2017.

E napokban az I. Korinthusi levelet olvashatjuk, a Bibliaolvasó kalauz vezérfonalát követve. Korinthus, a korai keresztyénség szempontjából kiemelten fontos város volt, ahol Pál apostol összesen 2,5 évet töltött el, és a kutatások mai állása szerint 4 levelet írt a város keresztyéneinek. A levelekből kiderül, hogy egy óriási, lüktető város volt Korinthus a korban, amely város megítélése a kortársak szemében negatív volt.

Egy görög gondolkodó e korszakban így nyilatkozott Korinthusról: „Nem mindenkinek tesz jót, ha Korinthusba kell utaznia!” Egy másik, ráadásul korinthusi származású gondolkodó még keményebben fogalmaz: „Az istenek nem mindenkit büntetnek azzal, hogy Korinthusba kelljen mennie!”. Értékes információ Korinthusról az is, hogy ha valaki erkölcstelen módon élt, akkor azt mondták róla: „korinthusi módon él”. Vajon miért vált közmondásossá a város züllöttsége? Miért vélekedtek ily lesajnáló, lesújtó módon a kortársak Korinthusról? És ezzel szemben, hogy írhatja Pál azt, a korinthusi keresztyéneknek, hogy szentek, elhívottak?

Hogy választ kapjunk e kérdésekre, képzeletben idézzük magunk elé Görögország térképét!

Korinthus, a Pelopponészoszi félszigetre vezető egyetlen természetes úton, a földszoroson épült, amely természetes hidat alkotott É és D Görögország közt. A földszoros Ny-i és K-i oldalán is egy-egy kikötőt építettek, és ezáltal a város nem csak Görögország belső-természetes útjának számított, hanem Európa és Ázsia közötti hídnak is, lerövidült a két kikötő által a kockázatos hajóút is. E kedvező földrajzi fekvés miatt a város gyors fejlődésnek indult, az apostoli korban mintegy 700.000 lakosa volt.

A kereskedelemből a város lakossága hatalmas bevételre tett szert. A város történetével kapcsolatban fontos tény, hogy Julius Caesar építtette Kre 44-ben, egy mintegy 100 évvel korábban lerombolt város, Efüra helyén, és Ő is, valamint a későbbi császárok is kiszolgált katonákat, veteránokat telepítettek le a városban, és környékén. Kre. 27-től Akhaja Provincia székhelyévé lett, amely tény szintén komoly lökést adott a fejlődésnek.

A kereskedelem vonzotta a föníciaiakat, a zsidókat, a frígiaiakat, akik szintén jelentős számban telepedtek le a városban.

Magas a lakosságon belül a filozófusok, a kézművesek, a hajósok és rabszolgák aránya.

A város vallására is a keveredés a jellemző, az összes bálványisten közül azonban kiemelkedik Afrodité, a szerelem istennőjének kultusza. Ez a kultusz rányomta bélyegét a város erkölcsi életére is, ugyanis a templom 1000 kultikus paráznát alkalmazott, akik ünnepek alkalmával a városban is megjelentek.

Képzeljük el ezt a várost kikötőkkel, kocsmákkal, prostituáltakkal, bűnözőkkel, kiszolgált katonákkal, rabszolgákkal, sokféle nemzet tagjaival!

Egy város ősi polgárság, arisztokrácia, szokások és hagyomány nélkül! Sokak szerint a Bibliában található városok közül e város a leginkább hasonló a mai nagyvárosokra, ahol szintén sok, gyökértelen ember él, sokszor teljesen elhidegülve egymástól, vallási és etnikai keveredésben.

És, mégis ezen a helyen, gyökértelen emberek közt, a „betegeknek van szükségük orvosra, nem az egészségeseknek” – krisztusi elvét követve – hozta létre Pál az egyik legnagyobb, de mindenképpen a legdinamikusabb gyülekezetet az ókori Görögország területén. Pál apostol valószínűleg Kru. 49-ben alapított a gyülekezetet, a második térítői útján. Először 1,5 évet tölt itt el, a saját keze munkájából tartva fen  magát, majd visszatér ide még két alkalommal.

Az általunk első Korinthusi levélként ismert levél megírását két fontos, a gyülekezet belső helyzetét érintő kérdés motiválta. Az egyik: a gyülekezeten belüli pártoskodás elítélése, a másik a keresztyén szabadság helyes megélésének gyakorlata.

A 6. részből felolvasott három versből is kiderül, hogy a gyülekezet alacsony származású, egyszerű emberekből állt, akik közül némelyek az előéletükben, krisztus megismerése előtt igen súlyos bűnöket követtek el. Pál felsorolásából kiderül, hogy voltak köztük paráznák, bálványimádók, házasságtörők, részegesek, fajtalankodók, nyerészkedők, és tolvajok. Előéletüket tekintve tehát nem a társadalmilag elfogadottak, a „bölcsek és hatalmasok” közül kerültek ki a gyülekezet tagjai, hanem a lenézett, és megvetett néprétegek közül.

A mostani állapotukról azonban valami gyökeresen mást tudunk meg! Három dolgot jegyez fel velük kapcsolatban Pál:

- megszenteltek,

- elhívottak,

- és egy olyan közösség tagjai, akik Jézust segítségül hívják.

Nézzük meg a gyülekezet e három jellemzőjét, mert minden keresztyén közösséget azóta is jellemez e három, Pál által a korinthusiakra egykor leírt tény.

1. Azt mondja Pál, hogy ők azok, akik meg vannak szentelve Jézus Krisztusban. A megszentelni ige a görög nyelvben annyit jelent, mint egy bizonyos helyet Isten számára elkülöníteni, neki adni, és azt az áldozat bemutatása révén szentté tenni. Az áldozat bemutatása nélkül a hely nem szent, hanem profán. Korinthus keresztyénei, Pál korának hívői, hitvalló eleink,  mi magunk, és majd az utánunk következő keresztyén generációk is Jézus Krisztus áldozata által vannak Isten számára megszentelve. Isten, Jézus Krisztus áldozatáért, az Ő kiontott véréért nyilvánít minket tisztának, és Jézuson keresztül tekint ránk.

Keresztyénnek lenni tehát azt jelenti: olyan embernek lenni, aki tudja, hogy Krisztus Jézus érte is meghalt, érte is feláldozta magát, és hogy ő ezáltal az egyszeri és tökéletes áldozat által egészen különleges módon tartozik Istenhez.

2. Pál, nem pusztán szenteknek, hanem elhívott szenteknek nevezi a keresztyéneket. E szóhoz, hogy szent, a keresztyénség elmúlt két évezredében rengeteg tévképzet kapcsolódott. Éppen ezért érdemes tisztáznunk, hogy mit ért a Biblia e szó alatt! A szent, a Bibliában olyan személyt, tárgyat vagy éppen időt jelent, amely vagy aki Isten számára van adva, neki van elkülönítve, azaz felszentelve. Egy templom, ahol Istent tisztelik, imádják, szent hely, az idő, amit Istennek különítek el, az istentisztelet, szent idő. Szent edények azok az edények, használati tárgyak, amelyek isten számára vannak elkülönítve, és a kultuszban használatba véve. De, ugyanígy szent lehet az ember is! Szent ember, aki Isten szolgálatában tevékenykedik, nem csak lelkészek, püspökök, esperesek, presbiterek, hanem minden gyülekezeti tag, aki kiveszi részét Isten országa építéséből, aki neki szolgál, aki neki szenteli életét, akit Isten erre elhívott, kiválasztott!

Aki Isten szolgálatába áll, bármilyen formában, az jellemében, életvitelében ennek a szolgálatnak megfelelően kell, hogy viselje magát!

Ezzel a jelzővel illették magukat Isten választott népének, a zsidó népnek tagjai, ők voltak a szent nép, mivel egészen különleges módon tartoztak Istenhez: neki szentelték magukat.

Amikor Pál a keresztyén embereket szenteknek nevezi, akkor azt mondja, hogy a keresztyén ember abban különbözik a többi embertől, hogy Istenhez tartozik, és Őt szolgálja.

Ez a másféleség azonban nem adhat okot arra, hogy különbnek, többnek, jobbnak tartsuk magunkat másoknál!

Valamint, nem adhat okot arra, hogy a világból, a mindennapi életből kivonuljunk.

Kötelez viszont arra, hogy úgy éljünk a világban, hogy felismerjék bennünk, hogy Isten gyermekei, hozzá tartozók vagyunk.

Elhívásunkhoz, és küldetésünkhöz méltó életre kötelez! Ezért nevezték és nevezhették magukat hitvalló eleink „Istennek Szeged városában lakozó szentjeinek”, amint arról a levéltári adatok tanúskodnak. Benne éltek a városban, mint a kovász a tésztában, és formálták, alakították a közéletet Szegeden.

Vajon, ha ma valaki ránk tekint, reánk, akik itt és most isten Igéjét hallgatjuk, mondja-e, hogy ezek az emberek isten szentjei, akik ugyan valamikor Istenhez nem voltak méltók, azonban megmosattattak, megszenteltettek, és megigazultak?

Tisztában vagyunk-e a mi szent voltunkkal, és azzal, hogy a kiválasztásunkhoz méltó életet kellene élnünk?

3. De, hogyan lehetséges ez? Hogyan lehetnénk képesek bármi jóra, amikor minden igyekezetünk ellenére is, olyan gyakran csak a rosszat tesszük? Hogyan élhetnénk méltóbban elhívásunkhoz?

Pál erre is választ ad, amikor a keresztyének harmadik jellemzőjét leírja: a keresztyén emberek egy olyan közösség tagjai, akik az Ő Uruk nevét bárhol, és bármely időben segítségül hívják.

Ez a gondolat, bárhol segítségül hívják, egyben a keresztyénség egyetemességét, és a Krisztus visszajöveteléig tartó érvényességét is mutatja. Ám, ezen két csodálatos távlat mellett még valamit: Egy olyan közösség tagja a keresztyén ember, amely közösség tisztában van határaival, ereje végességével, és azzal, amit oly sokszor megfogalmazunk az élet különféle területeire tekintve: „egyedül nem megy!”. Csak így lehet, fohászkodva, könyörögve, szüntelen imádkozva megmaradni a hitben, máshogy nem.

„Mert aki segítségül hívja az Úr nevét, az megtartatik! Ámen

Juhász András