2017.

Két hete szólhattam ez Istennek szentelt szószékről református szimbólumainkról. Az igehirdetésben a templomaink tornyain lévő csillagról beszéltem, amelynek eredete a Betlehemi csillag. Üzenete pedig ez: ahol a csillag van, ott lehet találkozni az úr Jézussal.

Nem kizárólagosságot jelent ez, azaz azt, hogy CSAK itt, hiszen már a zsoltáros is tudta több mint 2500 évvel ezelőtt, hogy az „Úr bír ez egész földdel, és minden benne élőkkel, övé a földnek kereksége”, de azt mindenképp jelenti, hogy e helyek, templomaink, imaházaink azért épültek, hogy itt találkozásunk legyen az Úrral. Neki szentelt helyek, amelyek elődeink gondosságát és Istenszeretetét, hitét dicsérik.

A neki szentelés pedig kizárólagosságot jelent! Csak és kizárólag olyan alkalmak kerülhetnek egy templomban megtartásra, amelyek Isten dicsőségére, nevének magasztalására történnek.

Ezért is szomorított el nagyon a múlt héten hallott tény, hogy Németországban 250 római katolikus templomot alakítanak át, adnak el. Ami szám a több mint 50 000 német római katolikus templomból ugyan elenyészőnek tűnik, de ha abba belegondolunk, hogy egykor hívő szívvel ezen épületeket Istennek szentelték, akkor egy is nagyon sok! Amikor a templomunkba nem református turisták érkeznek, nézegetik a templomot, majd vannak, akik a fejüket rázzák: „Szép, szép de nem elég díszes! Hol vannak a képek? Szobrok?” Egy drága asszonytestvérünk és egy férfitestvérünk ilyenkor mindig a következő választ adja: „jöjjenek el vasárnap, egy istentiszteletre, mert egy református templom legnagyobb éke mindig az ott összegyűlő hívek közössége! Akkor szép a templom igazán, ha megtelik élettel!” Jöjjünk hát, hozzunk másokat is magunkkal, ahogy egy előttünk élt református lelkész mondta gyakran: „Ne hívjatok senkit magatokkal a templomba. De mindig hozzatok magatokkal valakit!” Legyen tele a templom, ez a legnagyobb éke egy olyan helynek, ami azért épült, hogy Istennel találkozzunk ott!

Szóltam arról két hete, hogy épp ezért nem mindegy, hogy milyen lelkülettel, lélekkel térünk be ide! Nem mindegy, hogy mennyire vagyunk nyitottak arra, hogy a hely megszentelt légkörében találkozzunk az írott és a hirdetett igén keresztül a Testté lett Igével, Jézussal. Igyekezzünk hát, hogy úgy legyünk itt, hogy szívünk nyitott, lelki éhség munkál bennünk Isten csodálatos dolgai iránt!

Azt gondoltam, amikor a két héttel ezelőtti alkalomra készültem, hogy a csillag szimbólumára elég lesz ez az egy alkalom. Aztán, amikor a szószékről felolvastam a sokszor olvasott, hallott történetet, éreztem, hogy nem fejezhetem be itt. Megszólított az Úr, és rám bízott még valamit. Ezt szeretném most továbbadni. Ha két hete arról szóltam, hogy mennyire nem mindegy, hogy milyen lelkülettel jöttünk, ma arról szeretnék szólni, a Betlehemi csillag szimbólumát továbbgondolva, hogy az sem mindegy hogyan távozunk innen el.

Ma, épp ezért a történetnek egyetlen részletére szeretném még ráirányítani figyelmeteket, az utolsó versre, amely így hangzik: „Mivel azonban kijelentést kaptak álomban, hogy ne térjenek vissza Heródeshez, más úton tértek vissza hazájukba.”

E mondat első olvasásra annyit jelent, hogy a bölcseket Isten megszólította, és megparancsolta nekik, hogy ne ugyanazon az úton, hanem egy másik úton menjenek haza. minderre azért volt szükség, hogy a gyermek Jézus szülei ezen időt felhasználva el tudjanak menekülni.

Ez a más út szólított meg engem. Elgondolkodtam, hogy ha átvitt értelemben nézzük ezt a történetet, nem szó szerint értelmezzük, akkor e más útnak van egy olyan üzenete is, hogy miután a bölcsek találkoztak Jézussal, többé már nem jártak azon az úton, amin addig. Azaz, életük megváltozott. Életútjukban változás történt! Fordulat állt be.

Más út! Olyan sok történet tesz erről tanúbizonyságot az Újszövetségben!

Zákeus történetét mindannyian ismerjük. A kis emberét, aki vámszedőként látni akarja Jézust, ezért egy fára mászik, ahol Jézus megszólítja őt, majd asztalközösséget vállal vele. A Jézussal való találkozásban Zákeus élete gyökeresen megváltozik. Eddig csak a pénz érdekelte, majd Jézussal találkozva azt mondja: „Uram, ímé minden vagyonomnak a felét a szegényeknek adom, és ha valakitől valamit patvarkodással elvettem, négy annyit adok helyébe.”. A pénz volt a mindene, majd a pénz helyébe Isten került az életében.

Jánost, az egyik tanítványt a 12 közül úgy hívták, testvérével együtt, hogy a mennydörgés fiai. Volt is oka e névnek! Szeretetlen, törtető, hirtelen haragú ember volt, aki képes lett volna arra, hogy egy egész falut elpusztítson, csak mert nem fogadták be őt. Nagycsütörtök éjjelén, azt olvassuk, hogy Jézus kebelére hajtotta fejét, ma ezt úgy mondanánk jézus magához húzta. Nem tudjuk, hogy mi történt ekkor, mit mondhatott neki Jézus, de e találkozásban élete úgy megváltozott, hogy a szeretet apostolaként tartja számon őt a korai egyháztörténet.

Saul dühtől tajtékozva indult el, hogy Jézus követőit elfogja, majd bebörtönözze, megkínoztassa, majd a halálba küldje őket. A Damaszkusz felé vezető úton azonban egy látomásban Jézus megszólítja, Isten választottaként pedig a keresztyénség legnagyobb hatású apostola lesz. Jézus ellenségéből Jézus munkatársa.

Láthatjuk a példákból, hogy akik Jézussal találkoztak, igazán döntő módon, azok már más utakon járnak! Ezt a gondolatbeli, hitbeli, akaratbeli megváltozást, amely nem önerőből történik, amelyet a Jézussal való találkozás következménye, ezt nevezzük megtérésnek.

Eddig mentem Isten nélkül, a saját fejem után, most pedig átadom neki az uralmat életem felett.

Eddig a bűnök kötöttek, nyomorítottak, most a benne elnyert szabadság csodás érzése hatja át életem!

Mert, drága testvérek ez ma is így van! Aki Jézussal igazán, döntő módon találkozik, annak életében változás áll be, amit mások is észrevesznek.

Azt az embert többé nem az indulatai mozgatják, nem a szeretetlenség hatja át, hanem a szeretet igazgatja gondolatait, szavait, tetteit!

 Annak keze már nem ökölbe szorul, hanem simogat.

Az az ember már nem átkoz, hanem áldást mond.

Annak gondolatai nem a pénz körül járnak, hanem az örök mennyei kincsek körül.

Az az ember nem a földre sújtja a másikat, hanem felemeli.

Nem a bűn uralja őt, hanem ő uralkodik a bűnön.

Persze, nehéz küzdelem ez drága testvérek!

Oly sokszor kikandikál az új emberünk alól, mögül az óemberünk! Oly sokszor kap el gépszíj bennünket, vagy húz le a világ! És ez a küzdelem életünk végéig tart, hiszen emberek maradunk, mennyei polgárok bár, de földi keretek közt. És, e harcban sokszor besározódunk, elbukunk. Ezért van szükség arra, hogy alkalomról-alkalomra az Úr színe előtt megálljunk, és mint rosszat tett gyermekek a szemébe nézzünk!

Ezért is jó azokon a helyeken megjelenni, amit a Betlehemi csillag ilyen találkozási pontokként jelöl! Ahol nem egyedül, hanem egy közösség tagjaként tehetjük ezt meg, ahol közösen vihetjük Jézus elé gyengeségeinket, bűneinket, és a vele való találkozásból erőt merítve „más úton térünk vissza otthonainkba”. De sokszor úgy vagyunk itt, hogy marad minden a régiben! Hogy nem nyitjuk meg szívünket, hogy csak testben vagyunk jelen, talán csak megszokásból, vagy épp gondjaink nem engedik hogy igazán Jézusra figyeljünk, ilyenkor nem történik vele az Igén, az igehirdetésen, az imádságon keresztül igazi találkozás, és marad minden a régiben, Maradnak a régi utak!

Úgy vagyunk, mint a vicces találós kérdésben, - amint egy katolikus pap barátom szokta mondani - az egyszeri pap. „Hogy jön ki a pap a templomból? Mintha mise történt volna!” Mintha MI SE, azaz semmise történt volna!

Pedig történt! Az önmagát érettünk feláldozó Jézus kereste szívünket, lelkünket, hogy vigasztaljon, bátorítson, hogy erőt adjon, hogy szembesítsen életünk bűneivel, és jó utakra vezessen! Hagyjuk, hogy megtegye ezt!

Drága Testvéreim!

Van egy istentisztelet utáni imádság, amit gyermekként tanultam még meg, és amit tanítunk is gyermekeinknek: „Szent házadból eltávozva, Uram arra kérlek, hogy lehessek megtartója áldott, szent igédnek!” 

Legyen így, Ámen!

Juhász András