2017.

Néhány hete kezdett el az munkálni bennem, hogy ebben az évben, a keresztyénség legnagyobb ünnepén, amely először lett munkaszüneti nappá, így mindenki számára nyilvánvalóan ünneppé Magyarországon közel 70 év után, a templom kárpitjának a kettéhasadásáról szeretnék szólni.

Aztán, egy hete együtt voltunk egy lelkésztovábbképzésen, közös húsvéti készülésen, ahol a képzést végző megjegyezte, csak úgy mellékesen a végén, hogy izgalmas kérdés lenne a templom kárpitjának kettéhasadását is vizsgálni az ünnepen.

És, amikor megnéztem, hogy mi a mai napra kijelölt újszövetségi igerészlet, már tudtam, hogy Isten Lelke vezetgetett hetek óta arra, hogy erről a furcsa történésről, amelyet szinte mindig csak elolvasunk, de nem magyarázunk, szóljak.

Hogy miért nem beszélünk e történetről?

Úgy gondolom időhiány miatt! A nagypéntek ugyanis olyan gazdag a történésekben, Jézus szenvedése itt csúcsosodik ki leglátványosabban, hogy nem jut idő és mód egy-egy rejtett üzenet megfigyelésére.

Szeretünk ilyenkor azokról a történetekről, jézusi szavakról beszélni, amelyek a legtisztábban kifejezik a nagypéntek üzenetét: miattunk, érettünk és helyettünk szenved Jézus, embertelen kínokat megélve, kiállva, és az ő szenvedése miatt, mint egyszeri és tökéletes áldozat miatt van üdvösségünk, a benne való hit által! Így, a kis történetrészletekre nem jut idő, mert olyan ez a húsvéti ünnepkör, mint egy gyorsvonat, pillanatok alatt elérünk egyik állomásról a másikra, az utolsó vacsorától, a keresztig, majd a nyitott sírig. Pedig, érdemes lenne megállnunk, mert nagyon mély üzenete van a passiótörténet minden mondatának!

A templom kárpitja Jézus halálakor széthasadt!

Érdekes, hogy ezen esemény annyira döbbenetes volt, hogy Biblián kívüli források is megemlítik. Josephus Flavius a nagy zsidó történetíró írt arról, hogy a nagy kapuja a templomnak, aminek súlyát kimondhatatlannak írja le, amit 20 ember is alig tudott mozdítani, és keresztrúddal is le volt zárva, magától kinyílt.

A legfőbb zsidó írásmagyarázati munka a Talmud is leírta az esetet, mint ami nagy rémületet keltett az emberekben, ahogy írták 40 évvel a templom lerombolása előtt. Az, hogy a keresztyénség iránti szimpátiával nem vádolható források is leírják az esetet, láttatja, hogy nagyon rendkívüli történésről van szó.

Hogy a történet mondanivalóját megértsük, mindenek előtt tudnunk kell, hogy nézett ki a templom egykoron, és mi is volt az a templom kárpitja.

A templom, és előtte a szent sátor is tulajdonképpen nem egyszerűen egy szent hely volt, hanem egy szent területen álló hely.

A szent területnek minden kultuszban az a jelentősége, hogy a szent helyre ne lehessen közvetlenül a profán világból belépni.

Érdekes, hogy ez a gondolkodás a keresztyénségbe is átjött, innen ered a templomkert, amelyet eleink kerítéssel választottak el egykor a profán világtól. Ezt a gyönyörű kerítést bontották le a múlt rendszerben, és lopták el, beépítve magánházak kerítésébe és közterületeken felhasználva.

Nem volt ez másként az ókorban sem. A Jeruzsálemi templomot több templomudvar vette körül, amelyek közül a legbelső a papok udvara volt. A papok udvarán állt a tulajdonképpeni templom épület. A templom épület pedig két részre oszlott, az úgynevezett Szentélyre és a Szentek szentjére.

A papok pedig a szent helyen három funkciót betöltve munkálkodtak, egyrészt jövendöltek, másrészt tanítottak, harmadrészt pedig áldozatot mutattak be.

A jövendölésben Isten kijelentését közvetítették az emberek felé, a tanításban Isten szavát adták tovább a hallgatóságnak, az áldozatban pedig az emberek felajánlásait közvetítették Isten felé.

Mindhárom funkció közbenjáró funkció, amely miatt a papságot úgy tartották számon, mint közbenjárókat Isten és emberek közt.

A Szentélyben volt a Szent kenyerek asztala, melyen hetente cserélték Izrael vallásos életrendje szerint a kenyereket. Itt volt az illatáldozati oltár, és a Menóra a hétágú arany szövétnektartó.

A Szentek szentje, azaz a legszentebb hely a Szentélytől egy vastag függönnyel, kárpittal volt leválasztva. Itt volt a Szövetség ládája, a Frigyláda, amelyet az isteni jelenlét trónusának tartottak.

Míg a Szentélybe bejárhattak a papok, hogy ott áldozatot mutassanak be, addig a Szentek szentje évente egy alkalommal volt csak bejárható, a Nagy Engesztelés napján. Ezen a napon is csak egy személy mehetett be, a főpap, aki a láda fedelét áldozatként vérrel meghintette, a nép bűneiért való engesztelés jeleként, Kre. 587-ig, amikor a templomot lerombolták, és a Frigyláda eltűnt. A második templomban is volt Szentek szentje, ugyanúgy kárpittal elválasztva a Szentélytől, csak éppen üresen állt. Ebbe az üres helyiségbe ment be a pap, hogy az engesztelési áldozatot, vérrel való meghintés által a Nagy engesztelés napján bemutassa.

A Szentély ajtaját is egy vastag kárpit fedte.

Ezt és a Szentek szentjét fedő kárpitot nevezték a templom kárpitjának. A Zsidó levél 9. részéből egyértelművé válik, hogy a belső kárpit az, ami Jézus halálakor tetejétől az aljáig kettéhasad. Mindhárom evangélista kiemeli azt, hogy tetejétől az aljáig, ami azt jelenti, a szakadás teljes és visszafordíthatatlan. A kárpiton található két kerub is, akik lángpallossal a kezükben vannak ábrázolva. Hol találkozunk még a lángpallosos angyalokkal a Bibliában? Az Édenből való kiűzetés után! Ezek a kivont kardú mennyei lények őrzik az éden kapuit!

Ennyi tömény biblikateológia után tegyük fel a kérdést, mi köze a kárpitnak a nagypéntekhez. Egyáltalán van valami jelentősége ennek a történetnek? Mély üzenetet hordoz drága testvérek ez a történés!

Mindenek előtt, a kerubokkal díszített kárpit, a bűnt szimbolizálta. A bűnt, ami elválaszt Istentől. Nem juthatunk hozzá közelebb, mert áthatolhatatlan falat képez köztünk és az Atya közt. A Jézus halálakor tetejétől az aljáig széthasadó kárpit azt jelenti, hogy a bűn többé már nem választ el bennünket Istentől! Halálában ugyanis megengesztelte Istent! Beléphetünk a Szentek szentjébe, Istenünk jelenlétébe!

Csodálatos távlatot nyit ez meg számunkra Testvérek! Megnyitotta számunkra az üdvösség kapuját, nem tulajdonít nekünk többé bűnt, ha hiszünk az Egyszülött Fiúban! Nem kell a kárhozatra mennünk! Kegyelmet nyertünk! Ennek a kegyelemnek a szemmel látható bizonyítéka a minden Nagypénteken megterített és minket hívogat Úrasztala! Cseri Kálmán csodálatosan írt erről: „Ahova addig benézni sem volt szabad, ahova csak évente egyszer a főpap mehetett be, kezében az engesztelő vérrel, esedezve Isten bocsánatáért, oda most már mindenki mehet közvetlenül, Jézusra való tekintettel. És Őreá való tekintettel az igazságos Isten irgalommal várja azokat, akik hiszik, hogy Jézus áldozata, érvényes rájuk nézve is.”

Másodsorban a főpapi tiszt is feleslegessé vált, hiszen Jézus egyszeri és tökéletes áldozata után nincs szüksége Istennek engesztelő áldozatokra! Ő a mi igaz főpapunk!

Nincs szükség tehát közbenjárókra, mert egy közbenjárónk van, az Úr Jézus Krisztus!

Hogy beszélt magáról tanítványainak? „Én vagyok az út, az igazság és az élet! Senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam!” Olyan jó ezt kimondani és megérteni a Reformáció 500. évfordulóján: Nem kellenek emberi közbenjárók, emberi praktikák, nagy vallásos teljesítmények, nem kell félnünk attól, hogy vajon a törvény megtartása által kedvesek vagyunk-e Istennek, mert csak egy dologtól függ üdvösségünk, a Jézus Krisztusban való hittől! Hogy olvassuk? „Higgy az Úr Jézus Krisztusban és üdvözülsz!”

Szeretett Testvéreim!

Így lehet egy gyásznap nagyszerű örömünneppé! Így lehet az emberi rosszindulat, mérhetetlen csőlátás és gonoszság látszólagos diadalünnepe Isten valóságos győzelmévé, amelyet a miértünk magát önként feláldozó Jézus a kereszten vívott ki! Ámen

Juhász András