2017.

Kedves Testvérek, karácsonyt ünneplő gyülekezet!

Ha megkérném, tegye fel a kezét, aki ismerte a felolvasott történetet, úgy gondolom nagyon sok kéz a magasba lendülne. Ki ne ismerné karácsony történetét? Talán mi magunk is voltunk betlehemesek szereplői gyermekkorunkban. Talán azóta már többször láttuk gyerekeinket, unokáinkat, mint a karácsonyi történet egyik szereplőjét. Lehet, hogy Máriaként, vagy Józsefként, éneklő angyalként, vagy bégető bárányként. És újra hangzik a történet, 2017. adventjének negyedik vasárnapján, ami azért is nagyon különleges, mert egyben december 24-e is. Megint hallhatjuk, hogy „Pásztorok tanyáztak azon a vidéken a szabad ég alatt…”

Engedjük meg ma délelőtt, hogy többezer év távolságából olyan közel jöjjön hozzánk a jól ismert történet, hogy egy új oldalát is megláthassuk.

Képzeljük el az eseményeket, ahogyan azt a pásztorok megélhették. Napi rutin. Átlagos munkanap. Végezzük a dolgunk. És akkor egyszer csak megjelenik valami. Vagy valaki? Fényesség. Alig látunk, olyan nagy fényesség. Mint mikor a sötét szobában hirtelen felkapcsolódik a villany. Nem csoda, hogy azt olvassuk: „nagy félelem vett erőt rajtuk”. Talán mi is megijednénk, ha nyugodt, békés munkavégzésünk közepette a sötétben egyszer csak hatalmas fény ragyogna fel, majd megszólalna, hogy ne féljünk, hanem örüljünk! „Ne féljetek, mert íme, nagy örömet hirdetek nektek, amely az egész nép öröme lesz: üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában.”

Mit jelentett egy zsidó ember számára ez az üzenet? Azt, hogy megtörtént! Végre megérkezett az, akiről gyerek korom óta hallok. Az, akiről mesélt apám, nagyapám, nekik pedig az ő apjuk és nagyapjuk, és így sorban nagyon sok évre visszamenőleg. A választott nép várta az üdvözítőt.

Mi is várunk, mi is várakozunk. Várunk a mindennapjainkban, sokat várunk. Várunk a buszra/villamosra, várunk a piros lámpánál, várunk a másik emberre, várjuk hogy a másik felvegye a telefonját, várunk a boltban, hogy mi következzünk. Várunk a hétvégére, várunk egy tv műsorra, egy mozifilmre, egy jó könyvre, a szabadnapra, várunk betegségből való gyógyulásra, várunk látogatókra, várunk tartalmas találkozásokra, várunk egy kisgyermek érkezésére. Várunk Advent idején is. Négy hétnyi várakozást tudhatunk a hátunk mögött. Várunk a karácsonyra, várjuk Jézus első eljövetelének ünnepét, és várjuk az Ő második visszajövetelét. Sokat, sokszor várunk mi is apró vagy nagyobb dolgokra.

Képzeljük el mennyire várakozhattak Jézus érkezésére azok, akik nem néhány perce, órája, napja vagy hónapja várták őt, hanem évek, hosszú-hosszú évek, évezredek óta! Mást sem hallottak mióta az eszüket tudják, csak hogy majd jön. Nem tudni mikor, de azt tudni, hogy érkezik. Ezért mindig készen kell állni. Várni kell, nagyon várni! Hiszen érkezik Az, Aki megszabadítja őket. Aki elhozza a várva várt békét. Akinek az érkezésével minden rendbe jön. Ez a váradalom folyamatosan ott volt minden zsidó ember szívében, és az akkori helyzetben, kétezer évvel ezelőtt Izraelben a Római Birodalom sanyargatása miatt különösen is sokat gondolhattak a megígért Szabadító érkezésére.

És akkor azt mondja a vakító fényességgel megjelenő angyal, hogy itt van, megérkezett! Megszületett! Dávid városában, azaz Betlehemben.

Mivel mi mindig is így hallottuk a történetet, talán hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ez az esemény teljesen természetes volt, hogy az angyali jelenés, és az újszülött érkezésének bejelentése magától értetődő volt akkor, és ott. Pedig semmi nem volt ebben az eseményben teljesen természetes. Egy angyal megjelenése már maga sem mindennapi jelenség. Az, hogy nem templomban egy papnak vagy királyi udvarban jelenik meg, hanem egyszerű emberek, pásztorok között, a szabad ég alatt, szintén nem mindennapi jelenség. Hát még amit mond…! Ha jobban megfigyeljük a történetet, észre vehetünk apró jeleket, hogy talán mégsem volt mindenkinek olyan egyértelmű, hogy egy kisgyermek születésével ad majd hírt az angyal a zsidó nép oly’ nagyon várt üdvözítőjéről. És, mintha az nem lenne elég bejelentés, hogy „üdvözítő született ma nektek”, vagy talán azért, hogy minden félreértést kizárjon az angyal, hogy tényleg most született, tényleg Ő az, úgy folytatja: „A jel pedig ez lesz számotokra: találtok egy kisgyermeket, aki bepólyálva fekszik a jászolban.”

Egy kisgyermek, egy kisfiú, aki szülei gondoskodása nélkül nem tud élni ezen a világon. Ő az ígért és nagyon várt üdvözítő. Miért nem egy erős hadvezér? Egy határozott fiatal? Egy bölcs, tapasztalt középkorú férfi? Hogyan tudná egy pólyában fekvő kisgyermek betölteni ezt a hatalmas feladatot?

Talán a pásztorok fejében is hasonló gondolatok kavarogtak. Talán még káprázott a szemük az angyal okozta nagy fényességtől a sötét éjszakában, talán meg voltak lepődve és döbbenve a hír hallatán, mégis azt olvassuk, hogy elindulnak Betlehembe. Mennek, hogy megnézzék, hogy saját szemükkel lássák a történteket. És ahogy oda érnek, mindent úgy találnak, ahogyan az angyal mondta.

Ezek után pedig a pásztorok visszatérnek, folytatják félbehagyott munkájukat… és visszatér minden a régi kerékvágásba, gondolhatnánk. De nem így történik. Dicsőítik és magasztalják az Istent, hogy minden úgy volt, ahogyan Ő megüzente nekik. Hiszen hogyan lehetne minden a régi, mikor egy többezer éves ígéret teljesedik be? Hogyan ne dicsőítenék az Istent, amikor a saját szemükkel látják, hogy minden úgy van, ahogyan Ő megmondta nekik?

Van úgy, hogy mi is nagyon várunk valamire. Vagy valakire. De nem az előbb felsorolt dolgokra. Valami többre, valaki többre. Mi is nagyon hiányoljuk az életünkből a szabadítót. Talán nem így mondjuk. Talán azt érezzük, hogy jó lenne végre valaki, aki nem elvár, hanem ad. Aki nem azt várja, hogy meglátogassuk, hanem ő jön hozzánk. Aki nem megmondja nekünk, hogy mit kellene tennünk, hanem megért. Jó lenne valaki, aki nem számon kér, hanem átölel. Aki nem szeretetet vár, hanem szeretetet ad. Talán ugyanolyan meglepő, érthetetlen és sokak számára idegen, ha azt mondom, hogy ez a Valaki már eljött. Eljött, megszületett az első karácsonyon! Bár saját kortársai sem így, ilyen formában várták, saját szüleit is kétségek gyötörték, ő eljött. És itt van.

Jézus Krisztus, a világ üdvözítője megszületett az első karácsonyon, és ma is szól a jó hír, ma is szól az öröm üzenet! „Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában.  A jel pedig ez lesz számotokra: találtok egy kisgyermeket, aki bepólyálva fekszik a jászolban.” Üdvözítő született ma NEKTEK! Nem a rossz, gonosz embereknek. Nem a jó keresztyéneknek. Nektek. Neked és nekem. A kérdés nem az, hogy Jézus Krisztus akar-e, tud-e a te életed részévé válni, hanem hogy te magad akarod-e ezt? A jel egy jászolban fekvő, bepólyált kisgyermek. Láthatjuk ezt a jelet a gyermekműsorokban, számtalan karácsonyi üdvözlőlapon, internetes képeken, CD borítókon, fényképeken, iskolákban, óvodákban, tereken és az utcákon.

A szemünk előtt van a jel, hogy az Isten annyira szeret minket, hogy emberi testet ölt, csak, hogy megláthassuk. Jellé lesz, hogy felfedezhessük!

Talán mi is úgy vagyunk , mint a pásztorok. Végezzük a mindennapi feladatainkat, dolgozunk, iskolába járunk, otthon vagyunk, ajándékokon gondolkodunk, fát állítunk és finomságokat sütünk, és akkor egyszer csak, hirtelen minden fénybe borul. Kigyúlnak a fények az ablakokban, a karácsonyfán, az utcákon, az adventi koszorún már négy gyertya ég, a csillagszóró szórja fénycsóváit! Talán váratlanul, munkáink közepette a sötétben fogad minket is az adventi időszak vége! Vártunk és várunk karácsonyra, készülünk rá testben és lélekben, várjuk, mint a választott nép várta az üdvözítőt, és amikor várakozásunk beteljesedik, szinte káprázik a szemünk. És a készülődés végéhez érve, karácsony közeledtével talán nagyobb szerepet kap a betlehemes is. Ott a jászol Józseffel és Máriával, ott vannak az állatok, a bárányok, a marhák, ott a csillag mindezek felett, és a jászolban, ott fekszik bepólyálva az Úr Jézus. A Mindenható Isten egy ilyen kicsi emberben. Ez a jel számunkra. Hogy az Istent érdekli az ember. Hogy az Isten kicsivé lesz, hogy minket magához emelhessen. Hogy az Isten nem akarja az embert magára hagyni. Ezért megteszi az első lépést. Túlmegy minden határon.

Átlépi az örök és az ideig való, a tökéletes és a véges, a mennyei és földi közt húzódó áthidalhatatlannak hitt határt. Eljön hozzánk, eljön értünk. Eljön, hogy legyen Valaki, aki nem elvár, hanem ad, aki nem kérdez, hanem megért, aki nem számon kér, hanem átölel.

Ez karácsony üzenete! A jel, számunkra is. Az Isten hozzánk hajló, utánunk nyúló, minket szólító és szerető jele: egy kisgyermek, aki bepólyálva fekszik a jászolban.

Mert nekünk is szól az üzenet, minket is megszólít az angyal a jó hírrel: „Üdvözítő született ma Nektek, aki az Úr Krisztus!” Megszületett Dávid városában, Betlehemben, testet öltött az Isten az első karácsonykor, de azóta is minden korban jel Ő az embereknek. Számodra, és számomra. Olyan jel, aminek hírét halljuk, és így feladatunk, hogy a pásztorokhoz hasonlóan elmenjünk, és megnézzük, tényleg így van-e minden!

Kívánom, hogy vegyük észre őt, hogy értsük meg a jelet, kutassuk, hogy így van-e mindez, és kívánom, hogy a ma ünnepelt, jászolban fekvő kicsi gyermek tudjon felnövekedve személyes Megváltónk, az Úr Jézus lenni!

Ámen.

Gyatyel-Horváth Eszter