2017.

Úgy tanultuk, hogy Isten igéje egyértelmű módon tanít bennünket. Azonban, ha egymás mellé tesszük a hosszabb igeszakaszként felolvasott evangéliumi részletet, és a Jakab apostol leveléből vett részt, azt kell látnunk, hogy ellentmondás van e részek tartalma, amely a cselekedetek fontosságát hangsúlyozza, és a megtanult, oly sokszor hallott és megélt hitigazság közt, amely szerint EGYEDÜL hit által igazulunk meg Isten kegyelméből, azaz a cselekedetek nem befolyásolják üdvösségünket.

Tényleg ellentmondás ez?

Vagy csak látszólagos ellentmondás, amely Isten igéjére alázattal történő figyelés által feloldható?

Miről is szólnak e részek?

Tulajdonképpen a hit és a jócselekedetek egymáshoz való viszonyáról.

Mi üdvözít? A Jézusban való hit, vagy a jócselekedetek, amelyeket az ember élete során megcselekszik?

A reformáció korának sarkalatos kérdése volt ez, amely a mai napig megosztja az embereket! Érdemes a Reformáció 500. évfordulójának évében alaposan megvizsgálnunk e kérdést, hiszen életünk legfontosabb történésével, az üdvösséggel kapcsolódik össze!

A hosszabb igeszakaszként felolvasott evangéliumi részlet azt mondja, hogy Isten a másik ember iránti cselekedeteinket fogja keresni akkor, amikor ítélőszéke előtt megállunk. „Éheztem, és ennem adtatok, szomjúhoztam, és innom adtatok, beteg voltam, börtönben voltam, és meglátogattatok, mezítelen voltam, és felruháztatok, jövevény voltam és befogadtatok” – mondja Jézus az utolsó ítéletről szóló példázatában, rámutatva arra, hogy amennyiben egy emberrel ezen jókat megcselekedtük, akkor vele cselekedtük meg! A felsorolt jócselekedetek az alapvető emberi érintkezéshez tartoznak, észrevenni, ha a másik éhezik, szomjazik, nincs ruhája, beteg, vagy elesett, börtönben van, vagy nincs szállása.

A korabeli zsidó közgondolkodás szerint, ha valaki ezeket gyakorolta, akkor az alapvető JÓT tette a másik emberrel. 5 alapvető jócselekedetet tartottak számon a korban: enni adni az éhezőnek és inni adni a szomjazónak, meglátogatni azt, aki bármilyen okból erre rászorul, ruhát adni a mezítellenek, a jövevényt befogadni és a halottaknak megadni a végtisztességet. Jézus ebből az ötből, négyet emel ki, amely négy jócselekedet az élő embertárs irányában való kapcsolatunkat hatja át, alapjaiban. Most, néhány gondolat erejéig azonban szeretnék az ötödik jócselekedetről is szólni, amely azok iránt kötelezettségünk, akik előttünk jártak, vagy velünk együtt éltek, de már elmentek a mindenélők útján. Alapvető emberi tett, amint arra az Antigoné konfliktusa is rámutat. Néhány héttel vagyunk Halottak napja után, amikor a kiskertek virágait és élelmes kereskedők aranyáron forgalmazott koszorúit a fél világ a temetőkbe hordta, megemlékezve elhunyt szeretteikről.

Ám, jó ha tudjuk, nem mindenkinek adatik meg az, hogy elhunyt szeretteit méltóképp gyászolja, egyáltalán végső nyughelyét fellelje! Ma, együtt emlékezünk az 1944 októbere és 1945 tavasza közt Titó partizánjai és egyéb szerb reguláris alakulatok katonái által lemészárolt több mint 40 000 magyarra, akiknek egyetlen bűnük volt: magyarok. Egész családok estek a vérontás áldozatául, de különösképpen is magas a férfiak, köztük az aggok és a fiúgyermekek száma!

És, sokuk sírja ma is ismeretlen, nem volt szabad őket gyászolni. A rendszerváltozás után megépült emlékművek többségét ma is meggyalázzák, a kereszteket letörik. Halálukról hallgatnak, mintha bűnözők lettek volna, és sorsukat megérdemelték volna.

Megdöbbentett pénteken, amikor kisebbik fiam egyik délvidéki sporttársát is hazavittem, és elmeséltem a délvidéki „magyarirtás” történetét neki, hogy azt mondta, erről ő még nem is hallott!

Pedig, drága testvérek, amely nemzet elfelejti történetét, arra van kárhoztatva, hogy újra átélje azt, tartja a régi, a bölcs mondás! Mi pedig épp megfeledkezünk halottainkról, nemzetünk áldozatairól!

Tegyünk hát gondolatban most néhány szál virágot sok esetben jelöletlen sírjukra, és fohászkodjunk rájuk emlékezve így: legyen csendes és békességes nyugovásuk, bárhol is nyugszanak, legyen dicsőséges a feltámadásuk krisztus érdemébe öltözötten, és legyen áldott emlékük minden magyar szívében!

Elcsendesedésünk, lelki főhajtásunk után térjünk vissza alapigénk üzenetéhez! Ha ma körülnézünk, akkor azt láthatjuk, hogy emberek milliói a Jézus által felsoroltak miatt szenvednek ma is! Éheznek – miközben a világ másik fele hihetetlen jómódban él, szomjaznak, mert a tiszta ivóvíz sokak számára elérhetetlen kincs, jövevények, mert elüldözték őket lakóhelyükről, vagy önhibájukból váltak hajléktalanná.  Ha nem is meztelenek, de nem olyan ruhákban járnak, amely méltó lenne az emberléthez. Rengeteg beteg magányosan hal meg kórházakban, a börtönök teli vannak bűncselekmények miatt elítéltekkel, akiknek családi kapcsolataik a börtönbüntetés évei alatt megromlanak, tönkremennek, ezért sóvárogva várják a látogatót, bárki is legyen az. Emberek várják tehát azt, hogy jót tegyünk velük!

A példázat ilyetén való értelmezése szerint, ha ezt megtesszük, akár egy emberrel is, akkor üdvösségünk van! Hátradőlhetünk hát szeretett Testvéreim, mert egy emberrel egész életünk során csak tettünk már egy kis jót!

Ugyanezt erősítheti meg bennünk a Jakab apostol leveléből vett egység is, ha felületesen olvassuk! Mindenek előtt egy abszurd élethelyzetet ad elénk az apostol: valakinek nincs kenyere, és nincs ruhája, mi pedig jót kívánva neki, békességgel elbocsátjuk őt, anélkül, hogy a szükséges jót megtennénk, azaz nem öltöztetjük fel, és nem adunk neki enni, akkor hiába van hitünk, nem ér semmit.

Azután Ábrahámot hozza példaként a szentíró, amikor Izsákot kész volt feláldozni!

Illetve elénk kerül Ráháb, aki megmentette a kémeket, és így cselekedetei által menekült meg!

Cselekedetekről szól e rész is. Cselekedetekről, amelyek megigazítanak!

De tényleg így van?

Mert ha ez így lenne, akkor tulajdonképpen a jó cselekvésével magunkat váltanánk meg! Az általunk tett jót Isten az utolsó ítéletkor felidézné, és ezért üdvösség lenne az osztályrészünk!

Ezt a gondolatmenetet folytatva pedig eljutunk oda, hogy nincs szükség Jézusra, és Istennek kár volt elküldeni Őt ebbe a világba, megváltóként, hiszen magunkat is meg tudjuk váltani!

Ha a reformátori dogmatikát, amely tisztán biblikus alapokon kristályosodott olvassuk, vagy hallgatjuk, akkor pedig azt látjuk, hogy a jócselekedetek nem tartanak meg bennünket, hanem a Jézusban, mint megváltóban való hit az ami üdvösséget ad!

Hit vagy cselekedetek? Mi hát a válasz?

Jakab levele ezen részletének figyelmes olvasása tökéletesen eligazít bennünket e kérdésben! Azt mondja az apostol, hogy amint a „test halott lélek nélkül, úgy a hit is halott cselekedetek nélkül!” Más szavakkal is megfogalmazza: a hit cselekedetek nélkül meddő, illetve arról ír, hogy a hit együtt működik a cselekedetekkel, és a cselekedetekből lesz teljessé a hit!

Mit jelentenek ezek a szavak?

Azt, Szeretett Testvéreim, hogy nem egyszerűen jócselekedetekre van szükség, hanem a hitünkből fakadó jócselekedetekre! Isten ezeket a jócselekedeteket keresi az életünkben, azokat, amelyek az Ő szeretetére, kegyelmére válaszként spontán módon születnek életünkben! Keresztelő János egyik igehirdetésében arról beszél, hogy amely fa nem terem jó gyümölcsöt, kivágattatik, és tűzre vettetik! A jó gyümölcsök a jó cselekedetek, amelyek észrevétlenül, természetes módon, Isten szeretetére válaszként születnek életünkben!

Ezeket a jócselekedeteket fogalmazza meg úgy az ige, hogy a háládatosság jó gyümölcsei!

Isten jót tett velem, Fiát értem áldozta, kegyelmesen fordult hozzám, én ezt a kegyelmet elfogadtam, tehát hiszek benne, és tetteim erre a kiválasztó, megszólító kegyelemre adott válaszok!

Tulajdonképpen a hitünk válik láthatóvá a cselekedetünk által! A hit, nem látható. Csak a cselekedetek teszik láthatóvá! Hiszek Istenben, és ezt megmutatom tetteimmel!

Ha csak önerőből igyekszünk a jóra, ha csak saját erőből akarunk jót tenni, akkor az erősen „izzadtságszagúvá” válik. Nem is tart sokáig lelkesedésünk, és hamar megunja az ember! Ezek azok a cselekedetek, amelyeknek nem sok értelmük van.

Ha azonban jó tetteink a hitünk következményei, akkor mintegy igazolják hitünket. Lehet kenyeret adni az éhezőnek, úgy, hogy nincs mögötte más, csak szánalom, és lehet úgy adni, hogy hiszek Istenben, és ezt a hitemet az embertárs szeretetében mutatom meg.

Lehet ruhát, pénzt, élelmiszert adni, gyűjteni, humanitárius, emberies szempontok alapján, és lehet úgy, hogy én Istentől többet kaptam, csak visszaadok belőle valamit, neki, az embertársakon keresztül.

Lehet gondoskodni a beteg, idős szülőről, nagyszülőről napi rutin szintjén, és lehet hálatelt szívvel.

Lehet gyermeket nevelni kötelességtudatból, és lehet úgy nevelni, hogy abban Isten gyönyörködik, mert a gyermekem megfelelő nevelésén keresztül is hitemet mutatom meg!

Lehet gyászoló mellett megállni, mert az illem úgy kívánja, és lehet hitből fakadó szeretettel emelni a veszteséget szenvedett embertársat!

Gondoljuk át ezek fényében szolgálatunkat, tetteinket!

Ha cselekedeteink hitből fakadóak, akkor Isten gyönyörködik cselekedeteinkben! Akkor sem cselekedeteink üdvözítenek, de megmutatják azt, hogy kegyelmet nyert emberekként élünk a világban, Isten dicsőségére! Ámen

Juhász András