2017.

Szeretett Testvéreim!

Lassacskán véget ér ez a tanév is. Még 3-4 nap, és az iskolába járó diákok széles mosollyal az arcukon felkiáltanak: VAKÁCIÓ! Ez azt is jelenti, hogy elfáradtak egész évben a dolgozatokra, felelésekre való készülésben, a házi feladatok gyártásában, és a korán kelésben. Érthető.

Fáradt már minden pedagógus, hitoktató, akik azért igyekeztek egész évben, hogy a rájuk bízottakat a lehető legjobb módon átadják a kis diákoknak. A hittan órákról mi, lelkipásztorok is sokat tudnánk, tudunk mesélni! Sok kedves kis történés van, amiről beszámoltunk már, melyek minket is tanítottak!

Azt azért szükséges elmondani, hogy óriási nehézség és kihívás is rejtőzik a hitoktatás folyamatában! Átadni az ismeretet, hogy lekösse a gyermekeket; átadni az üzenetet, hogy ne félre értés legyen belőle; úgy magyarázni nekik, hogy a magukénak érezzék, és megértsék azt. Nehéz.

Már csak azért is, mert oly sok inger és impulzus éri nem csak a felnőtteket, hanem a gyermekeket, kamaszokat is! Minden, ami szenzáció, ami „menő”, ami élményt ad, sokkal érdekesebb, mint a tanulás…

Nehézség ez, mert úgy szükséges felkészülnünk, hogy a gyermekek figyelmét sikerüljön lekötni, és arra szükséges törekedni, hogy lehetőleg senki ne távozzon az óráról üres szívvel!

Nehézség ez, mert vannak olyan modern tárgyak, kütyük, melyek olyannyira lekötik a figyelmüket, hogy nehéz a bibliai történetre és Jézusra figyelni…

Nehézség ez, mert minden diák más környezetből érkezik: van, aki kicsi korától kezdve tud imádkozni és imádkozik is rendszeresen. Természetes neki a Szentháromság Istenről való beszélgetés és szívesen elmélkedik Isten csodálatos, mégis sokszor rejtélyes dolgairól. És vannak olyan gyermekek is, akik 6-7, vagy 9-10 évesen hallanak először Istenről, és mivel otthon nem ezt látja, neki egyáltalán nem természetes az, hogy összekulcsolja a kezét, és mondjuk hálát ad… bármiért. Mindezeket pedig úgy igyekszünk tenni, hogy heti 45 percbe beleférjen!

Miért beszélek ma a hittan órákról és a hittanosokról? Azért, mert a mai istentiszteleten –évzáró jelleggel- több iskolai hittanosunk vállalta, hogy szolgál ezen az istentiszteleten! Óriási dolog, hogy azokat az énekeket, melyek Isten magasztalásáról szólnak, örömmel osztják meg a Testvérekkel is!

Van még egy okom, ami miatt az imént említett dolgokról beszélek ma. A Bibliaolvasó Kalauz mára rendelt Igéje az, amit felolvastam. Pál Athénban tartózkodik. Nem egy nyugodt és békés ott tartózkodás ez, hiszen „háborgott a lelke” (ApCsel 17, 16). Háborgott, mert látta, hogy tele van a város bálványokkal.

Pál napjaiban elhalványulóban volt Görögország hajdani dicsősége. Maga, Athén is, a hellenizmus büszke központja, túl volt már virágkorán. Ennek ellenére továbbra is lényeges kulturális központ volt világhírű egyetemével. Sok híres épületét nagy vezetője, Periklész idejében építették. Az építészet és a művészeti alkotások csodálatosak voltak, Pál mégsem tudta ezeket élvezni… „Háborgott a lelke”, hiszen Athén művészete istentiszteletének visszatükröződése volt. A világ intellektuális fővárosa bálványokat imádott.

A bálványok ma is körbe vesznek minket! Olyan tárgyak, személyek, eszmék lehetnek bálványok, melyek teljesen elterelik figyelmünket az igazi értékekről; amelyek szenvedéllyé válhatnak, és amelyek elveszik az időt Istentől…

Athénban ezek a bálványok kézzel fogható tárgyak voltak elsősorban, még pedig emberi kéz kreálmányai. Észrevétlenül igézték meg a görögöket és látszólag nem is volt igényük semmi és senki másra, akit imádhattak volna. Pálnak keserves volt azzal szembesülni, hogy Krisztus, akiért az ő szíve dobban és Érte hevül, őelőttük teljesen ismeretlen. És még csak vágy sincs bennük, hogy megismerjék Őt!

Pál kétfrontos szellemi harcba kezdett, vitázott a zsinagógában és a főtéren. Fő ellenfelei az epikureus és sztoikus filozófusok voltak. Az epikureusok Epikuroszt követték, és azt állították, hogy az emberi élet fő célja a gyönyör és a boldogság. Azt tartották, hogy erre a gyönyörre a halálfélelem elkerülésével, a fájdalomtól való mentesség és a nyugalom keresésével lehet eljutni. Úgy hitték, ha léteznek is istenek, nem avatkoznak bele az emberek dolgaiba.

A sztoikusok Zénó követői voltak. Azt állították, hogy a történelmet egy „szándék” irányítja, s az embernek az a felelőssége, hogy beilleszkedjen és csatlakozzon ehhez a szándékhoz a tragédiák és a győzelmek révén.

Amikor ezek a filozófusok találkoztak Pállal, azt hitték, hogy „idegen istenségek hirdetője” (ApCsel 17, 18b). Gondolták ezt azért, mert Pál Jézust és a feltámadást hirdette. Idegen volt ez a számukra.

Szíven ütött ez a két szó: „idegen istenségek”. Azért elég gyakran van ilyen érzésem, amikor olyan felnőttekkel beszélgetek, akik még nem ismerik személyesen az Úr Jézust! Vagy mondjuk akkor, amikor hittan órán beszélek az én személyes Megváltómról, Aki sok diák szemében még teljesen ismeretlen… vagy még azzal küzd, hogy létezik-e Isten, vagy nem.

Annak ellenére, hogy Pálnak és bizonyságtételének nem annyira örültek, mégis érdeklődőek voltak: „Megtudhatjuk-e, mi az az új tanítás, amelyet hirdetsz? Mert, amint halljuk, idegenszerű dolgokkal hozakodsz elő; szeretnénk tehát megérteni, hogy miről is van szó.” (ApCsel 17, 19-20).

Az Istennel való személyes kapcsolat első lépése mindenki számára a nyitottság! Nyitottnak kell lenni Istenre és az Ő dolgaira! Olyan nagy csodának éljük meg évről évre, hogy vannak olyan fiatal felnőttek, akik azzal a szándékkal keresnek meg minket, hogy szeretnék megismerni a református hitrendszert és szeretnének közelebb kerülni Krisztushoz! Ezeknek a fiatal felnőtteknek nagy része végül nem csupán konfirmációi fogadalmat tesz, hanem bekapcsolódnak a gyülekezet életébe, és igényük van a rendszeres igeolvasásra és igehallgatásra!

És az első lépés után már jönnek a következő lépések, mert a Szentlélek Isten munkálkodik mindenütt, ahol tisztán hirdetik Krisztust!

Akár egy lelkigondozói beszélgetésben, egy hittan órán, egy utcai beszélgetésben, egy istentiszteleten. Az üzenet célba ér, ha a cél az, hogy Krisztust hirdessük és bemutassuk környezetünknek!

Pál sem tett mást, mint „Jézust és a feltámadást hirdette” (ApCsel 17, 18b). Az apostol soha nem arra törekedett, hogy szenzációt mondjon vagy mutasson a hallgatóságának! Ő soha nem a mulandó dolgokra mutatott, amihez csendben hozzá tenném, hogy pedig az emberek szemében azok sokkal vonzóbbak és érdekesebbek…

A 21. vers így fogalmaz: „Az athéniek és a bevándorolt idegenek ugyanis egyébbel sem töltötték az idejüket, mint azzal, hogy valami újdonságot mondjanak vagy halljanak.” (ApCsel 17, 21). Mindenkori betegsége az embernek az állandó híréhség és az újdonság utáni vágyakozás. Nyughatatlan életünk megelégítését az újabb módszerekben és felismerésekben keressük, azt gondolva, hogy jobb magyarázatot vagy igazolást találunk életünk dolgaira. (Bibliaolvasó Kalauz szavai).

Pál azonban marad az örök és változhatatlan evangéliumnál. Ahogy nekünk is ott kell maradnunk! Hitoktatóként, hogy ne a szenzáció miatt szeressenek a diákok hittan órára járni, hanem azért, mert Isten szeretetét megérzik a légkörben.

Pedagógusként, hogy amikor a türelem már elfogy, akkor sem az indulatok, hanem a krisztusi szeretet és mértékletesség jellemezzen.

Keresztyén emberként, hogy annak ellenére, hogy a világ szenzációs dolgai belekiabálnak a fülünkbe és a szívünkbe a médián keresztül, tudjuk elkérni Istentől a bölcsességet, hogy ne a változóra, és az emberire tekintsünk, hanem arra tudjunk figyelni, ami örök és Istentől származik!

Mi is, a görögökhöz hasonlóan sokszor töltjük időnket azzal, hogy valami újdonságot halljunk vagy mondjunk. A Szentháromság Isten végezze el bennünk azt a munkát, hogy ne azokkal az újdonságokkal foglalkozzunk, amelyek számunkra újdonságok, hanem tudjunk azzal foglalatoskodni, amely a környezetünkben élők számára újdonság!

Azzal, hogy az Atya Isten szeret minket, Jézus Krisztusban megbánt bűneink eltöröltetnek és a Szentlélek Isten vezetése és formálása által az élet koronája végül a mienk lehet! Így legyen! Ámen.

Lovász Adrienn