2017.

Csütörtökön olvastuk Bibliaolvasó kalauzunk vezetését követve ezt az igeszakaszt, majd pénteken köszöntünk el a Timótheushoz írott második levéltől. Megvallom nektek, hogy Pál levelei közül ez számomra a legkedvesebb. Hogy miért? Több okból is. Egyrészt kényelmességből. Talán e levélnek a legkönnyebb a nyelvezete, szint minden verse azonnal megszólít bennünket! Másrészt, ez a levél nagyon sok gyakorlati útmutatást tartalmaz gyülekezet vezetők számára, amely útmutatások – ugye milyen csodálatos?- közel kétezer év távolából is aktuálisak. Harmadrészt, a levél egy fiatal gyülekezetvezetőnek szól, aki már ugyan nem vagyok, de amikor először kaptam belőle életvezetést, épp egy gyülekezet szervezése volt a feladatom, egyetemisták közt.

Az egység központi parancsa, sokak előtt ismert lehet. „Hirdesd az Igét!”  - ugyanezt tette meg püspökünk az elmúlt évben az igehirdetést és gyülekezet megújítást szolgáló központi programunk alapigéjévé.

Mondhatjátok erre drága testvérek, és félig meddig jogos is a felvetés, megnyugodva hátradőlve: ez tipikus lelkészi feladat, végre magát ostorozza lelkészünk! Ám, azt mondom, hogy abban a Magyar Református Egyházban, amelyik két hét múlva lesz 450 esztendős, és amelyik legalább ennyi ideje vallja az egyetemes papság elvét, azaz azt, hogy minden ember a családjában, szűkebb vagy tágabb értelemben vett környezetében pap, azaz Isten szolgája, rá mutató jel, akkor már nem dőlhettek hátra! Mert bizony ez az ige nem csak a szószékről elhangzó igehirdetésekről szól, hanem a hétköznapi bizonyságtételről is, ami azt jelenti, hogy kegyelmet nyert emberként elmondjuk másoknak, hogy hol találják meg az örök életet, hol nyugszik meg nyugtalan életük, hol és hogy békélhetnek meg Istennel, aki Jézusban már megbékélt az emberiséggel! Olyan ez a bizonyságtétel, monda egykor valaki, mint amikor egy koldus elmondja a másiknak, hogy hol kapott enni, és hol kaphat a másik is enni! Olyan az, csak lelki értelemben, és a tét még nagyobb, az örök élet a tét!

Az elmúlt héten köszöntöttetek abból az alkalomból, hogy tíz éve választott meg ez a közösség lelkészének. Ez úton is szeretném megköszönni, mert annyira meglepődtem, hogy egy szó sem jött ki torkomon.

Azóta visszagondoltam a beiktatási prédikációmra, ahol a napi ige alapján szolgáltam, a felolvasott hosszabb igeszakasz, különösképpen is annak egy verse alapján. „add meg szolgáidnak, hogy teljes bátorsággal hirdessék igédet!” Ezen az alkalmon elmondtam azt, hogy álmom egy olyan gyülekezet, ahol nem pusztán a lelkész magánügye az ige hirdetése, a Jézusról szóló bizonyságtétel, hanem amint az igevers is elénk adja, mindenkié a közösségből! Sokkal hitelesebb, ugyanis ha ti is szóltok, mert ismerjük a régi falusi ember bölcs mondását: „papot és kutyát ugyanazért tartják, a szájáért, hogy ugasson”. Ha én szólok, ha mi lelkészek szólunk, az jó, de fel lehet úgy fogni, nekünk ez a kötelességünk, erre esküdtünk fel, ha azonban ti is szóltok, az megsokszorozza az erőket, a lehetőségeket! Éljünk hát együtt ezzel a csodálatos lehetőséggel!

 Azt írta Pál, hogy "hirdesd az Igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő". Nem könnyű dolog, ha azonban végignézzük Pál életét, akkor azt kell mondanunk, hogy nem csak beszélt erről, de így is élt. Ha a missziói utakra tekintünk, akkor azt láthatjuk, hogy Pál minden időben, minden élethelyzetben előállt, hogy az igét hirdesse. A teljesség igénye nélkül csak néhány példát mondanék: minden városban azzal kezdte munkásságát, hogy bement a zsinagógába, és élve jogával prédikált - bizonyságot tett Jézusról. Lisztrában megkövezték ezért, majd  - mivel nem sikerült halálra kövezni őt, néhány nap múlva bement újra Lisztrába, és hirdette Isten üzenetét. Filippiben börtönbe vetették, ahol énekben dicsérte  Istent - így bizonyságot téve rabok és a börtönőr előtt. Athénban, a városban sétálva - az ismeretlen isten szobrát meglátva - kezdte meg igehirdetői munkáját, hihetetlen éleslátással találva kapcsolódási pontokat az athéniek felé. Fogolyként, amikor kihallgatják, nem védekezik, hanem vádlóit és fogva tartóit próbálja Isten útjára vezetni bizonyságtételével.

Alkalmatlanabbnál alkalmatlan élethelyzetek és idők, mégis szól az evangélium! És erre tanítja Timótheust is: legyen követője ebben a viselkedésben, és erre tanít most miket, késői Timótheusokat is!

Hogy miért fontos az, hogy alkalmas és alkalmatlan helyzetekben szóljon az evangélium?

Azért, mert hajlamosak vagyunk arra, hogy csak olyan élethelyzetekben szóljunk Krisztusról, amikor abban semmi rizikó nincs, amikor szinte még dícséret is jár ezért. Hajlamosak vagyunk arra, hogy csak a számunkra alkalmasnak és kényelmesnek tűnő élethelyzetekben szóljunk. Nagyon elgondolkodtató az is, hogy mit ítélünk hasznos és haszontalan helyzetnek, alkalmas vagy alkalmatlan időnek.

1. Van olyan, hogy a hallgatóság szempontjából ítélünk hasznosnak, vagy haszontalannak egy-egy helyzetet a szólásra. Úgy látjuk, hogy a hallgatóság, csúnyább szóval a "célszemélyek" nem készek még arra, hogy bizonyságot tegyünk. Vagy, a helyzet nem látszik alkalmasnak, amiben épp vannak. Egy igen érdekes történet jutott eszembe, amit Benyik György plébános testvérünk mesélt el, megboldogult elődömről: amikor 1990-ben kimentek a szovjet cssapatok Magyarországról, Szegeden a ligetben egy városi ünnepséget tartottak, ahol megkérték a történelmi egyházak lelkészeit, hogy egy imádsággal adjanak hálát, több nyelven imádkozva. A lelkészek felmentek a szinpadra, és elkezdték a hálaadó istentiszteletet. A tömeg oda sem figyelt, söröztek, beszélgettek, sokan hátat fordítottak a szinpadnak. Mire Bartha Tibor halkan megszólalt: "Na, ezeknek úgy hiányzunk, mint Mókusnak az erdőtűz!".

Valami ilyesmire gondolhatunk - ha nem is ennyire vad formában akkor - amikor alkalmatlannak minősítünk egy időpontot, a hallgatóság szempontjából.

Sajnos, azonban az a tapasztalatom, és e ponton nekem is meg kell állnom bűnbánattal, hogy egy ilyen esetnél már lényegesen kevesebb is elég, ahhoz, hogy bizonyságtételünk elhallgasson, vagy el se kezdődjön. Elég, ha valaki ferde szemmel néz ránk, sőt sokszor ennyi sem kell: elég, ha tudjuk, hogy van valaki a közösségben, aki nem fogékony Isten ügyére, és az a valaki a közösségnek "erős embere", és már el is halkul szavunk.

2. Vagy alkalmatlannak tarthatunk egy helyszínt, nem méltónak, nem alkalmasnak arra, hogy ott megszólaljon a bizonyságtétel.  Milyen sokszor alkalmatlannak tartunk egy iskolai hittanórát, aminek helye alkalmatlan, hisz olyan sok iskolában könyvtárban tartjuk állandó járkálás mellett az órát, a folyosón körbe ülve, egy technika teremben, ahol a satu leköti az alsós gyermek figyelmét. De, Isten Szentlelke – és erre oly sok megtapasztalásunk van már, nem a helyet nézi! Ha lelkesen, a gyermekek lelkéért felelősséget érezve szolgálunk, nem dolgozunk, ismétlem, szolgálunk, akkor csodákat fogunk megélni! Vagy alkalmas hely egy kórház? Ahol a nyomorúság, szenvedés annyira kézzelfogható? és mégis kórházlelkészeink napról-napra megállnak a betegágyak mellett és hirdetik a Krisztusban elnyerhető örök élet reménységét! Ne féljünk hát egyetlen helytől, helyszíntől sem!

3. Aztán alkalmatlannak minősíthetünk egy időt, ha magunkra tekintünk, akkor is.

Hányszor és hányszor fordul elő, hogy épp nem vagyunk - a saját megítélésünk szerint - alkalmas fizikai állapotban, vagy lelki kondíciónk épp nem a legjobb.

Hányszor érezzük azt, hogy én most annyira gyenge vagyok ahhoz, hogy Isten szavát hirdessem, annyira kicsi, elesett, és éppen ezért hiteltelen vagyok arra, hogy szóljak. Hányszor menekülünk abba, hogy ez a helyzet ugyan a hallgató szempontjából alkalmas lenne, de az én szempontomból nem az, mert nem érzem magam elég erősnek, bátornak a szólásra.

Erről is eszembe jut egy történet, amely kevésbé vidám, mint az előző: egy faluban szolgáló református lelkésznek meghalt vasárnap reggelre a gyermeke. Ő, felment a szószékre, és megtartotta ezután az istentiszteletet, úgy, hogy nem is vette észre rajta mélységes szomorúságát a gyülekezete. Aztán, a nap  következő részében kezdte meg gyászát. Alkalmatlan időpont a lelkész szempontjából Isten dicséretére? A legalkalmatlanabb. Talán nincs is ennél alkalmatlanabb élethelyzet, amikor a gyász szomorúsága nyomorít, és szólni kell Isten dicsőségére. És mi lett az eredmény? Ekkor lett a falu népe számára hiteles az az evangélium, amit a lelkész hirdetett!

Mindezekből láthatjuk, hogy valóban vannak alkalmas és alkalmatlan idők, a mi szempontunkból.

Ezek után felmerül egy kérdés: Pál, hogy tudott súlyos betegként, rengeteget szenvedve, rabként, bilincsben is - minden időben az ige hirdetőjeként fellépni. Úgy, hogy nem válogatott. Nem válogatta azt, hogy most én vagyok alkalmas, és a helyzet nem, most a helyzet alkalmas, és a hely nem. Nem válogatott úgy, ahogy mi válogatunk: tudva azt, hogy Isten előtt nincs ilyen, hogy alkalmas vagy alkalmatlan idő. Ha Isten jónak látja, akkor bármely élethelyzetben elmondott bizonyságtételünket magvetéssé teheti, és megtörténhet a csoda is: a mag szárba szökken, és termést hoz! ez a magvetés a mi feladatunk: emberileg nézve alkalmas és alkalmatlan időben, tudva azt, hogy Ő bármely időt alkalmassá tehet.

És, még egy fontos dologra szeretném felhívni figyelmeteket! Hirdesd az Igét! Mi az Ige? Mert a reformátori teológia megkülönböztet Írott Igét, ez a Biblia, a Szentírás, hirdetett Igét, ez az az alapján elmondott bizonyságtétel, vagy prédikáció. És beszél egy harmadik Igéről. A testté lett Igéről! Jézus Krisztusról. Hirded az Igét! Mondom kicsit másképp! Hirdesd a Krisztust! Hirdesd az írott Igén, a Biblián keresztül, hirdesd a szavakban kimondott bizonyságtételben, de mindenek előtt hirdesd életeddel!

Isten szava ugyanis arra is vezet bennünket, hogy akkor igazán hiteles a szavakkal való bizonyságtétel, ha mögötte hiteles az élet bizonyságtétele! Ez talán a legnehezebb! Úgy élni, hogy életünk legyen igehirdetéssé! Hogy ha ránk tekintenek, akkor megkérdezzék, miért tudsz így szeretni, miért tudsz így élni, így dolgozni, így beszélni, és e helyzetekben kimondhassuk, egyedül Krisztus által! Kérjünk erőt a szavak és az élet bizonyságtételéhez, és ahhoz hogy ez harmóniában, egységben legyen bennünk!

Ámen

Juhász András