bizonytalanra, mert enged Isten szavának! Elhiszi Neki, hogy Ő jobbat készített nekik!

A lekcióban felolvasott történet pedig pontosan ezt a mély hitet és engedelmességet mutatja meg, amikor Ábrahám fogja egyetlen, oly nehezen megszületett fiát, Izsákot, hogy Isten kérésére, feláldozza őt…

Hosszúak a napok, amíg vándorolnak, és biztos vagyok benne, hogy apának és fiának egyaránt gyötrelmes léptek lehettek, mégis, amikor Izsák megkérdezi, hogy hol az áldozatra való bárány, apja ennyit mond: „Isten majd gondoskodik az áldozatra való bárányról, fiam.” (1Móz 22, 8). Ábrahám jól tudta, hogy Isten ígéreteihez is hű, és tudta: minden Isten kezében van jó helyen.

Amikor az Úr angyala megállítja Ábrahám lendülő kezét, melyben a kést fogja, egy bozótba akadt kost talál. Az angyal szavai pedig így szóltak: „MAGAMRA ESKÜSZÖM, így szól az Úr, hogy mivel így tettél, és nem tagadtad meg tőlem a fiadat, a te egyetlenedet, azért gazdagon megáldalak, és úgy megszaporítom utóidat, hogy annyian lesznek, mint az ég csillagai, vagy mint a homokszemek a tenger partján.” (1Móz 22, 16-17).

Erre utal mai Igénk, hogy „…miután türelemmel várt, beteljesült az ígéret.” (Zsid 6, 15). Ábrahám még elhitte, hogy Isten igaz, Aki nem becsapni; nem rászedni akarja; nem rosszat akar neki, hanem mindezen próbákkal erősíteni akarja hitét!

Isten önmagára esküdött, hiszen Nála nincs hatalmasabb. Így vállalt kezességet, hogy elhatározása és terve változhatatlan. „Mert az emberek önmaguknál nagyobbra esküsznek…” (Zsid 6, 16a) – mondja Igénk. És milyen szomorú, hogy ezek az esküdözések is sokszor olyanok, mint a füst. Elszállnak, és senki nem hozza már vissza. Mert bizony az emberek ígérgetnek, esküdöznek, és mégsem tartják meg azokat. Már-már olyan ez, mint egy rossz berögződés, amelyet mindenki szeret hallani, és legtöbben megnyugszanak e szavak hallatán, még sincs már súlya egyiknek sem…

Isten azonban egészen más, mint az ember! „Így e két változhatatlan tény által, amelyekben lehetetlen, hogy Isten hazudjon, erős bátorításunk van nekünk, akik odamenekültünk, hogy belekapaszkodjunk az előttünk levő reménységbe.” (Zsid 6, 18). A két változhatatlan tény az, hogy Isten ígéretet ad, és Önmagára meg is esküszik. Igénk nagyon határozottan kijelenti, hogy LEHETETLEN, hogy ISTEN HAZUDJON! Mert Ő igaz és hűséges!

Az a mi bátorításunk, hogy belekapaszkodhatunk az előttünk levő reménységbe! Drága Testvérek! Ez olyan csodálatos dolog, hogy reménységről beszélhetünk, amikor körülöttünk minden bizonytalan, rideg és közömbös. Nem egy csalfa, vak reményről van itt szó, amiről Csokonai versében olvasunk, hanem egy biztos, élő reménységről! Ez a reménység azt mondja nekünk: van folytatás! Van tovább! Ne add fel! Amikor már minden veszni látszik, Isten szava a mi lelkünk szilárd támasza.

Azt írja Igénk: „Ez a reménység lelkünknek biztos és erős horgonya, amely behatol a kárpit mögé, ahova elsőként bement értünk Jézus…” (Zsid 6, 19-20a). A reménységet egy biztos horognak tudhatjuk. Olyan horog ez, amely minden hajón ott van. A horognak az a sajátossága, hogy senki nem is veszi figyelembe addig, amíg viharba nem kerül a hajó. Akkor pedig használni kezdik, és a horog a süvítő szél és tomboló hullámok ellenére is egy helyben tartja az egész hajót. Egy biztosíték, amit akkor kezdünk csak használni, amikor vihar tör ki.

Akárcsak életünk tomboló viharán, amikor nincs már menedék, nincsenek megoldások, nincs már bizakodás. Amikor nincs már értéke az igazságnak, hűségnek, szeretetnek és az ígéreteknek. Isten azt mondja, hogy VAN ÉLŐ REMÉNYSÉGÜNK!

„…biztos és erős horgony, amely behatol a kárpit mögé…” (Zsid 6, 19b-20a). Az Ószövetségből tudjuk, hogy a kárpit a szentek szentje előtt helyezkedett el, ahová senkinek nem volt belépése, még a főpapnak is csupán évente egyszer. Így lett főpappá Jézus, Aki bemutatta a tökéletes és egyszeri áldozatot úgy, hogy Ő maga lett áldozattá!

JÉZUS KRISZTUS A MI REMÉNYSÉGÜNK! Nem egy csalfa, vak remény, hanem élő reménység! Azt üzeni most nekünk ebben az adventben: olyan Istenünk van, Akinek minden szava igaz, hűséges, szerető és ígéreteit megtartó Isten! Ez az Isten „tegnap, ma és mindörökké ugyanaz”! (Zsid 13, 8). Ez az Isten hív magához, az ÉLŐ REMÉNYSÉGHEZ, és megújít minket szeretetével, békességet rejtve szívünkbe! Hiszed-e ezt? Ámen.

Lovász Adrienn