2018

Kedves Testvéreim! Szeretett Gyülekezet!

Az ember életében az egyik legnagyobb kincs az egészség. Egy, azok közül a legnagyobb ajándékok közül, amivel Isten meg tud ajándékozni bennünket. Sokszor úgy vagyunk az egészségünkkel is, mint életünk sok más dolgával, hogy amíg megvannak, életünk természetes tartozékainak tartjuk, és nem becsüljük meg, nem értékeljük azokat. Ha körülnézünk a környezetünkben, gyakran találkozunk olyan emberekkel, akik azt mondják, hogy sok mindenük nincs, ami után vágynak, amit birtokolni szeretnének és irigykednek azokra, akiknek a neki hiányzó dolgok megvannak.

Nos, az ilyen embernek el kellene gondolkodnia azon, hogy ő mennyi kincset kapott már a Mindenható Istentől, hiszen milyen nagy ajándék az, hogy van lába, és tud vele járni. Van keze, amivel tud érinteni és tapintani. Van értelme, amellyel meg tudja keresni magának és családjának a mindennapi kenyeret. Van szeme, és láthatja Isten csodálatos, teremtett világát, és mindent, mindenkit, aki számára kedves.

Sok ember él közöttünk, akiknek ez a gazdagsága sincs meg maradéktalanul, ezek a szegényeknek gondolt emberek pedig sokszor gazdagabbak, mint a gazdagok. Gazdagok hitben és reménységben.

A mai igeszakaszunk egy vak koldus történetét adja elénk, akit Bartimeusnak hívtak, de nézzük meg egy kicsit közelebbről ezt a történetet, hogy miről is szól.

Jézus Krisztus épp Jeruzsálem felé tart, ahol majd elfogják és keresztre feszítik. Útközbe esik ez a csodaszép város, Jerikó, ami híres üdülőhely volt akkoriban, a pálmák városának is nevezik. Jézus már éppen kifelé ment Jerikóból, amikor az út mellett ült egy vak koldus, akit Bartimeusnak hívtak. Tulajdonképpen nem is volt neve ennek a koldusnak, csak az apja után hívták úgy, hogy Timeus fia.

A ,,bar” héberül azt jelenti, hogy a fia valakinek. Ennek a szegény, vak koldusnak annyira reménytelennek ítélték a helyzetét, hogy még nevet sem választottak neki. Vakságából adódóan az akkori társadalom kirekesztette, azt gondolták, hogy a betegsége Isten büntetése. És mivel kirekesztették, nem lehetett része semmilyen közösségnek. Nem volt olyan ember, akivel beszélgethetett volna, és nem volt senki, aki meghallgatta volna.

A Bibliában több olyan történetet találunk, ahol Jézus egy vak embert gyógyít meg, de ezek közül most csak egyet emelnék ki: János evangéliumában olvashatunk a meggyógyított vak hitéről és a farizeusok vakságáról.

Itt az egyik oldalon látunk egy embercsoportot, akik tanultak, akik az írásokat tanulmányozhatták, és a másik oldalon látunk egy vak embert, aki kirekesztett volt. És mit látunk mégis? Ez az ember leborul Jézus előtt és azt mondja: ,,Hiszek Uram”. 

Imádja Istent, akitől a gyógyulást kapta, ezzel pedig minden megnyílt az életében, ami eddig hiányzott.

A mai történetünkben pontosan ugyanezt látjuk, egy vak embert, aki a hite által meggyógyult. Bartimeus, amikor meghallja, hogy Jézus arra jár, elkezd kiáltani: Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtam! Jézus magához hívatja ezt az embert, és megkérdezi tőle: mit akarsz, hogy cselekedjem veled? Bartimeus azt mondja: Mester, hogy lássak! Erre Jézus így válaszolt neki: A te hited megtartott téged.

Bartimeus szemei meggyógyultak, de a látásnál sokkal nagyobb ajándékot kapott Jézustól, üdvösséget. A megtartás itt az üdvösséget jelenti, ez a koldus egy teljesen új életet kapott.

Kedves Testvéreim! Ettől a nagy nyomorúságban levő embertől azonban mi is megtanulhatunk néhány életbevágóan fontos dolgot. Nézzük meg most, hogy mire is taníthat bennünket ez a vak koldus!

I. Az első, amire taníthat bennünket Bartimeus, az önmagunk helyes ismerete.

Bartimeus tisztában volt a helyzetével és az állapotával, tudta, hogy milyen nyomorult és szegény, de azt is tudta, hogy Jézus az utolsó esélye, tudja, hogy nincs senki más, aki segíthet rajta. Mi vajon felismerjük-e ugyanígy, ahogyan Bartimeus tette, hogy nincs más, aki segíthet, aki erőt adhat, akitől gyógyulást kaphatok, leteszem hát a kezébe az életemet. Sokszor mi is vakok és koldusok vagyunk lelki értelemben. Ahogy Bartimeus számára vaksága miatt beszűkült a világ, úgy szűkült be a mi világunk is. Sokszor érzéketlenek vagyunk Isten országa számára, a láthatatlanokra nézve. A valóságnak csak egy töredékét látjuk, csak azokat, amelyeket az érzékszerveinkkel érzékelni tudunk. Egy beszűkült, szegényes világban élünk, kiszolgáltatva sok olyan erőnek, ami uralkodik rajtunk. Vakságunk megnyilvánulása közé tartozik, hogy nem mindig érzékeljük a mellettünk élő embereket, nem vesszük észre bajaikat, nehézségeiket, problémáikat, nem segítünk egymáson, hanem inkább keresztülnézünk a másikon, mintha ott sem lenne. A vak ember nem látja, hogy mekkora lehetőség van mind a mai napig az életünkben a hit segítségével. Hit nélkül csak azt látjuk, aminek nincsen köze Istenhez, hitünkkel együtt pedig látjuk az áldást és a kegyelmet.

 Az egyik legnagyobb betegsége a mai társadalomnak az én központúság, a nárcizmus, pedig milyen óriási dolog az, ha valamit félre tudok tenni a másik emberért.

Fontos lenne, hogy dolgozzak és haladjak a munkámmal, de ma inkább nem dolgozom olyan sokat, hogy a családommal legyek. Fontos lenne, hogy rendet tegyek a lakásban, de ma inkább meglátogatom egy barátom, akinek szüksége van rám, a lakás és a takarítás várhat. Ne felejtsük el, hogy szeretetünket akkor tudjuk a legjobban kifejezni, ha a másikkal rá figyelve időt töltünk, még pedig minőségi időt. A külső körülmények biztosítása mit sem ér, hogyha nincs benne a szívünk és a lelkünk.

II. A második, amire ez a koldus taníthat bennünket, hogy van lehetőség a gyógyulásra, a szabadulásra, mert nekünk van Szabadítónk.

Bartimeus felismerte vak koldusként is Jézus Krisztust, tudta, hogy egyedül Ő képes meggyógyítani. Igaz, hogy Jézust nem látta, de már hallott felőle, és abból megértette, hogy Krisztusnak van hatalma a bűn, a halál, és a betegség fölött. Bartimeus kiáltása eljut Jézushoz, aki megkérdezi tőle: Mit akarsz, hogy cselekedjem veled? Erre ezt mondja: Mester, hogy lássak. Ez az ember először nem kér Jézustól, először elismeri Jézust, sőt nem csak elismeri, hanem felismeri Benne, hogy Ő Dávid Fia.

Amikor azt kiáltja, hogy ,,Dávid Fia”, akkor éppen azt mondja el, hogy a vak többet lát, mint a látó. A vak ember többet lát, mint a tanítványok, és azoknál is, akik úgy tekintenek magukra, mint akik látnak és tudnak mindent. Látjuk tehát, hogy ez a vak koldus először elismeri Jézust, megvallja, hogy Ő a Krisztus, aki Dávid leszármazottjaként maga a Megváltó, és csak utána kéri Tőle a gyógyulást. Ez a kiáltás a hitvallás és a bűnbocsánat nagyszerű ötvözete. A legőszintébb emberi vallomás. Nincs benne semmi panaszkodás, nem rója fel Istennek nyomorát, nem kéri számon élete sorstalanságát, nem ecseteli keserű tapasztalatait. Nem támaszt feltételeket, nem követelőzik, nem parancsol. Csak bűnbánatot tart. Beismeri, hogy könyörületre, megbocsátásra, irgalomra van szüksége az Istentől. Sok ember van, aki ezt szeretné megfordítani, először kérjünk Istentől: mit szeretnénk, hogy megtegyen, mik az óhajaink, vágyaink, hol szeretnénk, hogy segítsen bennünket. Itt azonban azt látjuk, hogy a kérést megelőzte egy hitvallás: Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtam. Ezért mondja neki Jézus: ,, A te hited megtartott téged”. És íme, megtörtént a csoda, Bartimeus szemei megnyíltak, és az élete teljesen megváltozott. Vajon mi tudunk-e ilyen lelkülettel Jézushoz kiáltani? Tudjuk-e azt mondani, hogy ,,kérlek Uram, segíts rajtam, mert ezen az akadályon nem tudok egyedül túljutni” ?

III. A harmadik, amit tanulhatunk: Kövessük mi is Jézus Krisztust!

A keresztyén élet nem más, mint Krisztust követő élet. Sokan vagyunk, akik már Krisztushoz tartozunk, de még vannak olyanok, akik nem tartoznak Őhozzá. Ő mindig ott van, és kopogtat a szívünk ajtaján, csak arra vár, hogy mi beengedjük Őt az életünkbe, hogy mostantól ne egyedül haladjunk az úton, hanem úgy, hogy Ő ott van, fogja a kezünket, és vezet bennünket. Nekünk hívő, keresztyén embereknek nem csak azoknak kell segítenünk, akik talán már nehezen mozognak, és nem tudnak egyedül eljönni a templomba, hanem azoknak is, akiknek a lelkét akadályozza valami. A gyász, a veszteség fájdalma, vagy valami tragédia, amit nem tudnak feldolgozni. Segítsünk másoknak is eljutni a Megváltóhoz, hiszen Ő mindig arra vár, hogy beengedjük az életünkbe.

IV. Végül pedig, amire ez a koldus taníthat bennünket, szép példa arra nézve, hogyan is kell kitartóan imádkozni.

Az imádság sok ember életében csak egy gyerekkorból megtartott szokás. Tudunk-e kitartóan imádkozni? A mai kor emberének nincs ideje imára kulcsolni kezeit. Az ember, amikor reggel felkel, köszönetet kellene mondania Istennek megtartó kegyelméért, de az idő sürget, sok a dolgunk, sok a tennivalónk, és imádságra már nem mindig marad időnk.

Utána egész nap ott van a sok tennivaló és, amikor eljön az este az ember már olyan fáradt, hogy már alig van ereje imádságos elcsendesülésre. Az így elfáradt ember, talán lefekszik azzal a gondolattal, hogy majd az ágyban fog imádkozni, de sokszor csak az imádság kezdetéig jut el, mert sokszor elalszik. Így marad el sok ember életéből az imádság. Imádkozni, teljes szívvel könyörögni gyermeki bizalommal kell, mert ilyen imádságra vonatkozik Urunknak az ígérete, amely így hangzik: ,,Kérjetek és adatik nektek, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik néktek. Mert aki kér, mind kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek megnyittatik” (Mt 7,7).

Az ember nem mindig azt kapja Istentől, amit szeretne, de Ő mindig azt adja nekünk, ami a javunkat szolgálja. Bartimeus kitartó imádsága nyomán megkapta Jézustól a látás ajándékát, és azt is, hogy az élete teljesen megváltozott, üdvössége lett, mert hitt Jézus Krisztusban.

 Van egy számomra kedves történet, amely egy misszionárius elbeszélésből ismerhető.

Új-Guineában ennek a misszionáriusnak feltűnt, hogy az egyik pápua híve az istentisztelet után nem hagyja el a helyét, hanem sokszor még órákig is ott ül a padban szinte mozdulatlanul. Egy idő után már feszítette a kíváncsiság a misszionáriust, de ugyanakkor félt is, hogy megsérti, mégis odament hozzá és megkérdezte, hogy miért is szokott ilyen sokáig a kápolnában üldögélni. Így válaszolt neki ez a pápua: ilyenkor, hát ilyenkor napoztatom a lelkemet.

Amikor az ember megnyitja a szívét, akkor engedi, hogy a lelkére, az érzelmeire is hasson a Mindenható Isten üzenete. Akkor tudja teljes örömmel kimondani, hogy hiszek Uram.

Kedves Testvérek! Mindnyájunknak szüksége van Jézus Krisztus evangéliumának szemgyógyító balzsamára, hogy meglássuk valóságos állapotunkat. Van-e megoldás ennek az állapotnak a gyógyítására? Igen, van. Könyörögjünk mi, úgy, ahogyan Bartimeus is tette, és gyermeki bizalommal a következő szavakkal: Uram, könyörülj rajtunk és gyógyíts meg bennünket, hogy lássunk. Ámen.

Rézműves Zita