2016.

Kedves Testvéreim!

A mai textus nem egy mindennapi szöveg. Gyönyörű gyűjteménye a korabeli zsidó áldozati kultusz elemeinek. Van itt minden, az égőáldozattól el egészen az illatáldozatig. Ecsetelhetnénk, ragozhatnánk szerintem ezeket estig is, akkor sem érnénk a végére.

Hiába is kezdenék el a testvéreknek előadást tartani az ősi izraeli áldozatok  különböző fajtáiról, ez a téma teljesen idegen a mai kor emberétől és igazán nem vehetném zokon, ha a padok közt egyre többen kezdenének el az ebédről gondolkodni a különféle módon sütött hús és kövérje után szabadon.

Nincs erre szükség, és meg is kímélném most a Testvéreket, mert textusunk mondanivalója enélkül is könnyen megérthető.

Azok, akik a bibliaolvasó kalauz szerint haladnak, tudják, milyen történelmi kontextusban kell elképzelni a felolvasottakat. Azok számára, akik nem követik, úgy tudnám a legrövidebben összefoglalni, hogy Ézsaiás könyvének ez a része arról az időszakról szól, mikor a választott nép, Izrael, már hosszú ideje a Babilon Birodalomban élt, fogságában és várta az Úr szabadítását. Azzal, hogy Isten Jákóbot az egyik ősatyát emlegeti, emlékezteti Izrael népét arra, hogy milyen régóta él már az Úrral kötött szövetségben. Felidézi népe számára közös történelmüket. Ennek eszközeként említi meg Ézsaiás próféta az áldozati fajtákat.

Az égő, véres, étel és illatáldozat jelentése és jelentősége azonban nem a bemutatásukkal kapcsolatos folyamat részletezésében rejlik, hanem túlmutat önmagán. Az áldozat egyfajta közös nyelv volt Izrael és Isten között. Hosszú időn keresztül ez volt az a nyelv, amin keresztül zavartalanul az ember az Úr felé fordult. Emlékeztette őket történelmükre, mindazokra az eseményekre, amikor az Úr nem hagyta el az Ő népét, és megmentette őket. Az emberek abban az időben így kommunikáltak az Úrral. Akkoriban ez éppoly természetes módja volt az Isten megszólításának, mint napjainkban az imádság.

De ahogy az igében olvashattuk, ez a sokáig használt forma megbomlott. Maga a rítus ugyan nem szenvedett csorbát, de az ember lelkében eltávolodott teremtőjétől, az áldozat pedig csupán üres cselekedetté vált. Csak azért áldoztak, hogy letudják a dolgot, ez volt a szokás, de hogy ennek volna e bármi féle hatása az életre, vagy utalna ez kapcsolatra, az már nem volt fontos.

Gondoljunk csak bele, mennyi minden van a mi életünkben is, amiből a megszokás és rutin hatására egy idő után kiveszik a lényeg. Nem vagyunk képesek ezt mindig megakadályozni. Sokszor képtelenek vagyunk arra a megújulásra, ami visszavezetne minket cselekedeteink valódi lényegéhez.

Ilyen helyzetben volt Izrael népe is. Elfogadta ugyan a Teremtő Isten felé kinyúló karját, de időről időre elengedte. Az emberek a mai állapotokhoz hasonlóan sokszor akkor sem tudtak megmaradni az Úr közelségében, mert önös érdekeik megakadályozták, hogy kizárólag Istennek szolgáljanak. Végrehajtották az akkori kultuszokat, ahogy mi keresztények is évről-évre befizetjük az egyházfenntartói járulékot, eljárunk templomba, meghallgatjuk Isten igéjét és tisztában vagyunk akaratával, de a hétköznapokban sokszor figyelmen kívül hagyjuk mindezt.

Ahogy Jákób háza népe megannyiszor elhagyta az Urat miután megfogadta, hogy csak neki szolgál, úgy hagyjuk el mi is napról-napra gondviselő Atyánkat.

Arisztotelész a híres görög filozófus azt mondta: „Mondjunk le az elveszett emberekről”. Ez a pogány felfogás ellehetetlenítené a világot.

Hiszen Isten a legfőbb jó, akinek lényege a szeretet. Ezért nem hagyja elveszni a bűnös embert, hanem utána megy, lehajol hozzá és megbocsátja vétkeit. Ezt tette újra és újra Izrael népével is, mikor hitet tettek Uruk mellett, de mivel választott népe emberei mindig elfordultak tőle, az élő Isten létrehozta a világ máig létező legnagyobb és legsikeresebb szövetségét, melynek a feltétel nélküli, áldozatos szeretet volt az alapja. A legnagyobb szövetségért azonban a valaha kirótt legnagyobb árat kellett fizetnie.

Saját nyelvükön kellett az emberekhez szólnia. Olyan módon, melyet a legegyszerűbb ember is megért. Testvérek, mi az, ami nekünk leginkább fáj, amit nem tudunk megérteni, amivel nem tudunk megbarátkozni? A halál. Az, amikor elvesztünk valamit vagy valakit, amit, és akit szerettünk.

Ez sokszor megtörténik életünk során. Átéljük korszakok, kapcsolatok, emberek halála során és számos más esetben is. Természetesen nem lehet az elvesztett dolgokat fontossági sorrendbe tenni, de ha mégis megpróbálnánk egészen biztos, hogy az első helyeket szeretteink elvesztése töltené be.

Azt is biztosra vesszem, hogy akinek gyermeke van, annak az ő elvesztése fájna leginkább. Egyre gyakrabban hallunk olyan esetekről is, hogy valakit megölnek, és a szülőnek kell eltemetnie gyermekét. Minden jóérzésű ember ereiben megfagy a vér, ha arra gondol mit él át egy szülő ilyenkor. De aztán becsukjuk az újságot vagy kikapcsoljuk a tévét és nem gondolunk többet arra, hogy ez velünk is megtörténhetne. Pedig már megtörtént.

Az élő Isten kétezer éve újra értelmezte az áldozat ókori fogalmát. Addig Isten elfogadta a neki szánt áldozatot. Jézus halálával azonban ő mutatott be áldozatot egyenként minden embernek saját vétkei eltörlésével. Egy ember engedelmessége által minden további áldozat feleslegessé vált, ki lett váltva. Nem azért, mert az Úr kegyetlen és haragvó, aki csak úgy tud megbocsátani, hogy hagyja megöletni egyszülött Fiát. Hanem azért, hogy megmutassa szeretetének nagyságát. Így hozta a világ tudomására, hogy végtelen, a legnagyobb fájdalmat is eltűrő, az összes áldozatot felülmúló kegyelem az, amivel az ember felé fordul.

A magát kiszolgáltató Isten tehát minden határt átlépett. Fia születésével, életével, halálával és feltámadásával, elvette az ember bűnét és örök életet ajándékoz a benne bízóknak. Nem egy tőlünk távol álló Isten, hanem egy gyermekét elvesztő Apa várja, hogy fogadjuk el az áldozatot, amit bemutatott értünk, és kéri, naponként térjünk meg az Úrhoz és emlékezzünk a velünk kötött szövetségre. Mert, ha az ember nem feledi a szövetséget, akkor Isten részéről minden pillanatunkat meghatározóvá tud válni az, az ézsaiási mondat, hogy „vétkeidre többé nem emlékezem”.

Testvéreim, Isten nem változik. Ettől válik élővé 2016- ban, itt is egy több, mint kétezer éves ószövetségi szöveg, és ettől él a keresztyénség is. Attól, hogy az Isten igéje nem változik. Épp ezért Ő az egyetlen hatalom, aminek a szárnyai alatt oltalmat, békét és boldogságot nyer az ember, s kapja meg a kegyelmet, az igazságot, az örök életet.

Csak azt kéri, hogy ha kimegyünk azon az ajtón, akkor ne felejtsük el. Azt kéri, próbáljunk meg minden pillanatban élni és nem visszaélni értünk hozott áldozatával. Azt kéri, hogy kövessük a szeretet Istenét a meghalt és feltámadott Jézus Krisztust, aki a pogány filozófiával ellentétben nem azt mondja, hogy mondjunk le az elveszett emberekről, hanem azt, hogy értük jött a Földre. Ő az, aki eltörli minden bűnünket, és vétkeinkre többé nem emlékezik. Mert ahol megnövekedik a bűn, ott még bőségesebben kiárad a kegyelem. 

Szappanos Kitti