2017.

Bármennyire is furcsán hangzik, a mai vasárnap négyszeres ünnep a számunkra. Mindenek előtt, mint vasárnap ünnep, mert minden vasárnap, mint a hét első napján az Úr Jézus Krisztus feltámadására emlékezünk, ezért hálás a szívünk, a megváltás csodájára válaszként. Másrészt, a hónap első vasárnapján vagyunk együtt, amikor Úrvacsorai közösségben, közös bűnbánatban állunk Urunk színe elé, vesszük a szent jegyeket, amelyek a bűnbocsánatot jelentik számunkra kézzel fogható módon. Harmadszor, böjt első vasárnapja ez a vasárnap, régiesen „Böjtfő” vasárnapja. A böjt pedig a nagyhét kapuja, egy út, amint lelkünket arra készíthetjük, hangolhatjuk, hogy a kereszt titkát és a feltámadás csodáját még inkább értsük és megértsük, hogy szembesüljünk azzal, hogy Isten milyen nagyon is szeret bennünket.

Végezetül, Bibliavasárnap van, amely kifejezés számomra kissé fából vaskarika, mert a református ember számára minden vasárnap Bibliás vasárnap, és minden hétköznap Bibliás hétköznap, mivel életünk és hitünk zsinórmértéke a Szentírást, azt olvassuk, és erre épülve szól a prédikáció, a hirdetett Ige. Mégis, e napon hálaáldozatunkban is megemlékezünk a Bibliáról, az ország minden gyülekezetében a perselypénz a Biblia kiadását támogatja. 4 ünnep, amelynek fókuszában tehát a mi Urunk, az Úr Jézus Krisztus van! A mai napra kijelölt újszövetségi igeszakasz is Őt adja elénk, és így: szabadítóként, megváltóként, aki a mindenek ura!

Márk evangéliumában és a paralel igehelyeken 4 egymással összefüggő történetet találunk egymás után. A gadarai megszállott meggyógyítását, a vihar lecsendesítését, a vérfolyásos asszony meggyógyításának történetét, és Jairus leányának feltámasztását. Egy történet tehát, amiben Jézus a betegség felett győzedelmeskedik, egy amiben a természet erőit győzi le, egy amiben a démonvilág felett áll meg, és egy amiben a halál felett győzedelmes Krisztust láthatjuk. Betegség, démonok-szellemvilág, természet erői, halál! Ezen négy dolog köré kristályosodik ki az emberi félelmek nyomasztó többsége! Mit jelent ez? Azt, hogy ha elhisszük, hogy Jézus Krisztus tegnap ma és mindörökké ugyanaz akkor nem csak a múltban látjuk nagynak és cselekvőnek, de a jelenben is úr minden félelmünknek! Tehát a Bibliában 365-ször megjelenő „Ne félj!” szóösszetételt nem csak elméleti szinten, de a mindennapok gyakorlatában is komolyan vehetjük!

Két éve beszéltem ezen igéről, csak Lukács evangéliuma alapján. Akkor a történet közepét helyezte Isten szívünkre, a megszállottság és a szabadulás kérdését. Beszéltem arról, hogy a megszállottság jelenti egyfelől a lelki-pszichikai betegségben, szomatikusan megmagyarázhatatlan betegségben szenvedőket, ahogy akkor gondolták: ez valamiféle idegen erő jelenlétét mutatja. Másfelől, szóltam a megszállottság kapcsán a megkötözöttségekről, amikben oly sokan szenvednek! Feltette az Ige a kérdést nekünk, hogy mi mit teszünk korunk megszállottaiért, a lelki-pszichikai betegségekben szenvedőkért és a megkötözött emberekért, akik valami által rettenetesen meg vannak kötözve, alkohol, kábítószer, játékszenvedélyek vagy bármi más rabjai, akár munkafüggők, modern szóval munkalkoholisták.

Szóltam arról is, hogy nem elég körültekintenünk, ha megszállott embert akarunk látni, hanem magunkba is kell néznünk. És, együtt feltettük a kellemetlen kérdéseket magunknak, magunkban: Van-e valami, amitől nem tudunk szabadulni, amely dolog nyomorít belülről? Van-e valami, ami miatt a gadarai megszállott titkolt életét kell élnünk, úgy, hogy más ezt ne láthassa? Mert minden, ami megkötöz minket, az a sátántól jön. Ő általa vagyunk megszállva, ő általa vagyunk rabbá téve. Van-e valami, ami úgy emészt bennünket?

És, beszéltem arról is, hogy a gadarai megszállottat meggyógyító Jézus ott van előttünk: van valaki, aki minden megkötözöttséget meg tud szüntetni. Tartósan, sőt véglegesen! Meg tudja szüntetni, mert ha elvesz tőlünk valamit, ami megkötözöttséget jelent a mi számunkra, akkor az  ez által keletkező űrt be is tölti. Önmagát adja nekünk, és ő lesz az aki értelmet ad új életünknek.

A mai alkalomra való készülésben a történet eleje és vége szólított meg, ezt szeretném továbbadni Isten Lelkét segítségül hívva és várva.

Hogy kezdődik a történet? Jézus és tanítványai csónakba szálltak és átmentek a Genezáret tó túlsó oldalára. Ez a terület, a Dekapolisz, a Tíz város területe, amely egy hellenista-pogány vidék volt, szír és görög lakókkal. Karsztos vidék, meredek partfalak, hegyoldalak, ahol disznónyájak legeltek, amint az a történet végéből is kiderül. Valamint, a sziklába sírokat vájtak, ahova halottaikat eltemették. A zsidóság számára a holttestek közelsége taszító, tisztátalan lesz minden, amihez a holttest ér. A disznók pedig ugyancsak utálatos, tisztátalan teremtmények számukra. Kísérteties, a hívő zsidók által messzire elkerült hely, ez a sziklába vájt holtak városa!

Azon gondolkodtam el, hogy miért ment át Jézus erre a vidékre?

Mi keresnivalója volt ezen a pogány földön?

Megnéztem a történet kezdését, ahol két helyen is csak annyi szerepel, hogy Jézus tanítványainak azt mondja, menjünk át a túlsó partra. Majd végigolvasva a történetet, kiderült számomra, hogy tulajdonképpen Jézus a megszállottal való találkozáson kívül semmit nem tett ott. Miért ment akkor oda?

Mi volt a célja – amint az az előző történetből is kiderült – az egyáltalán nem veszélytelen átkeléssel? 

Úgy gondolom, hogy nem így kell feltegyük a kérdést, mi volt a célja, hanem így: ki volt a célja?

Véleményem szerint a  megszállottért mozdult, azért, hogy Őt megszabadítsa. Egyedül érte, a nyomorult, szenvedő emberért! Milyen önfeláldozó szeretet ez testvérek, és mennyi példája van ennek a Bibliában Jézussal kapcsolatban! Gondoljunk a 100 juh példázatára, ahol a gazda egy juha kóborol el, és a gazda elmegy, hogy megkeresse. Miért? Mert fontos neki, mert szereti őt!

De ne a példázatokról beszéljünk, hanem beszéljen Jézus élete!

Tamás, a kételkedő nincs a tanítványokkal az első húsvét után. Nem is hiszi el a feltámadás tényét. Nyolc nappal húsvét után azonban ott van a testvérekkel egy helyen, és bár az ajtók zárva voltak, Jézus mégis megjelent köztük. Ekkor már mindegyik tanítvánnyal találkozott a Mester, így már egyedül Tamásért mozdult, érintette meg életét, hívta el újra, és állította szolgálatba!

Vagy gondoljunk Péter második halfogására, amikor a sokat látott, tapasztalt tanítvány, túl a kereszt és a nyitott sír tényén visszamegy halászni. Jézus érte mozdul, és kisiklott életét a halfogás után teszi helyre!

Pál apostolt egy megrendítő, testére és lelkére egyaránt kiható látomásban és szózatban hívja el, akkor egyedül érte mozdulva!

Talán nem tűnik allegorizálásnak, de ha a Dekapolisszal szembeni területet zsidó területként értelmezzük, amit így hívtak Szentföld, a szembenit pedig pogány területként, nem erőltetett a hasonlat a menny dicsőségét elhagyó, az első karácsonyon az emberek közé érkező Jézus képével, aki miért jött? A neve, a Jézus is név is megmondja: Szabadítónak! Hozzánk, értünk, azért, hogy a bűn megkötözöttségéből megmentsen, és, a kárhozat felé tartó életünk vonatát egy váltóállítással a menny dicsősége felé vezesse.

Érted és értem, értünk jött! Mert ennyire kimondhatatlanul szeret bennünket, és ennyire fontosak vagyunk számára! Járuljunk majd így a megterített Úrasztalához, tudva hogy értünk jött el, és miattunk, helyettünk szenvedte el a kínok kínját a kereszten.

A történet vége az, amiről még szólni szeretnék ma. A történet vége, amely egyszerre lehangoló és felemelő. Lehangoló, elkeserítő a gadaraiak szemszögéből. Mert mit tesznek? Amikor a 2000 disznóba megy bele a légiónyi gonosz lélek, és azok belevetik magukat a tengerbe, akkor kimennek Jézushoz és arra kérik, hogy távozzon el határukból. Képzeljük el ezt a döbbenetes élethelyzetet! Megjelent határukban az Élet fejedelme, Isten Fia, aki egyik legcsodálatosabb gyógyítását, szabadítását adta meg szemük láttára, ők pedig nem örülnek, nem csodálkoznak, nem hívják Jézust, hanem az anyagi veszteségre tekintve elküldik Őt. Nem érdekli őket a megszabadított ember, nem érdekli saját lelki üdvük, egy dolog ami leköti őket: az anyagi veszteség. Többet ért számukra sertésnyáj, mint a megszabadult lélek! Ebben a helyzetben pedig a legrettenetesebb dolgot teszik: elküldik Jézust!

Drága Testvéreim! Hányszor cselekszünk mi is így! Ha nem is szavainkkal, de viselkedésünkkel kitérünk Jézus elől. Nem akarjuk, hogy gyógyító ereje elérje életünket, mert ennek a földnek, ennek a világnak anyagi oldala, és itt nem feltétlenül a pénzre gondolok, hanem mindenre, ami ebben a világban rabbá tesz bennünket, fogva tart bennünket fontosabb számunkra! Kitérünk, mert félünk attól, hogy le kell mondanunk bizonyos dolgokról, kitérünk mert más az értékrendünk mint a krisztusi értékrend. Intő példa legyen előttünk a gadaraiak Jézus-tagadása, és vigyázzunk, hogy ha ő megérinti szent Igéje által életünket, ne térjünk ki előle!

Másként viselkedik a megszabadított! Felöltözve, megmosakodva, megnyugodva kéri Jézust, hogy vele mehessen. Jézus azonban nem engedte neki. Mert, amit a megszállott ember átélt, amin keresztülment, a szabadítás csodáját nem tarthatja meg magának!

Ki lehetne hitelesebb bizonyságtévője az Úristennek, mint az a megszállott, akit mindenki ismert, akinek nyomorúságáról mindent tudott, és aki most gyógyultan, mintegy Istenre Jézuson keresztül mutató élő jelként áll előttük? Mintha azt mondaná Jézus: akkor vagy igazán velem, ha betöltöd küldetésed. Ott mutasd meg magad, ahol tudják mi voltál, és mivé lettél! Ahogy Ravasz László megfogalmazza: „Légy a hétköznapok misszionáriusa, és ott mond el, mutasd Isten nagy dolgát, a legnagyobbat, amit mível övéivel, azt, hogy könyörült rajtad!”

Szeretett testvéreim! A kegyelem ugyanis, amivel Isten meglátogatta életünket, erre kötelez! Beszélj róla, tégy bizonyságot száddal, de legelőször megváltozott életeddel! Szóljanak szavaink és beszéljen életünk, hogy nem bűneink szerint bánt velünk az Úr, hanem könyörült rajtunk! Ámen

Juhász András