2017.

Egy kedves barátomtól a következő, megdöbbentő mondatot hallottam: „Sokszor azt hiszem, hogy jobb volna nem keresztyénnek lennem, így karácsonyra készülve. Akkor karácsony környékén "csak" az foglalkoztatna, hogy mekkora és milyen díszű lesz a karácsonyfa, kinek mit vegyek, kit mivel lepjek meg, és majd mit eszünk az ünnepek alatt, kit látogatunk meg, és ki jön el hozzánk.”

Keresztyénként azonban felvetődik egy a felsoroltaknál sokkal kellemetlenebb kérdés is, amelyre újra és újra felelnünk kell:

Vajon milyen a szívem, mi lakik benne?

Méltó hely-e, hogy szállást vegyen benne az Úr Jézus? Egyáltalán van e hely az életemben Krisztus számára? Várom-e a karácsonyban Isten felragyogó szavát, az örömöt, hogy megszületett a Megváltó, vagy csupán az ajándékokat, a munkaszüneti napokat, amelyek ebben az évben a naptár miatt oly bőkezűen adatnak?

Sok kérdés, amelyekre választ kellene találnunk ebben az adventben, amely épp csak elkezdődött  A 40. zsoltár első szavai vezetnek minket tovább karácsony felé mai alkalmunkon.

„Várván vártam az Urat…” Ez a régi kifejezés, hogy várván vártam, azt jelenti, hogy nagyon vártam, igen-igen vártam valamit.

Az ember az életben annyi mindenre várakozik. Emlékszem gyerekkoromban, diákkoromban mennyit kellett buszra, vonatra várni, volt olyan, hogy nagymamámat meglátogatva egy vonat kimaradt, és az ember órákat ült az állomáson.

Vártunk a kenyérre sokszor, ugyancsak a nagyszüleimnél. A nagyszüleink minket, gyerekeket küldtek a pékhez, jobban volt időnk várni is, és sorba állni is. Ma is számban érzem ízért, ahogy hazafele már beletörünk, megkóstoltuk.

Vártuk a nyári szünidőt, a télit, mint minden gyermek, a karácsonyi ajándékokat és annyi mindent még.

Várjuk ma is felnőttként a  fizetést – egy műsorban megkérdezték az ország népét milyen gyakran szeretnének fizetést kapni, a válasz az volt hetente, várjuk a munka utáni megérdemelt pihenést, és azt hiszem, hogy nagyon hosszan lehetne sorolni várakozásainkat.

Sokan gazdasági, erkölcsi változást várnak, amely valljuk be rá is férne az egész teremtett világra és kis hazánkra is.

Ha igazán belegondol az ember, szinte mindig várunk valamire.

És vannak az életünknek szint szent várakozásai is. Mikor várja az ember hogy megszülessen a gyermeke, unokája. Mikor várja haza a szülő gyermekét, várja a család a rég nem látott szerettét. Milyen sokan várják majd idén karácsonykor is haza külföldön dolgozó, ott élő szeretteiket, többen be is számoltak életük e nagy váradalmáról!

És vannak reménytelen, vagy reménytelennek tűnő helyzetben való várakozások. Várjuk a bajban a segítséget, várjuk a gyászban, hogy enyhüljön a fájdalom. Nemrég mondta el egy özvegy, hogy csak várja, hogy elmúljon a karácsony, átessen az ünnepen, sok fájdalommal készül, hiszen ez lesz első karácsony férje  nélkül, és minden ünnepből az első a legnehezebb egyedül maradva.

Várjuk betegágyon a gyógyulást, békétlenségben a nyugalmat.

Valami ilyen nehéz helyzetben lehetett a zsoltárunk írója is, hiszen azt mondja magáról, hogy a „pusztulás gödrében”, a „sáros fertőben volt”. Nagyon nehéz és reménytelennek látszó lehetett az élete, ha csak így tudja jellemezni.

Figyeljünk azonban a szavaira, ebben a nehéz helyzetben mit mond:

   „Várván vártam az Urat”!

Vagyis abban a szörnyűséges élethelyzetben igen-igen, nagyon vártam az Istent.

Senki mást nem várt a zsoltár írója csak Őt. Nem gyógyulást várt, nem fegyveres felmentő sereget, nem pénzt, nem emberi szeretetet, hanem csak az Urat!

Mert tudta, hogy az Úristen szabadíthatja meg bajából, Ő tudja, hogy mi kell az embernek.

Ha Ő eljön, ha hozzá hajol, akkor ő hozza majd a szabadulás eszközét is. Hogy hogyan hozza? Azt rá kell bízni. Istennek kell jönni, ezért kell imádkozni. nem véletlen a templomunk előtti reformációi emlékművünkön a református egyház jelmondata „ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?” Mennyi ember csodás tapasztalása volt ez az évezredek alatt!

Van egy olyan könyv a Bibliában, amelyben vissza-visszatérően olvashatjuk azt, hogy Isten népe nyomorúságba jutott, de az Úrhoz kiáltottak és az Úr megszabadította őket. A Bírák könyve ez. De más történeti könyvekben is olvashatunk arról, hogy Mózes, vagy a nép más vezetői reménytelenségükben, veszni látszó harcaikban az Úrhoz kiáltottak, és Ő megszabadította őket.

Nem csak a 44. zsoltárban, hanem sok más zsoltárban is felhangzik a kiáltás a szükségben, a nyomorúságban.

Énekeskönyvünkben is sok olyan dicséret van, amelyek a vérzivataros XVI. században íródtak, és arról tesznek bizonyságot, hogy nem csak bajokat, nyomorúságokat éltek át akkor az emberek, hanem tudták azt is, hogy ilyen helyzetben hova forduljanak, kihez kiáltsanak meghallgatásért. Ebből az időből való a 215. dicséretünk, amely így kezdődik: „Sok nyavalyánkban Atyánkhoz kiáltunk / Mert segedelmet sehol nem találunk / Csak Ő minékünk Atyánk és gyámolunk / Minden oltalmunk.”

Nagy költőnk Áprily Lajos is megfogalmazta ezt, amikor így írt: „S mikor völgyünkre tört az áradat / S már hegy se volt, mely mentő csúccsal intsen / egyetlen kőszikla megmaradt / egyetlen tornyos sziklaszál: az Isten.”

Engedjük tehát, Testvéreim, hogy jöjjön közelebb hozzánk ennek a zsoltárnak üzenete, és ezen a délelőttön hívja fel figyelmünket arra, hogy van kit várni, van Szabadító mindenféle nyomorúságunkból.

Nekünk is így kell várni az Urat. Életünk várakozásai közepette annyi mindenre vágyunk, szükségeinkben annyi mindent hiányolunk.

A mai Igénk azt üzeni: senki mást csak a hozzád odahajló Istent keresd, Reá várj, azt kérd az imádságodban, hogy Ő jöjjön és hajoljon oda hozzád. Mert ha eljön hozzád az Úr, Ő hozhatja a szabadítást is. Ha veled van, Ő ad neked erőt, ad neked reményt, és kegyelme által adhat kiutat a bajból. Várván várjuk az Urat! Mindannyiunknak nagy-nagy szüksége van erre.

„Várván vártam az Urat, és hozzám hajolt és meghallgatta kiáltásomat.”

Boldog ember lehetett ennek a zsoltárnak a szerzője! Olyan ember, aki az Úrhoz kiáltott, aki nagyon várta az Úr segítségét, és örömmel mondja el, hogy „meghallgatta kiáltásomat”.

Biztos vagyok abban, hogy a mi életünkben is oly sok minden van, mindannyiunkéban külön-külön, amivel kapcsolatban annyira szeretnénk, ha meghallaná az Úr kiáltásainkat vagy csendes imádságainkat.

Válasszuk a zsoltáros útját, kedves testvérek. Azt az utat, amelyen neki sikerült a szabadulás a „pusztulás gödréből”. Adventi látásunk forduljon most Krisztus felé, aki eljött ide közénk, megszületett értünk. Szinte kézzelfogható a minket meghallgató Isten általa.

„Hozzám hajolt” – mondja a zsoltáros az Úrról.

Minden emberhez odahajolt az Úr azon az első karácsonyon. A menny dicsőségéből lehajolt a földre, hogy minket magához emeljen. Ahogyan Pál apostol írja Jézus Krisztusról: „…önmagát megüresítette, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonló lett… megalázta magát engedelmes lévén a halálig, mégpedig a keresztfának haláláig”.

Az emberekhez odahajló Isten odaáldozta Fiát miértünk. Nincs ennél nagyobb szeretet. Tette ezt azért, hogy ne kelljen várakoznunk Rá, eljött, itt van. Ő vár már ránk, hogy kinyissuk előtte ajtónkat, beengedjük és hit által örökké velünk legyen.

Erre hív a mai Igénk, hogy arra várjunk ebben az adventben, hogy eljöjjön, ott legyen az én életemben is, a tiedben is igazán a Krisztus.

És az ő jelenléte minden más várakozásunkat is megszentelheti. A szép, szeretetteljes ünnepet, a családi együttlét melegét, az ajándékozás örömét, az ünnep minden kellékét. De ha Őt nem hívjuk, nem várván várjuk, hogy itt legyen, akkor fagyos, és üres a karácsony. Ha nincs velünk az, aki miatt ünnep van, akkor tévúton járunk. Hiszen a karácsony az nem fenyőünnep, nem pusztán a szeretet ünnepe, nem a családé, a jótékonykodásé, hanem Jézus Krisztus születésének az ünnepe.

Ez az ünnep Istennek szent ajándéka. Arra készüljünk hát, hogy átvehessük, és meggazdagítsa életünket, beteljesítse minden várakozásunkat.

Ebben segítsen minket Szentlelke által! Ámen

Juhász András