2017.

Az első húsvéti beszámolók egyikét szeretném szívetekre helyezni ebben az ünnepi órában, Lukács evangélista tollából. Ennek a csodálatos üzenetnek is egy részletét szeretném szívetekre helyezni, amely üzenet ma is sokakban kelt megbotránkozást, vagy vált ki gúnyolódást. Néhány nappal ezelőtt láttam egy nagyon megbotránkoztató e-mailt, amelyben egy magát viccesnek gondoló ember azt írta: „Idén a húsvét elmarad, Jézus testét megtalálták!” Először háborgott a lelkem, majd sajnálni kezdtem ezt a szegény, megtévedt embert. Mert, a feltámadásról szóló beszéd, a keresztyén igehirdetések központi része, nem csak az elmúlt kétezer évben, de ma is sokakban „kiveri a biztosítékot”. Hiszen, a mi létünk véges, és nem tudjuk megérteni, hogyan lehet visszatérni a halálból, amely az utolsó, a legnagyobb ellenségünk.

A sírhoz menő asszonyok sem tudtak először mit kezdeni a nyitott sír tényével, nem véletlenül kellett a két fehér ruhás embernek, vagy angyalnak eligazítani őket, egy kérdéssel, amire aztán maguk adtak választ: „Miért keresitek a holtak közt az élőt? Nincs itt, hanem feltámadt!”

A gyermek még nem tudja, mit jelent ez a mondat: Holtak között keresni az élőt. De, akik a kiskertek, a virágpiacok virágait a temetőbe hordják drága szüleik, testvérük, feleségük, férjük vagy gyermekük sírjára, azok már tudják, hogy mit jelent a holtak között keresni az élőt.

Akit az Úristen szép hosszú élettel ajándékozott meg, az már emlékeiben szinte állandóan a holtak közt keresgél. Hová lettek a szeretett rokonok, a régi barátok, hová lettek a régi tavaszok szépségei, hová lettek a régi idők híres emberei, hová tűntek a régi idők eszményei, értékei, hová lettek példaképek, és hová leszünk lassanként mi is. Bizony, hozzászokik lassan a szemünk, hogy az élőket a holtak közt keressük, hisz az a világ rendje, hogy, aki születik, annak halni is kell.

Mert ebben a világban mi emberek folyton temetünk. El kell válnunk szeretteinktől, akik oly sokat jelentenek számunkra. Időnként, és ahogy az ember idősödik, egyre több alkalommal kell nyitott sír és ravatal mellett megállnia. De, nemcsak a szó eredeti jelentésében temetünk, hanem átvitt értelemben is: gyakran eltemetjük vágyainkat, ötleteinket, illúzióinkat, a jövőbe vetett reményünket. Mások miatt, akik ezt kiölik belőlünk, vagy magunk miatt, mert nem látjuk ezek megvalósulását reálisnak. Temetünk emberi kapcsolatokat, és barátságokat is. Véget ér életünk egy-egy periódusa, és az ahhoz kapcsolódó eseményeket mind-mind el kell engednünk. Temetünk egészséget, és erőt. Mindannyian érezzük, idősödve, hogyan hagynak el ezek a dolgok fokozatosan, vagy hirtelen bennünket. Egy idősödő testvér fokozatosan veszítve egészségét többször kérdezte tőlem, miért darabokban, miért nem egyszerre visz el az Úr?

Bizony, ha megnézzük, a földi élet egy nagy temetőkert.

Elgondolkodtam azon, hogy talán nem is lenne jó örökké élni. Mert, ha csak mindenből a jó jutott volna- tehát egy bűneset előtti állapotban élhetnénk, akkor talán vágyna rá az ember, de így, nyomorúsággal meg szenvedéssel körítve elég ebből ennyi. Egy tanárunk mondta el, hogy az örök élet elvesztése az után, hogy Ádám és Éva egymásra mutogatva, egymást hibáztatva védekeznek Isten előtt, már annyira megrontotta az ember-ember közti kapcsolatot, hogy elég ebből véges időtartam is, nem kell belőle végtelen.

Elég a versengésből, elég a veszekedésből, elég a sebekből, amit adunk meg kapunk, beérik lassan az ember a halálra, ahogy József Attila egy verstöredékében írta: “Kásásodik a víz, kialakul a jég, s bűneim halállá állnak össze”. Mert, az ennek a világnak a rendje, hogy, aki született, annak előbb vagy utóbb meg is kell halnia, s aki élt, azt előbb vagy utóbb csak a holtak közt találjuk. Ahogy a vicces plébános mondta egykoron gyülekezet tagjainak: „Kedves testvéreim, mindannyian meghalunk. Még talán én is!”

Azok az asszonyok is, akik az első húsvétkor a temetőbe mentek, a földi életnek ebbe a kissé kegyetlen, de ugyanakkor logikus rendjébe beletörődve lépkedtek lassan Krisztus sírja felé. Talán a szívük lázadozott még, hisz, akit ők gyászoltak, az még élhetett volna-olyan fiatal volt még, akit ők gyászolnak, az nem természetes halállal halt meg, azt ártatlanul keresztre feszítették. Kínhalállal, kimondhatatlan kínokkal gyötrődve halt meg a kereszten. Annak azért kellett meghalnia, mert útjában volt az élők közül többeknek.

Tisztább, igazabb és szebb világot akart, olyat, amelyikben nincs gonoszság, nincs szeretetlenség, olyat, amelyben hazugsággal, önzéssel, másokat semmibe véve, a felebaráton átgázolva és erőszakkal, sunyisággal nem lehet érvényesülni. De a kapzsi élősködők, a hazugok, a mindenkin átgázolók, az erőszakosok eltették az útból. Sajnos ez is hozzátartozik a földi világ emberek által megrontott rendjéhez, az ártatlan igaznak is meg kell halnia, hogy a bűnös élhessen tovább.

És az asszonyok mentek, hogy a holtak között megkeressék az élőt, hogy a végtisztességet megadhassák Jézusnak, hogy a végtisztesség kifejezéseként testét megkenjék illatos kenettel és bebalzsamozzák.

De a sírboltot üresen találták, és angyali szózat hirdetett nekik érthetetlennek tőnő örömhírt: Mit keresitek a holtak között az élőt?

Mert, drága testvérek ne higgyük, hogy az életnek csak az a rendje van, amit mi ismerünk bűneink és vétkeink tapasztalatának hosszú láncsorából! Lássuk meg, hogy ha az Istennek mások a gondolatai és mások az útjai, mint a miénk, akkor azoknak élete, kik e földi életük során más utakon jártak, és az Isten más gondolataihoz igazították a magukét, azoknak az élete más rend szerint igazíttatik el!

Rájuk nem vonatkozik a múlandóság, őket a halál nem a holtak közé viszi, hanem előre! Abba a világba, ahol az Isten letöröl az emberek szeméről minden könnyet, ahol halál nem lesz többé, sem gyász, sem fájdalom, sem kiáltás nem lesz többé, mert az elsők elmúltak. Azoknak az élete végén a halál nem egy pont, amely azt jelenti, hogy itt és most mindennek vége van, hanem a halál egy kettőspont, amely arra figyelmeztet, hogy valami, sokszor a lényeg még csak ezután következik.

Az ilyen emberi életre vonatkozik az, amit Heidelbergi Káté így fogalmaz meg: Mit használ nekünk Krisztus feltámadása? „Először: Feltámadásával legyőzte a halált, másodszor: az Ő ereje most minket is új életre támaszt fel, harmadszor: Krisztus feltámadása a mi dicsőséges feltámadásunknak bizonyos záloga számunkra.”

Az első húsvétkor Krisztus feltámadása azért történt meg, hogy mi, akik csak a megromlott világ rendjéről tudunk, s az élőket a holtak között keressük, ahogy egy tudós teológus mondta: „szoktassuk szemünket a fényhez”. Túltekintve saját nyomorúságunkon lássuk meg az Isten országának csodálatos rendjét is, amely szerint az Isten akaratának engedelmeskedőt, a Jézus váltsághalálát személyesen elfogadót, nem a holtak között, hanem az új világban örök életre támadottak között kell keresni.

Mért keresitek hát a holtak között az élőt? Éljünk mi  magunk is úgy — a Krisztust követve —, hogy gyermekeinknek, unokáinknak, túlélő szeretteinknek ne a holtak között kelljen majd keresni minket, hanem Krisztus mellett, Isten eljövendő világában. Ámen.

Juhász András