2017.
Különösképp szólított meg ez az igerészlet, amelyet talán több százszor is olvastam, hallottam, hiszen ez a két vers a karácsonyi történet egy részlete. Két olyan igevers, amelyet templomunkban, családi otthonainkban is számtalanszor felolvastunk az elmúlt napokban. Karácsony után megadatott számunkra, hogy Vácott, szülővárosomban, szüleimmel, testvéreimmel, az övéikkel, a kis-nagycsaláddal együtt karácsonyozzunk. Mint lelkipásztor, éltem azzal a lehetőséggel, ami családunkban hagyományosan a családfőt illeti meg, édesapám mégis átadta nekem: én olvastam fel az evangéliumi részletet. idén már sokadszor. Közben magamban csendesen mosolyogva, mit is adhat még e pár vers, ennyi idő után, ennyiszer olvasva, karácsony után? És, ahogy olvastam, Isten csendesen helyre tett.
Egyetlen szó szólalt meg bennem, és szól azóta is: sietve. A pásztorok sietve mentek Betlehembe, mikor hallották a Megváltó születésének hírét. Soha nem tűnt fel e kis szócska, sietve. Pedig a népszerű karácsonyi ének is milyen szépen elénk adja: „Siessünk, ne késsünk, hogy még máma Betlehembe érhessünk, mi Urunknak tiszteletet tehessünk!”
Mi indokolta a pásztorok sietségét? Mi indokolta, hogy mindent otthagyva Jézushoz siessenek? Az, hogy nyomorultul magányos életükbe, az önként vállalt magány, vagy a társadalomból való kitaszítottság érzése, a megkeseredés által terhelt életük, a bűnös létük sóvárogta a Messiással való találkozást. Az angyali seregek jelenése, az általuk hozott csodás örömhír azt mutatta számukra, hogy lehet másképp. A bűn által leterhelt élet fertőjéből van lehetőség szabadulásra. Mert, az a ki született, a Megtartó mindeneket megtart, akik hisznek benne! És, az a tény, hogy az első találkozás a Megváltó és az emberiség képviselői közt éppen pásztorokat érintett, a társadalom perifériáján élő embereket, arra mutat rá, ami Jézus egész későbbi életét jellemezte: nincs előtte reménytelen eset. Mindenkiért mozdult az első karácsonyon! És, szívének különösképpen is drága az elveszett ember, a magányos, az eltiport, a beteg, az elesett, a nyomorult!
Teljesen természetes, hogy amikor a pásztorok szembesülnek azzal, hogy a Megtartó nekik is született, szívüket melegség járja át, és azonnal, késlekedés nélkül, sietve indulnak Betlehembe!
Indulnak, mert fontos volt nekik a találkozás. Az ember pedig azokban a dolgokban siet, amelyek fontosak számára, és amikor szeretné előre hozni valami örömteli, reményteli eseménynek az elérkeztét! Ilyenkor képesek vagyunk azonnal mozdulni!
Emlékszem, hogy gyermekként a karácsony esti ajándékozás mindig a vacsora után történt. Soha nem ültünk első szóra mi gyermekek a vacsorához, csak karácsony estén. Soha olyan fegyelmezetten, olyan gyorsan nem fogyasztottuk el a vacsorát, mint a karácsonyi étkeket! Miért? Mert vártuk, hogy végre megkapjuk az ajándékokat, amikre annyira vágytunk!
A karácsonyt megelőzi a kereskedelemben egy amerikai szokás, a Black Friday gyakorlata, amely kishazánkban is egyre nagyobb teret nyer. Ez azt jelenti, hogy egy novemberi pénteken az áruházakban hihetetlen nagy kedvezménnyel juthatnak a vásárlók az általuk választott termékekhez, természetesen a készlet erejéig. Akár 70-90%-os kedvezménnyel is! Ezért egyszerre megmosolyogtató és elkeserítő jeleneteknek lehetünk tanúi, az előző este már az áruház bejáratánál álló embereket, valamint a sorban mindenkit maguk mögé lökdöső embereket látva. Miért sietnek ezek az emberek? Mert a fogyasztás istenének oltárán áldozva tudják, hogy aki nem siet, az kimarad az akcióból. Mert aki lemarad, az kimarad.
E két kis példa megmutatja a pásztorok sietségének okát!
A pásztorok is azért siettek tehát, mert tudták, hogy valami hihetetlenül fontos dolog vár rájuk, és nem akartak semmiképp sem lemaradni a nagy találkozásról!
Drága Testvérek! Úgy gondolom, hogy különös és ritkán ismétlődő csodája Istennek az, amikor egy évet úgy zárhatunk, hogy az éppen az Úr napjára, vasárnapra esik. Hiszen három alkalmunk is van ilyenkor arra, hogy az Úr házában elcsendesedett szívvel keressük Istenünket. A délutáni alkalom, hagyományosan egy hálaadó, visszatekintő alkalom minden évben, amikor hálát adhatunk az elmúló évért, annak ajándékaiért. Így is lesz ez délután! Most azonban tekintsünk vissza az elmúló évre, gondolatban, emlékezve és az Ige alapján hagyjuk, hogy Isten Szentlelke megkérdezze tőlünk, hogy mi mit tartottunk az elmúló évben annyira fontosnak, hogy siessünk miatta? Oly sok minden miatt állhatunk meg őszinte bűnbánattal Urunk előtt!
Mert miben is voltak sietősek a mi útjaink?
A Római levél 13. része, amely az egész emberiséget jellemzi így ír: lábuk gyors a vérontásra. Ha nem is szó szerint, de átvitt értelemben, hányszor törünk embertársunk ellen?
Jakab így tanít: “Azért, szeretett atyámfiai, legyen minden ember gyors a hallásra, késedelmes a szólásra, késedelmes a haragra. Mert ember haragja Isten igazságát nem munkálja.” Mi pedig? Sokszor éppen fordítva cselekszünk: gyorsak vagyunk a másik embernek „beszólni”, akár előre is, vagy nagyon gyorsan, szinte csípőből tüzelve visszaszólni, és milyen lassan halljuk meg, ha Isten csendes szóval szólít bennünket, ha csitítja lelkünket, és milyen hamar szétvet a düh bennünket, robbanunk, szinte azonnal, azaz gyorsak vagyunk a haragra!
Milyen sokszor, és gyorsan cselekedtünk magunkért, és milyen lassan, sokszor késlekedve másokért?
Milyen gyorsak vagyunk az elfogadásban, és milyen lassan mozdultunk, ha adni kel? Pedig, kétszer ad, ki gyorsan ad!
Milyen sokszor siettünk moziba, színházba, vásárolni, életünket szebbé, kényelmesebbé varázsolni, de a lelkünkért miért siettünk keveset?
Gondoljuk végig mindezek fényében életünket! Nézzük meg jövőre, hogy mi igazán a fontos, mi Isten kedve szerint való, és azon dolgok végrehajtásában ne jellemeze életünket a Pató Páli mentalitás, az „ej, ráérünk arra még” magyar lelkülete!
És, még egy dologra figyelmezzünk, a múló évben, amikor az ember számára szinte tapintható az elmúlás, az idő múlásával, arra amire Pálon keresztül mutat rá az Úr, amikor így tanított az apostol: "Félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségeteket."
Mit jelent ez a mondat?
Azt, hogy tisztában vagyunk azzal, hogy az idők gonoszak, hogy az idő múlása, még ha néha másként tűnik is, mindig ellenünk dolgozik, mert a földi élet, annak behatárolt volta adatott arra, hogy az üdvösséget elnyerjük, a Jézusban való hit által!
Ez a mondat arra mutat rá, hogy mennyire szükséges a komoly éberség és a szentségre való igyekezet! Igyekezzünk hát arra, hogy amíg tart a ma, tart a kegyelmi idő, addig mondjunk igent Istennek az első karácsonyon Jézusban megjelent kegyelmes szeretetére!
Ha pedig megtettük már, és az örök élet boldog birtokosaiként vagyunk már itt jelen, legyen hálás a szívünk, és siessünk arra, hogy másokat is hozzá vezessünk!
Így legyen, Ámen
Juhász András