2017.

Szeretett Testvéreim!

Felső tagozatos hittanosokkal az elmúlt évben beszélgettünk a példaképekről. Megkérdeztem: ki milyen személyt tart követendő példának és miért. A válaszoknak nem örültem. Nem azért, mert egyfajta választ vártam, hisz ez egy olyan kérdés, ami nagyon személyre szabott, és egyéni élményeken, megtapasztalásokon alapszik.

Azért keseredtem el főként, mert egyes diákok nem is élő személyeket soroltak, hanem a virtuális világ fiktív szereplőit sorolták, akiket távirányítóval lehet irányítani, és más emberi figurákat meggyilkolva tudnak győzni, s így sikert elérni.

Emlékszem arra, amikor tizenéves koromban az én ifi vezetőm kérdezte tőlünk ugyanezt. Páran hírességeket, ún. celebeket mondtak név szerint, többen pedig vagy szüleiket, testvérüket vagy idősebb barátjukat emelték ki, hogy ők a követendő példa előttük.

Mekkorát változott a világ! Vajon mi az oka, hogy fiataljaink a virtuális világban élnek, és a képzelet szárnyain kreálnak maguknak példaképeket, ill. olyan karaktert, amit ők –ebben a valóságos világban- megtestesítenek?!

Tovább megyek, és megkérdezem: vajon mit teszünk mi azért, hogy mi példaképek lehessünk valakinek? … Nehéz a kérdés, legfőképpen azért, mert ebben a nagyon is valóságos világban mi mindnyájan gürcölünk, és küzdünk dolgokért. Szinte mindig kemény a harc, és azt érezzük egy-egy nap végén, hogy sebeket viszünk haza és csalódásokat. Jogos tehát a további kérdés: lehetünk példaképek az állandó küzdelmek színterén?

A magam életéből kiindulva, én is jobban értékeltem és értékelem azokat a napi győzelmeket, sikereket, amikért küzdenem kellett. Szinte semmit nem kaptam küzdés nélkül. Nagyon sokszor gondoltam arra, hogy feladom, befejezem, és nem foglalkozom vele…de soha nem tudtam megtenni. Talán, mert nem ezt láttam a szüleimtől! Nagymamám például arra tanított minket, unokáit, hogy minden próbatételünkben imádkozzunk Istenhez, és vigyük elé a félelmeinket és mondjuk el Neki azt is, ha nem érzünk magunkban erőt a folytatáshoz.

Példa volt ez minden unoka számára, s közben mind felnőttünk, és imádkozó emberekké váltunk. Azért mondtam el mindezeket, szeretett Testvérek, mert bizony tudatosan nem tudunk példaképpé válni senki számára, azonban a Krisztust komolyan követő életünk könnyen azzá válhat!

Pál apostol, az egykori Saul, ha életének két különböző szakaszában szólalna meg, biztos vagyok benne, hogy másokat sorolna követendő példaként. Saulként Istent káromló, az övéit üldöző és erőszakos ember volt, aki követte azokat az embereket, akik a keresztyénüldözésben és az egyház pusztításában aktívan részt vettek. Pálként pedig MÉGIS IRGALMAT nyert ember lett, akire bőségesen kiáradt a mi Urunk kegyelme a Krisztus Jézusban való hittel és szeretettel!

Példa ő minden ember előtt abban, hogy Krisztus nélkül, hitetlenségében tudatlanul cselekedett, de Krisztussal együtt követendő példává vált abban, hogy Krisztus végtelen türelmét rajta, mint a bűnösök között az elsőn, megmutatta.

Elgondolkodtató szempont ez számunkra is: az életünk Krisztus nélkül, és Krisztussal… De jó lenne erről beszélgetni, és meghallgatni egymás tapasztalatait, Isten-élményét, esetleges kudarcait, hiszen az megadná a választ! Vele vagy Nélküle?!

Saul Nélküle kezdte, s miközben Istent káromló ember volt, a nagy pusztításokban elerőtlenedett. Mint ahogy mi meggyengülünk a mindennapi küzdelmeinkben. Mindnyájunknak közös csatája az életben: helyt állni a helyünkön, a környezetünkben –akár iskolában, akár munkahelyen, akár a családban, akár a gyülekezetben- úgy, hogy örömet okozzunk másoknak és közben mi is örüljünk! Úgy, hogy közben elvégezzük a ránk bízott feladatot. Mindezt úgy, hogy próbáljunk megfelelni az elvárásoknak…

Ördögi kör lehet ez, ha Krisztus nélkül akarjuk végig küzdeni, mert az Ő hatalma és kegyelme nélkül belefáradunk, olykor bele betegedünk az emberi erőlködésbe! Épp ezért, amikor Pál megismeri Megváltóját, és szolgálni kezdi, már tiszta szívvel hálát ad azért, mert Krisztus megerősítette őt. Őt, az elgyengült, lelkileg megbetegedett embert! „Hálát adok a Krisztus Jézusnak, a mi Urunknak, aki megerősített engem, mert megbízhatónak tartott, amikor szolgálatra rendelt.” (1Tim 1, 12).

Megbízhatónak lenni. Fiataljainknak hihetetlenül fontos ez a tulajdonság! Nem ide hajlani, majd oda hajlani, ahogy az érdekünk megkívánja. Azt az őszinte szeretetet és odafigyelést jelenti a megbízhatóság, hogy bár nem mindig értek vele egyet, de fontos, hogy ezt ne mással, hanem vele beszéljem meg! Személyem, jelenlétem biztonságot kell, hogy sugalljon, hogy meg tudjon nyílni.

Vajon mennyire vagyunk megbízhatóak Isten szemében? Óhatatlanul is eszembe jut, hogy a legtöbbször mi, emberek értetlenül állunk Isten előtt, amikor fájdalmas dolgok történnek velünk. Történik valami, amit nem tudunk befolyásolni, megmásítani, és szenvedünk miatta. Ekkor jönnek a ’miért’-ek…

Megbízhatónak lenni. Azt jelenti az Isten szemében, hogy ránk bízott titkait őrizzük, értékeljük; az örömhírt tovább adjuk embertársainknak, és nem jut eszünkbe kétségbe vonni Isten szuverenitását és szeretetét!

Megbízik bennünk Isten, mert legdrágábbját osztotta meg velünk: Jézus Krisztust! Megbízik bennünk, mert Szentlelke és Igéje által beszél hozzánk, és mindig azt adja, amire szükségünk van. Ha vigasztalásra van szükségünk, akkor megvigasztal; ha erőre, megerősít; ha bölcsességre, megadja; ha több szeretetre, akkor pedig emlékeztet minket: ’Annyira nagyon szerettelek már születésed előtt, hogy Egyszülött Fiamat adtam érted, hogy ha hiszel Benne, el ne vessz, hanem örök életed legyen!’ (Jn 3, 16 nyomán).

Pál apostol felismeri ezt a csodálatos kegyelmet, hogy Isten megbízhatónak tartotta akkor, amikor szolgálatra rendelte. Mert mindnyájunkat szolgálatra rendelt! Nem megijednünk kell ettől, szeretett Testvéreim, hanem örülnünk neki, hálát adni érte és teljesíteni küldetésünket! Hisz Isten megadja nekünk, amire épp szükségünk van…

Amikor szolgálatról van szó, vagy egyáltalán az elköteleződésről Krisztushoz, akkor általában jönnek a kifogások. Pontosan azok a terhek, próbatételek, küzdelmek, amiről szóltam már. A felsorolhatatlanul sok feladatunk és a nyomasztó elvárások kereszttüzében már nincs idő, energia sem Krisztusra, sem a szolgálatra.

Válaszként hadd idézzem Dávid zsoltárát, amit ma már hallhattunk. Ebben Dávid visszaemlékezik arra, hogy Isten soha nem engedte, hogy lába meginogjon! Őt is megpróbálta Isten oly sokszor! Ő is gyötrődött, de búslakodás helyett felemelte szavát Teremtőjéhez: „Ő tartott életben bennünket, és nem engedte, hogy lábunk inogjon. Mert megpróbáltál minket, Istenünk, megtisztítottál minket, mint az ezüstöt. Hálóba kerítettél minket, nehéz terhet raktál a hátunkra. Embert ültettél a nyakunkra, hol tűzbe, hol vízbe jutottunk, DE KIVEZETTÉL, ÉS FELÜDÜLTÜNK.” (Zsolt 66, 9-12). 

Mi is ezt érezzük sokszor, nem? És mégis kivezet minket bármilyen nehézségből, sőt felüdíti lelkünket! Isten, Jézus Krisztusban megbízhatónak tart minket. És mi megbízunk Őbenne? Olyannyira, hogy a kezébe merjük tenni minden dolgunkat?

Nos: Vele vagy Nélküle? Példa már van előttünk: a Saulból lett Pál, aki Krisztus mellett döntött. Példaképek, követendő példák szeretnénk mi is lenni? Akkor kövessük Krisztust, Aki világít előttünk gondjaink sötétségében, Aki maga lett úttá, hogy elvezessen minket az örökkévalóságba, a mi mennyei Atyánkhoz! „Az örökkévalóság királyának pedig, a halhatatlan, láthatatlan egy Istennek tisztelet és dicsőség örökkön-örökké. Ámen.” (1Tim 1, 17).

Lovász Adrienn