2018

Néhány nappal ezelőtt egy magható egyházi ünnepen vettem részt, a Szentesi Református Idősek Otthonában, amely immár tíz éve fogadja idős testvéreinket. Egy beszélgetésben, az ünnepség után került elő ez a történet, amelyet gyermekkoromban nagyon szerettem, különösen drága nagyapám előadásában, amikor bibliai történeteket mesélt nekünk esténként. És, amely történetről érdekes módon mindennek ellenére, még soha nem prédikáltam! Amikor eszembe idézték ezt a történetet, akkor már azonnal tudtam, hogy szólnom kell róla.

Hogy a történetet igazán megértsük, helyezzük el időben és térben. Izrael népe a pusztában vándorolt, a csodálatos egyiptomi szabadulás után. Mögöttük van már a megnyílt Vörös tenger,  a sziklából való vízfakasztás csodája, de az is, amikor Mózes, mint Isten embere a keserű vizet ihatóvá változtatja Isten segedelmével.

És, természetesen mögöttük van már sok-sok lázadás Isten ellen, a visszavágyódás a fogságba relatív biztonságába, a vándorlás nehézségei miatt.

És, a nép még nem igazán nép, mert a szövetség alapokmányát, amely Izraelt egy laza törzsi rendszerből néppé teszi, a Törvényt, a Tízparancsolatot még nem kapták meg.

A vándorlás pedig embert próbáló, hitet, reménységet próbára tevő monoton módon zajlik. Sátorbontás, elindulás, menetelés a tűző napon, megérkezés egy olyan helyre,  amely alkalmas táborverésre, ott a sátrak felépítése, majd nyugovóra térés, a következő reggel pedig kezdődik minden elölről.

A történet leírása egy tényközléssel kezdődik: az amálekiták megtámadták a vonuló Izraelitákat.

Az amálekiták a Sinai félsziget őslakosai voltak, akik nomád törzsek szövetségében élve gyakran vezettek rabló célzattal hadjáratokat. Ézsau leszármazottai, akiről tudjuk, hogy Jákób testvére volt, akiktől viszont a zsidók származtak. Tulajdonképpen tehát egy testvérnép támad az izraelitákra.

Olyan szomorú ez drága testvérek, mert a harcok, háborúságok többsége, egy családon, egy népen belül zajlik ma is! Hányszor látjuk, hogy testvér támad testvér ellen, gyermek a szülő ellen, házastárs a házastárs ellen! Egy ország lakói politikai vagy egyéb ideológiák mentén elszakítva egymástól nem férnek meg egymással. Nem kellene ennek így lennie! Ahogy áldott emlékű Cseri Kálmán mondta nekünk még gimnazistaként egy igehirdetésben: „Ember az embernek embere legyen, ne farkasa!”

1.Harc zajlik tehát a két nép között, és nyugodtan párhuzamot vonhatunk e harc és életünk harcai közé! Mennyi küzdelem van már mögöttünk, és mennyi küzdelem előttünk! Küzdelem munkahelyen, küzdelem családban, küzdelem a magánéletnek oly sok területén! Szinte mindenért meg kell küzdenünk, és itt most nem azokra a küzdelmekre gondolok, amikor valaki törtetésből, másokon átgázolva egy jobb állásért, pozícióért küzd! Hanem a mindennapi élet küzdelmeire!

Amikor egy szülő gyermekének életében nem számított kihívásokkal szembesül, amikor a családon belüli kötelékek felbomlanak, vagy veszni látszanak, amikor váratlanul betegség tör reánk, vagy épp testi-lelki gyengeség, elesettség gyötör bennünket, amikor a halállal küszködik az emberi élet, vagy épp a veszteség, a gyász, az, ami szenvedést, lelki küzdelmeket hoz életünkben. Amikor munkahelyen kapunk igaztalan vádakat, hátráltatást, ahogy a klasszikus, nyelvünk gazdagságáról árulkodó szóvicc mondja: „az igazi kolléga nem csak ígérget, de be is tart!”, azok az alkalmak mind-mind hétköznapi harcok.

A történet arra tanít bennünket, hogy nem muszáj egy szinten harcolnunk az élet küzdelmeiben!

Mert, hogy is olvastam?

Amíg Izrael népe harcolt, addig Mózes imádkozott értük! Harc és imádság! Két szinten folyó küzdelem!

Jól látták ezt hitvalló eleink, amikor a Debreceni kollégium timpanonjára írták az iskola jelmondatát: Orando et laborando! –azaz Imádkozva és dolgozva!

Harcolni, küzdeni, de nem pusztán a saját erőnkben, tehetségünkben, tudásunkban bízva, hanem egyszerre az isteni kegyelembe is kapaszkodva!

És, nem pusztán imádkozni, és karba tett, ölbe ejtett kézzel várakozni, hanem megtenni mindent, ami emberileg nézve megtehető!

Mi is kaptuk ezt a csodás lehetőséget, az imádságot, imaharcot vívhatunk, úgy vihetjük életünk nehézségeit Isten elé. Megoldást kérhetünk, ha nem látunk kiutat, erőt, ha csüggednénk, kitartást, ha úgy érezzük, nem bírjuk tovább.

És, ezt nem feltétlenül magunknak kell tennünk! Kaphatunk hozzá testvéreket, akik imádságban hordoznak bennünket, életünk küzdelmeiben.

Ezt lelkészként különösen is tudom! Oly sokszor beszélünk lelkésztestvéreimmel az imádság fontosságáról! Egy gyülekezet nem működik imádság nélkül! Imaháttér nélkül nem megy. A legnemesebb küzdelem is adok-kapokká silányul. Látszatélet, látszatcselekvés van imádság nélkül.

Olyan hálás vagyok Istennek azért, hogy egy olyan közösség egyik pásztora lehetek, ahol van imádkozó háttér! Ahol szolgálatunkért oly sokan fohászkodnak!

Ahol egymásért oly sokat fohászkodunk.

Ezért vannak a templomban és a gyülekezeti kisteremben imaládák, hogy oda dobjuk be megfogalmazott kéréseinket kis papírokon névvel vagy név nélkül, konkrét vagy általános formában, hogy oda dobjuk be azokat a hálára indító ügyeinket, amelyekért csordultig van hálaadással a szívünk. A bedobott imakéréseket továbbítjuk az imádkozó közösségünknek, akik könyörögnek, hálát adnak értünk. Ez a kör nyitott, lehet csatlakozni, kimondhatatlanul fontos ugyanis az imádságos háttér, mert bár senki helyett nem tudunk imádkozni, de mindenkiért meg tudjuk ezt tenni! 

Ahogy olvastam a küzdelem leírását, hogy Mózes fent a hegyen imádkozik, míg Józsué vezetésével a harcosok küzdenek, az jutott eszembe, hogy olyan ez, mint egy családi munkamegosztás.

Egy családban - optimális esetben mindenkinek meg van a feladata. Mindenkinek feladata, szerepe van. És, ha egy újszülött érkezik egy családba, a szerepeket újra kell osztani. Ugyanez igaz egy munkahelyi kollektívára is, mindenkinek meg van a helye, a szerepe benne!

Általános tapasztalat az, hogy egy közösség – legyen az egyházi vagy világi közösség - akkor működik jól, ha tagjai a helyükön vannak, tudják mi a feladatuk, és el is végzik azt!

A bibliai történetben a fiatalok harcolnak, az idős Mózes, aki ekkor már több mint 80 esztendős imádkozik értük, a küzdelem jó kimeneteléért.

Ez a rész számomra rámutatott arra, hogy minden életkorban van szolgálati lehetőség Isten népe életében. Fiatalon aktívan, idős korban már nem a templomtető cserepeit adogatva, vagy betonozva, de van szolgálat tovább is!

Soha nem fogom elfelejteni az egyik idős, közel 90 éves presbiter testvérünk drága szolgálatát, aki minden vasárnap és hétköznap várta és megszólította a gyülekezetbe érkező embereket, mosolyogva énekeskönyvet nyújtva át nekik. Ezzel a szeretet megnyilvánulással érkező embereket tartott meg a gyülekezetben, és vezetett Krisztushoz átvitt értelemben!

Eszembe jut az az idős asszonytestvér is, aki lakásához kötötten azt mondta: „Tiszteletes Úr, én már csak imádkozni tudok, de azt mindig örömmel teszem! Imádkozok a gyülekezetért és imádkozok családomért!”

Sok idős élet tragédiájává válik az, hogy úgy érzi, hogy semmi értelme már az életnek, mert aktívan már nem hoz hasznot. Ez a történet arra mutat rá, hogy nincs értéktelen élet, különösképpen nem Isten szolgálata szemszögéből, és nem lehet akadály az erőtlenség, gyengeség, az élemedett életkor, az ágyhoz vagy kórházi szobához való kötöttség sem!

Imádkozzunk hát azért, hogy működjön gyülekezetünkben, a lelki családunkban a munkamegosztás, találjuk meg helyünket, és mindig értékeljük a más által felvállalt és elvégzett szolgálatot!

Végezetül, üzenetértékű volt számomra a történetnek az a részlete is, hogy Mózes fáradó, lankadó kezeit Áron és Húr tartották. Mit üzen számunkra ez a kép?

Azt, amit a Római levélben így olvashatunk: „Mi erősek pedig tartozunk azzal, hogy az erőtlenek gyengeségeit hordozzuk, és ne a magunk kedvére éljünk!” (Róma 15:1)

 Vagy, amit a Galata levélben így találunk: „Egymás terhét hordozzátok, úgy töltsétek be a Krisztus törvényét!„(Galata 6:2)

Támasz, erősítése a másik embernek, a felebarátnak, a testvérnek! Milyen csodálatos az, hogy erőt kapunk nem csak a magunk terhének elhordozásához, de a másik ember terhének elhordozásához is! Emelni a csüggedő szívűt lelki értelemben, és felemelni fizikai értelemben is a földre sújtottat!

Ez is a közösség megélésének egyik módja! És, milyen csoda, hogy ez kölcsönösen működik! Egyszer én vagyok erős, és én emelem a másikat, máskor a másik kapott több erőt és Ő emel engem! Hiszen minden ember megtapasztalja időről-időre testi és lelki korlátait! Olyan csoda az, amikor ilyen esetekben testvért kapunk, aki emeli lankadó karunkat, akár az imádságra is!

Legyen ez köztünk fizikai és lelki értelemben is mindennapos valósággá, és akkor valóban betöltjük a Krisztus törvényét! Ámen

Juhász András