2017.

Szeretett Testvéreim!

A lepramisszió vasárnapján egy olyan történetről szeretnék beszélni, amelyben egy csodálatos gyógyulás történik. Mi is ez a betegség? Lepra. A szó hallatán mindannyiunkban félelmetes képzet veszi kezdetét, pedig hála Istennek, hogy mi ezt az iszonyatos betegséget csak hírből ismerjük!

A világon még ma is sokmillió leprás él, ami azt jelenti, hogy ez a betegség még ma is pusztít. Jézus korában még gyakoribb betegség volt. Valakinek a kézfején megjelent egy fehér foltocska, ami először hámlani, majd viszketni kezdett. Ez már egy olyan jel volt, ami gyanút keltett körülötte mindenkiben, hiszen ismerték jól a betegség tüneteit.

Előírás szerint el kellett menni az orvos-paphoz, aki kellő távolságból megvizsgálta, megállapította a bajt, és kimondta az iszonyatos szót: lepra…

Ez sajnos nemcsak diagnózisként hangzott, hanem szörnyűséges ítéletként is. Azt jelentette ez az állapot, hogy a beteget végleg kitaszították az emberi közösségből. Soha többé nem érintkezhetett a családjával, se más egészséges emberrel, míg kisebb testrészei el nem haltak, letöredeztek, mindenük érzéketlenné vált, és végül meghaltak.

Megdöbbentő számunkra az a gondolat, hogy a leprás tulajdonképpen élő halott, aki még nincs eltemetve. Mindenkitől kitaszított lett: nem nyiratkozhatott, nem fésülködhetett, tisztálkodásra sem biztos, hogy volt lehetősége, és rongyokban kellett járnia. Kezében csörgőt, vagy kereplőt tartott, jelezve, hogy mindenki messziről kerülje őt. Ha valaki nem hallotta volna a figyelmeztető hangot, kötelessége volt kiáltozni: „Tisztátalan! Tisztátalan!”.

Ráadásul a leprás emberről azt tartották, hogy Isten átka sújtja, Isten is elhagyta, mert Mózes megmondta: „Ha engedelmesen hallgatsz Istenednek, az Úrnak szavára, és azt teszed, amit ő helyesnek tart, figyelsz parancsolataira, és megtartod minden rendelkezését, akkor nem bocsátok rád egyet sem azok közül a bajok közül, amelyeket Egyiptomban bocsátottam. Mert én, az Úr, vagyok a te gyógyítód.” (2Móz 15, 26).

Az Ószövetségben rendkívül szigorú tisztálkodási előírások voltak, ma már tudhatjuk, hogy a lepra „piszok betegség”.

Mai történetünkben is egy leprással találkozik Jézus. Egy olyan emberrel, akitől féltek az emberek, kitaszított volt, és emiatt teljesen magára maradt. Ez a leprás átélte, hogy nem az öltözködés, a gondolkodás, vagy a kultúra teszi az embert emberré, hanem a kapcsolat. Az, hogy mi, emberek kapcsolatban lehetünk egymással és Istennel. És pontosan az vétetett el tőle, amitől ő ember tudott volna maradni.

Nem csak a közösségből került ki, hanem amikor a pap megállapította a diagnózist, szinte kicsengett a szavából: még Isten is elhagyta őt, már a fölfelé lévő kapcsolata is megszakadt… Ráadásul nem csupán embertársainkkal, és nem csupán Istennel veszíthetjük el a kapcsolatot, hanem önmagunkkal is. És ez az állapot képes volt úgy sújtani a leprást, hogy sorsába szinte beleőrült.

A mai történetben szereplő leprás számára adódott egy lehetőség. Hallhatott már Jézusról, és az Ő csodáiról, ezt a megszólításából következtethetjük. Jézus előtt arcra borult, és ezt kérte: „Uram, ha akarod, meg tudsz tisztítani engem.” (Lk 5, 12). Döbbenetes, ami ebben a beteg emberben lejátszódhatott! Nem azt kiabálja végre: „Tisztátalan! Tisztátalan!”, hanem egyenesen Jézus felé fordul, és megszólítja: „Uram!”

Nem azt mondja, hogy ’ha tudsz, próbálj meggyógyítani’. Azt mondja, „URAM, HA AKAROD…”. Itt már csak az a kérdés, hogy Jézus akarja-e. Olyan jó lenne ezzel a feltétel nélküli, kétségek nélküli hittel Krisztusban bízni! Amikor már számunkra sem az a kérdés, hogy ’Uram, tudsz segíteni? Képes vagy rá?’, hanem az, hogy ’Uram, ha akarod, Te tudsz rajtam segíteni!’

Nekünk, keresztyén embereknek talán az egyik legnehezebb dolog kimondani, hogy ’Uram, legyen meg a Te akaratod!’ Pedig milyen gyakran imádkozunk ezekkel a szavakkal, amikor az Úri imádságot, az ún. Mi Atyánkot imádkozzuk!

Bizonyos élethelyzetekben, –bár fájó kimondani- de nem bízunk abban, hogy Isten képes gyógyítani, vagy vigasztalni, vagy a helyzeten, körülményeken változtatni. Pedig soha nem az a kérdés, hogy Ő képes-e rá, hanem az, hogy Ő akarja-e? Mitől függ az Ő akarata?

Isten soha nem úgy tekint ránk, mint automatákra, vagy rabszolgákra, akiknek az Ő akaratát KELL teljesíteniük! Ő nem zsarnok úr, aki nyerészkedni akar rajtunk! Az Ő akarata attól függ, hogy nekünk mire is van leginkább szükségünk.

Azzal, hogy Ő megenged rossz dolgokat az életünkben, nem azt jelenti, hogy Ő nincs jelen az életünkben, vagy elfelejtett minket, vagy nincs hatalma megszabadítani, hanem azt jelenti, hogy a történésekkel tanítani akar minket; erőssé tenni és megtanít bízni úgy, hogy a fájdalmakon és a gyógyuló sebeken keresztül megtapasztalhassuk az Ő szerető, vigasztaló hatalmát!

Augustinus egyházatya szavai jutnak eszembe, melyek oly bölcsen tükrözik Isten szerető akaratának lényegét: „Csodálatos és kibeszélhetetlen módon, nem az Ő akarata nélkül történik, ami az Ő akarata ellenére történik is.” (Enchiridion ad Laur).

Tehát a leprás beteg gyakorlatilag egyértelműen fogalmaz, amikor Jézust szólítja meg: ’Akarod vagy nem akarod, Uram, Te tudod, Te döntsd el; DE én hiszem, tudom, hogy ha Te akarod, megtisztulhatok!’

A következő pillanatban pedig valami megdöbbentő dolog történik: Jézus kinyújtja a kezét, és megteszi azt, amit halálbüntetés terhe mellett nem lett volna szabad megtennie, a leprásnak pedig elfogadnia! Megérinti!

Szeretett Testvérek, én hiszem, sőt el is képzelem, hogy Jézus nem csupán megböki az ujjával a leprást, hanem még meg is simítja a karjait! S ahogy említettem is: azért taszították ki a közösségből, mert érintés útján terjedt ez a fekély. És Jézus hozzáér, megsimítja.

Azt is mondhatnánk, hogy ezzel a mozdulatával magára veszi a halált, a darabonkénti meghalást. Jézus eljegyzi magát a halállal, és a leprást „megfertőzi” az élettel! Döbbenetes csere!

Jézus kicseréli a halált az ÉLETRE! Ő vállalja a halált, hogy cserébe életet adhasson! S később, mint ahogy a leprást, Jézust is mindenki elhagyja. A tanítványai is elfutnak Tőle. Mintha Ő is kitaszított lenne. Amikor a keresztfán függ, Ő is átélte ezt a nyomasztó érzést: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” (Mt 27, 46b). Ennyire következetesen vállalja mindnyájunk halálát, annak minden kínjával és gyötrelmével!

Miután a leprás megtisztul, Jézus visszaküldi őt az életbe. „…menj el, mutasd meg magadat a papnak, és ajánlj fel áldozatot megtisztulásodért, ahogyan Mózes elrendelte, bizonyságul nekik.” (Lk 5, 14). A leprás új életet, és új lehetőséget kap, hiszen gyógyulásával újra az emberek közé, családja közé mehet, és visszakaphatja régi kapcsolatait!

S mindeközben mit tesz Jézus? Elvonul a pusztába. Elvonul, és imádkozik mennyei Atyjához.

Szeretett Testvérek! Mi is oly sokszor tisztátalanok vagyunk lélekben! Oly sokszor átéljük, hogy kitaszítottak vagyunk saját közösségeinkben, családunkban, mert vannak olyan megtörtént tragédiák, amelyek elválasztanak minket tőlük.

Ilyen lehet a gyász, amely nem engedi, hogy kibeszéljük, csak belülről emészt minket az a mérhetetlen fájdalom! Ilyen lehet egy betegség, amely olyan kiszolgáltatottá képes tenni bennünket, mely helyzetben csak az az érzés erősödik bennünk: nem értenek meg szeretteim. Ilyen lehet a magányosság érzése, amely komoly akadályt jelent nyitni mások felé, és akadályoz minket abban, hogy mások problémájára is felfigyeljünk, ne csak a magunk fájdalmára.

Jézus ma is képes gyógyítani! Képes minket megvigasztalni, békességet adni és az élet leheletét, mellyel az Atya Isten hívott életre minket, azt képes megújítani!

Akarsz-e meggyógyulni? Akarsz-e megvigasztalódni? Akarsz-e újra élni, és új célokat kitűzni? Menj Jézushoz, aki képes téged is megérinteni Szentlelke által, bűnbocsánatot adni és az örök életre vezetni! Ámen.

Lovász Adrienn