2018

Bibliaolvasó kalauzunk szerint az elmúlt hetek egyikén volt  kijelölt újszövetségi részből vettem igehirdetésem alapigéit. A történet hallatlanul gazdag mondanivalót hordoz: gondoljunk csak a csodálatos gyógyítás tényére, hogy Jézus egy haldokló embert, anélkül, hogy elmenne hozzá, hogy érintené, vagy bármilyen verbális kapcsolatba kerülne vele: meggyógyítja.

De, kiemelhetjük azt a tényt is, hogy a meggyógyított ember nem zsidó volt, hanem pogány, mégpedig a római hadsereg, a megszállók egy tagja. Jézus mégis meggyógyítja Őt.

Vagy érdemes lenne szólni arról is, hogy a százados mennyire felelősséget érez valakiért, aki az ő alárendeltje. Szinte zavarba ejtő az a sok mondanivaló, amely átsugárzik ezeken a verseken.

Ezért, úgy gondoltam, hogy a történetről a mai alkalommal egy adott szempontból szeretnék szólni. Úgy szeretnék beszélni, hogy a századost állítom középpontba. Mégpedig úgy, hogy megnézzük, mit tudhatunk meg róla az Írás alapján. Alaposan körüljárva az ő személyét, megkeresve azt, hogy az ő életén keresztül mire akar bennünket tanítani a mi Urunk, mire akar elvezetni minket ebben a neki szentelt órában.

Képeket láthatunk a századosról, képeket, amelyekből mozaikszerűen össze lehet rakni az ő lelki arcát. Három képet vázolhatunk fel a Szentírás alapján.

1. Az első kép, egy külső kép a századosról. A zsidók mondják el róla: „Méltó ez az ember arra, hogy Jézus teljesítse kérését” Nagyon szokatlan ez a hozzáállás egy római katonához, a megszállt ország alattvalói részéről! Valami egészen különös, hogy a zsidók vénei kérik Jézust arra, hogy teljesítse a százados kérését! Meg is indokolják szokatlan kérésüket: ez az ember szereti a zsidókat. Olyan valaki, aki él, és nem visszaél a hatalommal, és noha a megszállók gyűlölt egyenruháját hordja, mégsem elnyomóként, hanem jó vezetőként tevékenykedik. Sőt, a százados a zsidók vallásgyakorlatát is tiszteletben tartotta, támogatta. Ő volt az aki Kapernaumban zsinagógát építtetett, azaz kultuszhelyet hozott létre ahol a zsidók az Élő Istenhez fohászkodhattak szombatról-szombatra. Ha hozzávesszük azt, hogy ez az ember nem magáért könyörög Jézusnak, hanem egy szolgája életéért, akkor egy felelősségteljesen gondolkozó ember képével egészíthetjük ki a róla vázolt képet. Az első kép tehát, a kívülállók képe erről az emberről egy rendkívül pozitív kép: jó ember, aki megérdemli, hogy Jézus segítsen rajta.

2. A második képet a százados magáról festi, nevezhetjük önarcképnek is. Így szólt, szolgái által Jézushoz: „Nem vagyok méltó arra, hogy hajlékomba jöjj!”. Ez a mondat egy másik képet ad a századosról, mint a kívülállók képe. Míg a kívülállók úgy gondolkoznak a századossal kapcsolatban, hogy méltó arra, hogy elnyerje Jézus támogatását, addig magáról a százados egy más képet: a méltatlan ember képét állítja fel. A mondaton keresztül azt láthatjuk, hogy a százados találkozva Jézussal, méltatlannak gondolja magát még arra is, hogy a Mester, a rabbi a házába menjen. Méltatlannak találja magát, jócselekedeti, gondoskodó szeretetének megnyilvánulásai ellenére is. Senkinek, kicsinek, szinte nullának érzi és láttatja magát önvallomásában a tiszt. Szokatlan viselkedés ez egy római tiszttől, hogy magát tartsa rómaiként kevesebbre valakinél, aki az általuk megszállt területen él. Az általános nézet szerint ugyanis a rómaiak felsőbbrendűnek gondolták magukat az általuk leigázottaknál. Itt pedig elhangzik egy mondat: „Uram, nem vagyok méltó, hogy a hajlékomba jöjj”.

3. A harmadik képet Jézus festi erről az emberről. A szolgák által eljuttatott üzenetre válaszként Jézus a  következőt mondja: „Mondom nektek, Izraelben sem találtam ekkora hitet!”. Ez a mondat kicsit megerősíteni látszik a kívülálló zsidók róla alkotott véleményét, ám mégis több annál. A zsidók vénei a cselekedetekre tekintenek ugyanis, azokra, amelyekkel élhetőbbé tette a reá bízott város életét, míg Jézus mást, a hitet látja ebben az emberben. Hogy melyik vélemény a döntő? A 10. vers választ ad: Jézus meggyógyítja a százados szolgáját.

Három képet kaphattunk erről az emberről a történetet olvasva, hallgatva. Három képet, amelyek nem csak a századost határozták meg, de döntően meghatároznak minden embert.

1. Meghatároznak bennünket azok a vélemények, amelyeket a körülöttünk élők alkotnak rólunk. A külső képek.  Amit mondanak rólunk, a szemünkbe, vagy még gyakrabban a hátunk mögött. Egy-egy jó vélemény az egekig tud emelni minket, míg egy rossz kép, amely terjed rólunk a porig tud alázni. Egy-egy számunkra fontos ember véleménye sokat jelent nekünk, és talán évekig elkísérnek bennünket velünk kapcsolatos észrevételeik. Befolyásol bennünket, hogy milyennek is látnak a velünk egy fedél alatt lévők, a munkatársak, a barátok, a gyülekezetünk tagjai, vagy egyszerűen csak az utca embere. Láttatunk dolgokat magunkból, sokszor szándékosan csak szép dolgainkat mutatjuk, aminek alapján kialakul rólunk egy vélemény. Máskor, hiába is erősködünk-erőlködünk a kívülállók előítéletei miatt mégsem a pozitív hős szerepe a mienk. Van igazságtartalma ezeknek a képeknek, amelyeket a kívülállók alkotnak rólunk. De, ezek csak egy oldalt mutatnak meg belőlünk. Fontosak a kívülállók visszajelzései - hiszen támpontot jelenthetnek, de nem feltétlen hitelesek, és főleg nem döntőek.

2. A másik kép, amely meghatározza az embert: az önarcképe. Milyennek látja magát az ember. A skála itt is széles. Vannak emberek, akik meg vannak győződve arról, hogy mennyire jó emberek, mennyire hasznos tagjai a társadalomnak, a környezetüknek, mennyire helyes út az amin járnak, és ez hatalmasra növeszti öntudatukat. Magabiztosak, és nem is akarnak változtatni magukon, hiszen egyértelmű számukra, hogy értékesek. Ez a fajta önértékelés lehetetlenné teszi azt, hogy az ember bármin is változtasson, hiszen annyira tökéletesnek és tévedhetetlennek hiszi magát.

Mások, kicsinek, kevésnek, gyengének látják magukat, egy cseppnyi önbizalom nélkül élnek, a környezetükben nagyon gyakran „ a bocsánat, hogy élek” kategóriába sorolják őket. Állandó kétségbeesés, bizonytalanság, önmarcangolás jellemzi őket: vajon amit tesz, az jó? Vajon jó ember vagyok-e? Ez a fajta önlátás sokszor kétségbeesett lépésekre sarkallja az embert.

Az önarcképeink tehát szintén becsaphatnak minket!

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ne gondolkozzunk el arról, hogy kik is vagyunk, hogy ne próbáljuk felmérni helyzetünket, hogy hol is tartunk éppen, de azt igen, hogy az önarcképeink sem feltétlenül hitelesek, és semmikképpen sem döntőek a számunkra.

3. Ami igazán döntő, ahogy a századossal kapcsolatban is láthattuk, hogy Jézus milyennek látta őt. A döntő, hogy Isten milyen képet alkot rólunk. Fontosak lehetnek azok a képek, amelyeket kívülállók festenek rólunk, vagy amilyennek magunkat látjuk – érdemes is ezekre odafigyelnünk egy bizonyos szintig, de azt tudnunk kell, hogy nem ezek a képek döntik el sorsunkat, életünket. Az a fontos, hogy Isten szemében kik is vagyunk. Ő milyennek lát bennünket. Ugyanis az egyetlen reális, hiteles látásmódot életünkkel kapcsolatban ő adhatja. Ő ismer igazán bennünket.

Hogy olvastam a 139. zsoltárban? „Uram, te megvizsgálsz és ismersz engem…még nyelvemen sincs a szó, te már pontosan tudod…csontjaim nem voltak rejtve előtted, mikor titkon formálódtam…alaktalan testemet már látták szemeid…”. Az egyetlen tökéletes, és döntő látást csak tőle várhatjuk életünkkel kapcsolatban. Kérjük is tőle ezt a látást, hogy ennek birtokában helyesen értelmezzük magunkat.

Kérjük, és ha látjuk, hogy változtatnunk kell életünk folyásán, ne legyünk restek megtenni ezt!

Kérjük úgy, ahogy a zsoltáros kérte: „Vizsgálj meg Istenem, ismerd meg szívemet! Próbálj meg, és ismerd meg gondolataimat! Nézd meg nem járok-e téves úton, és vezess az örökkévalóság útján!” Ámen

Juhász András