2017.

A Zsoltárok könyvét olvassuk ezekben a hetekben, énekelt imádságainkat, amelyeket annyira szeretünk. Pénteken, a  Reformáció emlékévének megnyitása alkalmából a Művészetek Palotájában több ezer protestáns közt megállva lelkesen énekeltük a legismertebbeket, a 42.-et, a 90.-et. Jó volt végignézni az arcokon, közben gondolni a szövegben megfogalmazott fohászra, és valami hihetetlen érzés volt megélni, ahogy együtt énekel ennyi ember, erő volt benne!

Most azonban felolvasva ezt a zsoltárt, az értetlenséget láttam arcotokon, a kérdést: hát ezzel meg mit kezdjünk? Ez is egy imádság? Ilyen is van a Bibliában?

Igen testvérek, van, még pedig egy igen különleges műfajhoz tartozik a Zsoltárok könyvén belül is ez a rész, mivel „Átokzsoltár”. Olyan zsoltárok közé tartozik, ahol Isten nevének dicsérete összefér a zsoltáros szerint olyan „kedves” mondatokkal, mint például: „Istenem törd össze szájukban a fogakat!”.

Olyan érzésem van, mint amikor a TV-ben vagy moziban egy film megtekintése előtt látjuk az életkori tiltást, azt a bizonyos piros karikát, benne egy 14, vagy 16, vagy éppen 18-as számmal. Ez azt jelzi, hogy milyen életkor szükséges ahhoz, hogy az adott filmet megértse, vagy épp tartalmát feldolgozza az ember.

Nos, ez a Zsoltár nagykorúaknak szól. Ott a 18-as karika, látjuk, érezzük Testvérek! Lelki nagykorúság szükséges ugyanis megértéséhez. Hiszem, hogy Isten Lelkének világosságánál magyarázva ez az egyáltalán nem könnyű, nem a lelket simogató zsoltár is meg tud szólítani! Tud közvetíteni üzenetet, választ tud adni esetleg olyan kérdésekre, amelyek régóta bennünk vannak, de talán még feltenni sem merünk.

Mert ez a zsoltár egy nagyon komoly kérdést feszeget, és egyáltalán nem finom formában.

A kérdést talán így lehetne összefoglalni: „Miért hagyja Isten a gonoszokat élni, és ha hagyja, akkor legalább miért nem nyomorúságos körülmények közt élnek?”

Sok embernek gondot okozott ez a kérdés: gondoljunk a 73. zsoltár írójára, aki kétségbeesetten szól arról, hogy a gonoszok gazdagok, hatalmasok, míg az istenfélő, az igaz ember, szegénységben, sokszor nyomorúságban, betegségben él. Miért van ez így?

Próbáljunk alázatos szívvel fordulni Isten igéjéhez, hogy az szólítson meg minket – mert bármennyire furcsa is ez a rész, bármennyire is megbotránkoztat minket, mégis Isten igéje. Mert, amint Pál mondja a teljes Írás Istentől ihletett, hasznos a feddésre, megjobbításra, és az igazságban való nevelésre. 

1. Az első, amit láthatunk a zsoltárban, az egy állapot felmérés. Nem kifelé tekint a zsoltáros, nem az országhatárokon túlra, a nép külső ellenségei felé, hanem a határokon belül néz körül. Körülnéz a zsoltáros, és azt látja, hogy a hatalmasok pártosan ítélnek, erőszakkal érvényesülnek, nem képesek másokkal békében élni. Azaz, visszaélnek hatalmukkal! Visszaélnek, és nem élnek vele. Számomra sokat mondó ez a magatartás: érzi a zsoltáros, hogy valami nincs rendben. Érzi, és megpróbálja felfedezni a baj forrását.

A vizsgálódást pedig belül kezdi el! Isten népén belül! Nem kifele néz, pedig mennyivel egyszerűbb volna a bajt, a nyomorúságot másokra, idegenekre kenni!  Mennyivel egyszerűbb azt a bizonyos szálkát keresni más szemében! Nézzünk magunkba szeretett testvéreim!

Mit teszünk, ha azt látjuk, hogy valami Isten népében nincs rendben?

Mit teszünk, ha azt látjuk, hogy egyéni életünkben, családjainkban, munkahelyen, vagy éppen az egyházban baj van, ha nem érezzük az erőt? Ha látjuk a problémákat, a depressziót, levertséget, kiábrándulást?

Ilyenkor, legtöbbször az ember külső ellenségeket keres! Külső dolgokat okol, ahelyett, hogy befelé fordulna! Jaj de profik vagyunk felelős keresésben!

Könnyen megtaláljuk az egyéni élet szintjén a bajok forrását a szomszédban – aki annyira lehetetlen ember, a főnökben- aki szerintünk kitolásból megint olyan feladatot adott, ami nehezen megoldható, a beosztottban – aki nem úgy végezte el a rábízottakat, mint azt a főnök elképzelte, diákként a tanárban, tanárként a diákban.

Hajlamosak vagyunk arra is, hogy az egyház mindenkori nehéz állapotát a pénzügyi helyzetre, a világi kormányzatra, a „szekularizációra”, vagy bármire. Eszembe jut egy eset 1991-ből, amikor egy nemzetközi teológus konferencián, nekünk keletieknek magyarázták a nyugati egyházak tagjai, hogy mennyire nehéz a helyzetük a szekularizáció, az elvilágiasodás, a külső közöny miatt! Nekünk magyarázták, akik a vasfüggöny mögött éltük eddigi életünket! Nekünk, akik akkor éltünk, amikor nem járt dicséret isten népéhez való tartozásunkért!

Miért van az, hogy mindig kifelé tekintünk, ha baj van? Miért nem bent nézünk körül?

Miért csak bent, Isten népén belül nem nagyon keressük a felelősöket? Pedig itt vannak!

Megmondjam kik a felelősök azért, ha Isten népe, az egyház nehéz helyzetbe kerül? Mi vagyunk a felelősök! Mindnyájan, püspököstől, esperesestől, presbiterestől, gyülekezeti tagostól, az egész egyház! Nem véletlen, hogy Jézus – gondoljunk a virágvasárnapi eseményekre – arra figyelmeztet a templom megtisztításának történetével, hogy a megtisztulásnak nem kívül, nem a világban kell elkezdődnie, hanem az egyházban, az ő népében. Nekünk van szükségünk megtisztulásra! Egyénenként, és a gyülekezetek, az egész egyház szintjén egyaránt! Mondom kicsit másként: nekünk van szükségünk reformációra! Mert mi is a reformáció? Elővettem a zsebemből ezt a zsebkendőt, itt van előttetek eredeti állapotban, összegyűröm, más szóval DE-FORMÁLOM, eredeti állapotától távol áll így. Majd kiegyengetem, RE-FORMÁZOM, azaz az eredeti állapotot visszaállítom, visszaalakítom! Egyéni életünkben is ennek kell megtörténnie! Isten szerinti visszaalakulásra, megújulásra! A Reformáció 500. évfordulóján, e lelkesítő esztendőben ne csak eleink buzgóságáért adjunk hálát, ne csak reformátor atyáinkra tekintsünk vissza, de legyünk tisztában az ősi hittétellel: az egyház élete, és így benne a gyülekezet élete folyamatos reformációra szorul! „Ecclesia semper reformandi!, ahogy a hittétel latinul megszólal, éljünk hát e csodás lehetőséggel!

Az első tehát, amire figyelmeztet a zsoltár: merjünk szembenézni önmagunkkal: Lássuk meg egyházunk hibáit, amelyek a mi hibáink is, fogyatkozásait, lássuk meg a gondokat, de ne kint keresgéljünk „bűnbakot” hanem bent. Elsődlegesen magunkban lássuk meg a hibát, a bűnt, a mulasztást, és merjünk a változtatás útjára lépni! Ezzel tisztul egyéni életünk, családjaink, munkahelyi közösségeink, és az egyház élete is!

2. Mit tesz az állapot felmérése után a zsoltár írója? Egy nagyon csúnya rész következik, a 7-11. versig. Gyakorlatilag átkokat mond a nép vezetőire, és kéri Istent, hogy büntesse meg azokat. Nem olvasom fel megint, mert annyira durva, csak összefoglalom!

Nagyon durva az, amit olvashatunk, széttört állkapcsokról beszél, szétmállt csigaházról, tompa nyilakról, meg nem született magzatról. Olyan dolgokat kíván ellenségeinek, ami a másik pusztulásával van összefüggésben.

Mégis azt kell mondanom, bármennyire furcsán is hangzik, hogy a zsoltáros a lehető legjobb módon jár el, még ezen szavak ellenére is.

Miért merem ezt állítani?

Azért szeretett testvéreim, mert vajon mit teszünk mi, ha valaki a bögyünkben van? Általában a háta mögött mocskoljuk, keresztbe teszünk neki, lehetetlenné tesszük, ellen fordulunk, és ellene hangolunk másokat!

Ezzel szemben mit tesz a zsoltár írója? Azt a félelmetesen hatalmas dühöt, amely majdnem szétveti, azt a dühöt „Isten felé robbantja”. Neki mondja el baját, még ha a XXI. századi fülünknek  szokatlan, sőt durva, szinte már szalonképtelen módon.

Mit jelent ez?

Azt, hogy indulatainkkal is a mi Urunkat keressük. Ne a környezetünkben történjenek meg az idegességtől való felrobbanásaink, amelyekkel visszafordíthatatlan károkat okozhatunk, akár a szavak, akár a tettek szintjén, hanem Istenünk felé forduljunk akkor is, ha „tele van a hócipőnk valakivel vagy valamivel”.

Mivel a zsoltáros tökéletesen tisztában van azzal a ténnyel, hogy a hatalom egyedüli forrása Isten, így hozzá fordul. Tulajdonképp megvallja neki kétségeit, félelmeit, még ha nagyon durva formában is teszi. Tisztában van azzal a ténnyel, amit az Isten fogalmazott meg, az övéinek vigasztalásul: „Enyém a bosszúállás!”. Nem veszi tehát igazságosztó terminátorként kezébe a kardot, hanem az Isten segítségét kéri!

Úgy gondolom, hogy mindennapos harcaink, piszkálódásaink, vergődéseink közt ebből a magatartásból is sokat tanulhatunk!

Ha az Isten felé tudunk robbanni, ha felé visszük nagyon emberi módon a saját gyengeségünket is bizonyító gondolatainkat, akkor az már fél siker.

Nem tudom, hogy jártatok-e már úgy, hogy valakire nagyon idegesek voltatok, és valakivel találkozva elmondtátok, szinte ráöntöttétek bajotokat. Mi történt ilyenkor? Nagyon gyakran egyfajta megnyugvás tölti el az embert. Szelepet nyitott, és így levezette a feszültséget, már azzal, hogy valakivel megosztottuk!

A zsoltáros ezt a szelepet Istennel nyittatja ki! Így, pedig törvényszerű a megnyugvás.

E zsoltár írója csak eddig jut el, ám ez is óriási lépés! Ám, vannak zsoltárok, ahol tovább tud lépni a zsoltáros, és amikor kifakad az Úr felé, választ is kap gyötrő kérdésére,  panaszára. Ilyen zsoltár a 73. zsoltár is. Ráébred a zsoltáríró, hogy a mennyei dimenzió mennyivel több a földinél. Ráébred, hogy a gonosz magát pusztítja el, az igaz jutalma pedig az Istennel való örök közösség lesz. Így imádkozik, felolvasom megint, hiszen annyira szép: „De nekem olyan jó Isten közelsége! Uramat, az Urat tartom oltalmamnak.”

Drága testvérek!

Azt kívánom mindannyiunknak, hogy ez legyen valósággá a mi éltünkben is. Legyen elég számunkra az Úr közelsége, és merjük vele megosztani minden gondunkat-bajunkat-szenvedésünket. Ámen

Juhász András