2017.

Kedves Testvérek!

Amit a felolvasott két evangéliumi igeszakasz elénk tár, az teljesen nyugodtan lehetne egy komédia jelenete. A cselszövők pórul járnak, és saját csapdájukba bele sétálva rendkívüli árat kell fizetniük azért, hogy mindez a nagyvilág felé ki ne tudódjék. Van benne rémület, van benne isteni igazság, van benne szorult helyzet. Emellett pedig rengeteg titok.

Azonban nem véletlenül használtam feltételes módot. Mivel a komédiába illő jelenetek során egy olyan hatalmas isteni ajándék van kibontakozóban, melyből viccet csinálni nem szabad, és nem is lehet.

A főpapok és a vének egytől egyig a komédia negatív szereplőire emlékeztetnek. A kezdetektől fogva a rossz oldalon állva, a saját maguk által elképzelt szabályok szerint játszva, a maguk igazát mindenféle tisztességtelen eljárással elérik, hogy azután nyugodtan dőlhessenek hátra. Azonban, azt már a magyar népmesék is tanítják, hogy a rossz mindig elnyeri méltó jutalmát. Ez pedig jelen esetünkben sem késlekedik.

Ami viszont eltér minden színdarabtól, melyet ember meg tud alkotni, hogy sehol sem olvasunk arról, hogy a pozitív főszereplő hogyan is viselkedik.

Végignézhetjük a főpapok erőlködését. Láthatjuk, hogy milyen aljas eszközökkel érték el a kereszthalált. Az után láthatjuk, hogy miként rendelkeznek arról, hogy a sír őrízetlenül ne maradjon.

Milyen különös. Ha ők nem rendelkeztek volna őrizetről, akkor sokkal inkább el lehetett volna hitetni az emberekkel, hogy a test azért hiányzik, mert ellopták. Így azonban a saját gondosságuk miatt lesz ez a történet egyre kacifántosabb, és hazugságuk egyre kevésbé hihető.

A főpapok, miután meghallgatják a halálra rettent őröket, maguk is kétségbe esnek. Olyan jól indult minden. Bevonult Jeruzsálembe, akkor még királyként üdvözölték. Mire eljött a csütörtök, a tanítványai közül egy már hajlandó volt elárulni. Ó, olyan nagyon szépen haladtak a dolgok. A lefizetett tömeg el tudta intézni a kivégzést, hiába vonakodott Pilátus. Végre, most a sírba tettük. Innen már nem tud minket fenyegetni. Többé nem lesz senki, aki a mi pozícióinkra törne.

Azonban most, hallva az őrök beszámolóját, megfordult a világ. Fenekestől a fejére. Mi lesz most.

Újra tévedtek? Keresztelő János után másodjára is? Valóban Ő volt az, akinek mondta magát? Belegondolni is rossz, hogy vajon az ő helyükben, mi felismertük volna a Messiást, ha szemben áll velünk?

A főpapok azonban nem tehettek mást, ki kellett tartaniuk eredeti állásfoglalásuk mellett. Rá kell venni mindenkit, hogy hazugságnak tartsa a feltámadást. Mindenkit, még magukat is. Mert ha kitudódik, hogy minden valóság volt, akkor a tisztességüknek, az egzisztenciájuknak, mindennek vége.

Kedves testvérek!

Már megtörtént Jézus Krisztus feltámadásának örömteli bejelentése. Elhangzott a végtisztességre igyekvő asszonyok előtt az angyali szózat: „Ti ne féljetek! Mert tudom, hogy a megfeszített Jézust keresitek. Nincsen itt, mert feltámadt, amint megmondta.” (Mt. 28. 5.)

Már lezajlott az első találkozás a feltámadott Úr és az Őt temetni akaró asszonyok között. Már elhangzott a parancs a feltámadás örömhírének a továbbadására és már ki van jelölve a tanítványok számára a cselekvés útja: „adjátok hírül atyámfiainak, hogy menjenek Galileába, és ott meglátnak engem.” (Mt. 28. 10.)

Mintha minden olyan egyszerű volna, mintha minden olyan simán menne, vagy mehetne. Igénk azonban azt mutatja, hogy bizony a dolgok nem mennek simán és egyszerűen. De miért is mennének így, hiszen az evangéliumok híradásából azt látjuk, hogy Jézus Krisztus személye, egész földi útja, szolgálata a megütközések, konfliktusok, értetlenségek és megdöbbenések sorozata. Azt látjuk, hogy vele a dolgok nem mennek egyszerűen és simán. Megdöbbentő, meg nem értést jelentő és micsoda vihart kavaró, ahogy Ő ebbe a világba megérkezik. Nem királyi pompába és palotába, hanem egy szegényes betlehemi istállóba, mert nem volt számukra, számára hely.

Megdöbbentő az is, és mennyire nem értik az emberek, ahogyan Ő Isten uralmát hirdeti ebben a világban.

Megdöbbentő az is, ahogyan a tanítványait maga köré gyűjti, hiszen van közöttük jó néhány egyszerű halász, és olyan is, akit a vámszedő asztal mellől állított fel.

Ellene megy azoknak, akikkel most is dolgunk van, a főpapoknak, farizeusoknak, írástudóknak, azoknak, akik azt gondolták magukról, hogy minden ismeret és tudás birtokosai; akik úgy gondolták, hogy ők tudják igazán az Isten akaratát; akik megmondják, hogy mi a jó és mi a rossz, hogy mit lehet és mit nem, és akik dönteni akarnak Jézus felől: élet vagy halál. Nos, Jézussal igazán nem egyszerűek a dolgok. Mindezeket látva, hogyan lennének egyszerűek a föltámadott személyét és a föltámadás tényét tekintve.

Ünneplő gyülekezet!

Igénk most rákérdez. Megvizsgálja – s ha engedjük – helyre igazítja a föltámadott személyéhez és a föltámadás tényéhez való viszonyunkat. A papok megvédik a katonákat, ha valótlant állítanak, sőt busásan fizetnek is nekik, csak hallgassák el az igazságot, azaz hazudjanak. Nyílván akkora lehetett a hazugság ára, hogy még az elalvás szégyenét is vállalták. A hazugságuk végeredménye ez: „El is van terjedve ez a szóbeszéd a zsidók között mind a mai napig”.

Sajnos azt kell hogy mondjuk, hogy nem csak közöttük. A mai kor embere is megpróbálja Jézust a sírban tartani, konzerválni a nagyszombati állapotot. Ott jó helyen van, nem okoz gondot senkinek. Csak addig vagyunk nyugodtak, amíg helyén a kő, mert ha Jézus kiszáll a sírból, akkor a feje tetejére áll ez a mi hazugságokkal berendezett világunk. Az ember talán húsvétkor szembesül leginkább Isten mindent le- és mindent meggyőző erejével. Ilyenkor megtörténik a lehetetlen, az emberi ésszel felfoghatatlan, amire ma is sokan mondják, hogy hihetetlen, mégis ez keresztyén hitünk és életünk alapja. Igen az, mert valóban alapjaiban rázza meg életünket. Bebizonyosodik, hogy a halál fölött diadalmaskodik az élet. Jézus nem marad a sírban, és ezért mi sem maradhatunk a főpapi kényelmi állapotban, mintha mi sem történt volna. A kő nem maradhat a helyén, és mi sem maradhatunk bizonyosság nélkül Isten akaratára nézve: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”. (Jn. 3. 16.)

A húsvétkor kapott, átélt csodát mi sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Látnunk, hallanunk kell, ha akarjuk, ha nem, mint a sírt őrző katonáknak. Látnunk kell az elhengerített követ, látnunk kell az üres sírt, és hallanunk kell az angyali szózatot: „nincs itt, mert feltámadott”. A kérdés az, hogy ezeket látva, hallva mi mit teszünk?

Erre nézve több lehetőségünk is van. Az egyik lehetőség, hogy nem hiszünk a saját szemünknek és fülünknek és mindent tagadunk, talán önös érdekből, vagy félelemből, nehogy szembesülnünk kelljen saját életünk hitványságaival, nehogy kiderüljön az igazság az éltünkről.

A másik lehetőség az, hogy mindenki tudomást szerezzen arról, aminek a tanúi voltunk. A kérdés az, hogy melyiket választjuk. A húsvét csodája senkit sem hagyhat a régi állapotban, döntenünk kell, hogy melyik oldalra állunk: vagy hiszünk, vagy tagadunk, elhazudjuk, eladjuk az igazságot. Jaj nekünk, ha ez az utóbbi a jellemző ránk, ha képesek vagyunk alkudozni az igazság tárgyában, mert akkor már csak az ár a kérdéses. Számunkra nem lehet kérdés, nem lehet alku tárgya „az út, az igazság, és az élet”, mert mi a húsvét, a feltámadás örömhírének hirdetését kaptuk feladatul. Merjük és akarjuk vállalni az Úrtól vett szolgálatot: „Menjetek el és hirdessétek az evangéliumot minden népnek”. Legyen bizonyságtételünk, evangéliumhirdetésünk alapja és középpontja a húsvéti örömhír: „Feltámadott az Úr, bizonnyal feltámadott”. Ámen. 

Szappanos Kitti