2017.

Kedves Testvérek!

Magyarázattal tartozom. De örömmel teszem. Itt ülnek közöttünk azok a gyermekek, akik az elmúlt héten, öt napon keresztül napi 8 órában voltak velünk, töltötték a nyáriszünetük első hetét bibliai történetek között, a lelkészi hivatalban. Önként, bizony jó sokat dalolva. És amikor a kereszteléshez készülve arról beszéltem, hogy egy a gyülekezet, akkor ebbe az egységbe bele értettem ezeket a drága gyermekeket.

Számukra mind a két felolvasott igeszakasz ismerős. Az etióp kincstárnokkal kezdtük a hetet, és a római levél mondata volt az utolsó aranymondás, amit pénteken tanultunk meg.

Ez a két igeszakasz keretezi a hetet, ugyanakkor keretezi minden keresztyén ember életét.

Mert keresztyénnek lenni azt jelenti, hogy elindulsz egy úton, haladsz előre. Eleinte még semmit sem értesz, azután elkezd tisztulni a kép, megértesz sok mindent, és újabb kérdéseid lesznek, míg el nem jutsz arra az állapot, hogy valóban, mindenért Istent illeti meg a dicséret és a dicsőség.

Honnan indulunk mind? Arról a poros útról. Olvassuk a Szentírást, és nem értjük. Eljövünk a templomba, várjuk, hogy megkapjuk a választ, de csak még több kérdésünk lesz tőle.

Ugyanakkor, ezeket a próbálkozásokat Isten látja.

Látja a vágyat, hogy szeretnénk megérteni mindazt, amit esetleg, még a nagyszüleinktől, vagy a szüleinktől láttunk, vagy hallottunk.

Isten pedig nem akar bennünket válasz nélkül hagyni. Küld nekünk magyarázót. Nem biztos, hogy pont olyan formában, mint amikor Fülöp megjelent ott a poros úton.

Az egy kicsit túl direkt. Egy amerikai filmben bizonyára már előre tudnánk. Kérdés van, jön a magyarázó. Istennél azonban ezek a dolgok nem így működnek. No nem azért, mert ki szeretne velünk tolni. Isten annál sokkal jobban szeret. Azért kell megküzdenünk minden válaszért, azért fontos, hogy figyeljünk minden apró jelre, mert Isten értéket szeretne nekünk adni. Értékes dolgot pedig nem kapunk munka nélkül. A kamaszok tudják, sokszor zsebpénzt sem kapunk már munka nélkül, nem hogy a mi Urunk drága igéjét!

Nem is olyan régen láttam egy videót az interneten. Egy kisfiú belepakolt néhány kiflit a táskájába, pár üdítőt, és nagy komolyan azt mondta az anyukájának, hogy ő most elmegy a parkba találkozni Istennel. Az anyuka mosolyogva nézett rá, és elengedte a ház melletti parba a gyermekét. A kisfiú sétált egy darabig, majd leült egy padra, nem messze egy hajléktalan fiatal nőtől. Ahogy a kisfiú elővette a kiflijét, a nő nagyot nyelt, mert nagyon éhes volt. Erre a gyermek átnyújtotta neki a kiflijét, és ő elővette a másikat. Egymásra mosolyogtak, és evés közben elbeszélgettek. Majd miután befejezték, elköszöntek egymástól. A kisfiú hazament, ahol az anyukája rögtön rákérdezett, na találkoztál Istennel? A fiú pedig magabiztosan állította: igen. Isten egy nő, aki a parkban ül. A hajléktalan nő is összetalálkozott a barátaival, akik látva mosolyát, megkérdezték, mi van vele. A nő erre annyit mondott: találkoztam Istennel. Ő egy kisfiú.

Isten nem mindig úgy szó hozzánk, hogy azt könnyen felismerjük. Ugyanakkor mindig szól hozzánk, amikor tanácstalanok vagyunk. Keresi a találkozás lehetőségét, embereket, helyzeteket állít elénk, csak fel kell ismernünk.

Talán többen ismerik az ismeretlen szerző által írt imát:

„Erőt kértem tőled,
és te nehéz feladatokat adtál,
hogy megerősödjem általuk.
Bátorságot kértem,
és te nehéz körülményekbe vezettél,
hogy megtanuljak szembenézni ezekkel.
Szeretetet kértem,
és te olyan embereket küldtél,
akik ezt éhezték,
és általuk szeretni tanítottál.
Semmit sem adtál abból, amit kértem,
mégis mindent megadtál,
amire szükségem volt.
Azért, hogy megtanuljak
bízni benned, és
teljes szívemből szeretni téged!
Egyszóval: MEGHALLGATTÁL!”

Kedves testvérek!

Isten szólt Fülöphöz, közvetlen módon. Fülöpön keresztül szólt a kincstárnokhoz, és az Ő történetükön keresztül szól hozzánk.

A történelem során gyakran szólt Isten az emberekhez, de kevesen hallották meg a szavát.

Az igehirdetés előtt énekeltek a gyermekek egy szép éneket, nem tudom, ki értette a szövegét.

Egyedül Krisztus, egyedül a Szentírás, egyedül kegyelemből, egyedül hit által, egyedül Istené a dicsőség.

A reformáció öt alapigazsága hangzott el ezeknek a gyerkőcöknek a szájából, és én biztos vagyok benne, hogy ha nem is teológiai színvonalon, de értik, miért fontosak ezek a mondatok.

Az ő szájuk által is Isten szólt, és fog még szólni hozzánk.

Mint mondtam, hosszú utat kell megtennünk, hogy megértsük, mi az Úr akarata. Hosszú ez az út hívő családból is szerintem, épp úgy, mint nem hívő családból.

Ugyanakkor, mit is olvastunk a Római levélben? „Bizony, őtőle, őáltala és őreá nézve van minden: övé a dicsőség mindörökké. Ámen.” (Róm 11,36)

Nem Isten bölcsessége szorul hát igazolásra, miközben esetleg azon töprengünk, hogy miért nem lehet ezt az egészet gyorsabban csinálni. Hanem mi szorulunk rá hibáinkkal, vétkeinkkel, engedetlenségeinkkel Isten bölcsességére, bölcs szeretetére, bölcs megváltására.

A világ kusza egy szövedék, nem vagyunk képesek átlátni. Hogyan láthatnánk át Isten még ennél is végtelenül bonyolultabb bölcsességét?!A kikutathatatlan mélység bizonyos szempontból olyan, mintha a tengert akarnánk kimerni vödörrel. A történelemben is nehéz eligazodni, egyéni életünk útvesztői is időnként annyira összekuszálódnak, hogy ember legyen a talpán, aki legalább nagy vonalakban tájékozódni tud. A legnagyobb azonban az, hogy ilyenkor is biztosan tudhatjuk: mindez az Ő bölcsességének alávetett, ezért Isten dicsőségét szolgálja.

Isten azonban szeretet, ahogyan János megvallja a legnagyobb titkot. Ezért az Ő dicsősége egyúttal a mi javunkat is szolgálja! Ez a legnehezebb tananyag Isten bölcsesség-iskolájában, nem győzhetjük eléggé tanulni egy életen át.

Ugyanakkor töretlen lelkesedéssel menjünk tovább az úton, tudva Isten mindig küld nekünk útitársakat.

És mindezekért legyen Övé a dicsőség mindenkor! Ámen

Szappanos Kitti