2017.

Néha nagyon különleges módon világít rá az úr, hogy egy-egy istentiszteleti alkalmon miről is szóljak. Az elmúlt hét szerdáján egy Istentől megáldott alkalmon vehettem részt, Ópusztaszeren, ahol a reformáció 500. évfordulója alkalmából találkoztak egymással egyházmegyénk mind az 5 óvodájának nagycsoportosai. Az alkalmon feladatom is volt. A gondos szervezők egy óriási dobókockát készítettek, amin református szimbólumok voltak, egy Luther és egy Kálvin oldal mellett. Az ovisok dobtak a kockával, és amit dobtak, nekem arról kellett beszélni. Ekkor gondolkodtam el arról, hogy számos református szimbólum létezik, amiket használunk, de a keletkezéséről, bibliai beágyazódottságáról, jelentéséről mégsem sokat tudunk. Ekkor éreztem úgy, hogy az elkövetkező hetekben, a reformáció 500. évfordulójáig e szimbólumokról beszéljek, különösképpen is bibliai alapjukról.

Ezen szimbólumok közül az első, amint azt a testvérek is kitalálhatták, - kicsit haza is beszélek - a KAKAS. Szegeden ugyanis úgy ismerik gyönyörű templomunkat, mint a „kakasos” templomot. De, hogy, hogy kerül a kakas a templom tornyára, ahogy egy vicces katolikus plébános barátom szokott beszélni, a „leves helyett”, azt már kevesen tudják.

A kakas, Péter, a kőszikla apostol tagadására emlékeztet bennünket, és arra, hogy soha ne legyünk hittagadók, soha ne tagadjuk meg Krisztus Urunkat!

A kakas a tornyon, nem szélkakas. Azaz, nem azonos a városházák, várak tornyán látható, alapvetően időjárási jelzőeszközként is működő dísszel.

Pedig, a történelem során mennyiszer szerették volna, ha a kakas templomaink tornyán a megfelelő szélirányba fordul! Ha úgy áll, ahogy az uralkodó politikai irányvonal diktálja, ha a korszellem, a kor divatos irányzatainak sorába beáll.

A kísértések többségében, és ezért ne magunkat veregessük vállon, hanem Istennek adjunk hálát, megmaradtunk, megálltunk. A kakas, templomaink tornyán nem lett szélkakassá!

Azokért az élethelyzetekért pedig, amikor nem tudott megállni egyházunk a történelem viharaiban, és a kakas a szélirányba állt, őszinte bűnbánattal álljunk Istenünk színe elé!

Ennyi bevezetés, gondolatébresztés után ismerjük meg jobban ezt, a talán már kora gyermekségünk óta ismert történetet!

A történet Jézus Krisztus utolsó teljes földi napjának, nagycsütörtöknek eseményeihez visz el bennünket. Ami előtt Jézust elfognák a Gecsemáné kertben amint az a hosszabb igeszakaszból is kiderül, Jézus elmondja övéinek, hogy még egy kis idő, és mindannyian elhagyják őt, elfutnak, megbotránkozva benne. Péter, akire nagyon jellemző volt az, hogy nagyhangon fogadkozva bizonygatja Jézushoz való hűségét, most sem hallgat. Elmondja, hogy ha mindenki megbotránkozik is Jézusban, ő mellette marad! Jézus azonban pontosan ismeri őt, tudja, hogy mit fog tenni, ezért mondja azt: „Mielőtt a kakas másodszor megszólal, háromszor tagadsz meg engem!” Péter, az elfogatás után távolról követve Jézust jut el a főpap palotájába, ahol Jézust fogva tartják és többé- kevésbé törvényesen vallatják.

A hideg éjszakában tüzet raknak az udvaron, és a tűz mellé gyűlnek Jézus elfogói, ellenségei. Péter pedig próbál elvegyülni köztük, ám felismerik, és ekkor következik be háromszori tagadása!

Hajlamosak vagyunk elítélni tettét, ám jó ha magunk elé idézzük, hogy a többi tanítvány ezalatt mit tesz! Mindannyian, kivétel nélkül szétfutottak, Márk az evangéliumában leírja, hogy egy fiatal Jézus tanítvány meztelenül szalad el az éjszakában, ruháiból kibújva, amikor megragadják őt a pribékek. Ez a tanítvány, azonos Márkkal, az evangélistával.

Péter tehát a legbátrabb, legmesszebb elmenő tanítvány ebben az élethelyzetben, különösen ha azt is magunk elé idézzük, hogy ő az aki a Gecsemáné kertben Jézus védelmében kardot rántva levágta a főpap szolgájának fülét, azaz a tanítványok arctalan tömegéből kiemelkedett.

Elgondolkodtató, hogy a legbátrabb tanítvány is ennyire képes Jézus nélkül, mint amire Péter képes, azaz megtagadni a Mestert! Mindez arra figyelmeztet bennünket, hogy Jézus nélkül ennyire vagyunk képesek! Vigyázzunk hát, hogy el ne távolodjunk életünk Mesterétől, Jézustól!

Mégis mindezek ellenére ott van a palotában, és a tűznél melegszik, amikor három alkalommal kérdezik meg tőle-felismerve őt, hogy nem Jézus tanítványa-e. Péter háromszor egymás után tagad. Tagadása teljes, gyökeres tagadás. Azt mondja, hogy „nem ismerem ezt az embert”. Érdemes egy kicsit ezt a mondatot körüljárnunk. miért annyira különös e mondat? Azért, mert még csak néhány hónap telt el azóta, hogy Péter Jézust Isten Fiának vallotta. Most pedig még emberként sem ismeri. Te vagy a Krisztus az élő istennek Fia, és nem ismerem azt az embert! Félelmetes kettősség, amely rámutat arra a végtelen reménytelenségre, és félelemre, amely Péter lelkét bénítja. Nemhogy Isten voltát nem hiszi Jézusnak, de még emberként is megtagadja a hozzá fűződő kapcsolatot, és ezzel a mögöttük lévő három évet, a sok tanítást, a csodálatos gyógyulásokat. Egyszóval: MINDENT.

Szörnyű ez az állapot kedves testvéreim! Hogy juthat el valaki ilyen mélyre! Hogy félhet ennyire valaki, hogy lehet ennyire hálátlan valaki! De, még mielőtt ítélőszékbe ülnénk, és Péter felett pálcát törve elítélnénk őt, érdemes megvizsgálnunk magunkat! Érdemes, mert azt hiszem, hogy gyakran nem Krisztus követők vagyunk, hanem Péter követői a tagadásban!

Mit értek ezalatt? Több dolgot is:

1. Először is számtalanszor előfordul az, hogy Jézust megtagadjuk szavainkkal. ha kínosabb helyzetbe kerülünk, akkor nem vállaljuk a hozzátartozást. Jobb esetben csak hallgatunk, de rosszabb esetben még ki is mondjuk Jézustól való elhatárolódásunkat! Az idősebb testvérek biztos tudnak erről beszélni, hiszen évtizedeken keresztül egy olyan világban kellett élnünk, amelyben nem volt kifizetődő a Jézushoz való tartozást megvallani! De ez ma is így van: ma már - Istennek legyen érte hála nem kell börtönt szenvedniük, kivégzőosztag elé állniuk - legalábbis Európában nem a keresztyéneknek, mégis nehéz a hitvallás. Hogyan tagadunk szavakkal? Úgy, hogy nem minden helyzetben valljuk meg hozzá való tartozásunkat, csak amikor kényelmes: egy keresztyén konferencián könnyű bizonyságot tenni, de fegyverek előtt már nehezebb. Sőt ne is menjünk el idáig: oly gyakran hallgatunk, ha felharsan a Krisztust gyalázók hangja, oly nehezen teszünk bizonyságot hitünkről hitetlen ismerőseink között. (D. L. Moody evangelizátor egy alkalommal kocsin utazott. A kocsist gondok gyötörték, az evangélizátor azonban befelé fordult, és az út alatt egy szót se szólt. Az út végén azt kérdezte a kocsis: „Maga Moody? Majd az igenlő válasz után így folytatta: „reméltem, hogy nem maga az, hiszen akkor mondott volna valami építőt lelkem számára”). Elgondolkoztató ez a történet, mert a Krisztusról való hallgatásunk is sokszor tagadással felérő mulasztás!

Mert, minden alkalommal szólni kellene a bizonyságtételnek, soha nem szabadna elhallgatnunk a hozzá való tartozásunkat!

2. De ez csak a jéghegy csúcsa. Van más mód is, ahogy megtagadjuk a mi Urunkat. Akkor, amikor szavaink Jézusról szólnak, bizonyságot teszünk róla, de az életünk valami teljesen másról beszél. Mit értek ez alatt?

Azt, amikor szavaink és tetteink között nincs összhang. Amikor eljárunk egy templomba, hallgatjuk Isten Igéjét, de az nem válik életünk részévé. amikor a templomból kijőve ugyanott folytatjuk életünket, ahol abbahagytuk, amikor a világ felé mutatjuk hitünket, de ha a házaink ajtaját becsukjuk, benn már a békétlenség az Úr!

Amikor Isten felé fordulunk, de az embertársat nem vesszük észre.

Amikor Isten bocsánatáért könyörgünk, de mi képtelenek vagyunk a bocsánatra.

Amikor kérjük isten segítségét, de mi képtelenek vagyunk arra, hogy a másiknak segítsünk!

Azt hiszem, hogy e felsorolást mindenki tudná folytatni! Mindannyian Péterekként megtagadjuk a mi Urunkat, vagy így vagy úgy. Mindannyian tagadó követői vagyunk, szavainkkal vagy életünkkel. Mindannyiunkat kell tehát, hogy megérintsen ez az Ige, és kell, hogy figyelmeztessen: Nem jó úton járunk.

Péter megértette a kakas kukorékolásából, hogy mit is tett. Megértette, hogy a legdrágábbat tagadta meg, és ezért sírva fakadva elment onnan.

Ezt a sírást viszont megtanulhatjuk Pétertől! E sírásban van ugyanis a gyökere Péter helyreállításának. Ezek a könnyek már a bűnbánat könnyei is voltak a keserűség könnyein túl! Adja meg Isten a mi számunkra, hogy átéhessük mi is ezt, tudva, azt, amit Pál apostol is tudott: „Mert az Isten szerint való szomorúság megbánhatatlan megtérést szerez az üdvösségre!”

Drága testvérek! Ott van templomunk tornyán a kakas, ha felnézünk rá, erősítsen Krisztushoz való tartozásunkban! Ámen

Juhász András