2016.

A mai naptól kezdődően a teremtés hetét ünnepeljük egyházunkban. Miről is szól ez a hét? Számomra arról, hogy tudatosan végiggondolom újra, meg újra, azt, hogy mindent Isten teremtett, mindent jónak teremtett, és mindent az ember számára teremtett. És, azt is, hogy ebbe a mindenbe én is beletartozok, így magam teremtményként értelmezem, akinek élete elválaszthatatlan, önmagában értelmetlen a Teremtő Istentől.

Két éve szóltam a teremtésről, általánosságokban, a mostani Üzenet-ben pedig szintén írtam egy rövid elmélkedést a teremtésről. Ma, az ember teremtéséről szóló bibliai részek egyikét szeretném szívetekre helyezni, ezen keresztül pedig az emberlét céljára, értelmére rávilágítani, ahogy az író kérdezte: „Mi végre vagyunk a világon?”

Nem tudom, hogy feltűnt-e nektek, hogy Isten szavának erejével teremt. Ő szólt, és lett. Minden az Ő parancsára állt elő, de van kivétel. Az embert és az állatvilágot formálja. Ha a héber eredetit nézzük, ott az az ige található, amely szóval a fazekas munkáját jelölik.

Biztos láttunk már mindannyian fazekast munkában, ahogy szívét-lelkét beleadja egy-egy edény elkészítésébe, és láttuk azt is, ahogy az amorf agyagtömb alakot ölt értő kezei közt. Éreztük talán azt az intenzív kapcsolatot is, amely az agyag és a fazekas közt van. Minden edény pedig más és más lesz.

Olyan jó ezt a képet egy kicsit továbbgondolni, ahogy Isten, mint a mi nagy alkotónk megformál minket!

Hogy olvastam a 139. zsoltárban? „Te alkottad veséimet, te formáltál anyám méhében!”

Vagy, emlékezzünk, hogyan beszél Pál apostolról Isten: „Ő nekem választott edényem!”

Istennek ez a formáló tette valami egészen különleges kapcsolatot hoz létre közte és az ember közt!

Nincs a teremtett mindenségnek egyetlen szeglete sem, amelyre ennyi gondja lett volna, mint ránk, emberekre, és teremtménytársainkra, az állatokra! Ebből azt a következtetést vonhatnánk le, hogy az ember és állat ugyanolyan fontos az Úrnak, ám van meg valami, amire érdemes figyelnünk:

Olyan csoda az, hogy az ember nevét az Úr Isten adja, ám az állatok nevét már az ember adja. Ádám kap erre a feladatra megbízatást! A névadás ebben a korban, de később is a kelet országaiban, vagy ha jobban belegondolunk ma is, Magyarországon is egy hihetetlenül bensőséges kapcsolatról árulkodik.

Kinek adunk nevet? Annak, aki a leszármazottunk, utódunk, gyermekünk. Isten és az első ember közt ennyire bensőséges volt a kapcsolat!

Olyan jó ebbe belegondolni, hogy Isten a teremtett mindenség minden élő és élettelen teremtménye közül minket, embereket  szeret ennyire!

Gondoljunk ebbe mindig bele, amikor életünket bármilyen próbában, bajban, nem szeretem napokon nem látjuk értelmesnek!

Gondoljunk bele, hogy Ő alkotott, és olyannak alkotott, amilyennek Ő akart, és Ő gyönyörködik bennünk!

Elgondolkodtató, hogy a föld porából formált minket. Abból a porból, amelynek anyaga megegyezik azzal az anyaggal, ami elporladásunk után belőlünk marad!

Ha csak ennyi lenne az ember, azaz csak por lennénk, akkor elszomorító életünk lenne, hiszen porból vagyunk, és porrá leszünk, életünk a halál pillanatában semmivé lenne.

Ám, azt olvassuk, hogy ezek után Isten lehelte az élet leheletét az emberbe! Ugyanezt az isteni cselekvést nem olvassuk más teremtménnyel kapcsolatban, csak az emberrel kapcsolatban! Ebben is többek vagyunk, mint bármely más teremtmény!

Ám, tévedés lenne azt gondolnunk, hogy isteni lélek vagy erő birtokosa lett volna az ember, hanem élő lélekké lett, olyan valakivé, aki abban is különbözik a többi teremtménytől, hogy képes gondolkodni, és gondolatait szavakban kifejezni, megszólítani embert, és természetesen Istent! Lelkünk is van, nem csak testünk, és bár testünk elporlad – porrá lesz, lelkünk visszatér Istenhez, akitől kaptuk!

Ez a gondolat meglátásom szerint már a feltámadás gondolatát vetíti elő, bár a bűneset büntetése lesz majd az, hogy az ember visszatér a porba, amiből vétetett.

Mit tudunk még meg ember voltunkkal kapcsolatban a Teremtéstörténetből?

Férfiúvá és nővé teremtett az Isten az embert! Olyan mély üzenete van annak, hogy Ádám oldalbordájából teremtette az Isten Évát! Nem a fejéből, és nem a sarkából, hanem az oldalából! A fej, az uralkodást jelentené Ádám felett – mintha fejére nőne, a sarok pedig az alárendeltséget! A szívhez közeli borda azonban azt jelképezi, hogy férfi és nő egyenlő. Egy olyan világban tanít erről a Szentírás, amelyikben a nőt nem vették emberszámba, ahol a férj mindenben, akár az élete felett is rendelkezhetett a nő felett!

A Biblia első lapjain a nemek egyenlő, egymást kiegészítő voltára is rámutat a Szentíró! Sem a patriarchális társadalmi berendezkedésből adódó elnyomásra, sem pedig a feminista gondolkodásból fakadó kilengésekre nincs jogosultsága tehát se férfinak, se nőnek! Ellenben feladatunk egymást kiegészítve, megbecsülve az Isten dicsőségére élnünk!

 Isten a teremtett földet is az emberre bízza, amikor ezt parancsolja: hajtsátok uralmatok alá a földet! Ám, ez az uralmatok alá hajtás nem féktelen és oktalan kizsákmányolást, önpusztítást jelent, hanem a jó gazda gondosságát várja el az embertől, a sáfári gondolkodást! A felelősségteljes viselkedést!

Mindezekből elénk kerül a teremtési rend, amelyben jól el tudjuk helyezni magunkat! Isten az egész mindenség alkotója, formálónk, teremtőnk! Vele alá-felé rendelési kapcsolatban van az ember. Ember és ember közt mellérendelés van, nincs uralkodásra lehetőség, a teremtett világ felett pedig a jó gazda gondosságával kell, kellene eljárnunk.

Mindezen túl, még egy dologra szeretném felhívni figyelmeteket, amely kezdettől fogva hozzátartozott az emberlétet, és ez a munka.

Több olyan részlete van a teremtéstörténetnek, amely egyértelműen rámutat erre. Az állatoknak nevet adni, sok magyarázó szerint a szellemi munkára utal. De, a kétkezi munka is megtalálható, amikor azt olvassuk, hogy az ember feladata a kert művelése!

Azt, hogy milyen lehetett a bűneset előtti munka, csak következtetni tudunk, mégpedig Ádám és Éva büntetéséből, ahol ezt olvassuk: „Legyen a föld átkozott miattad és fáradtsággal élj belőle egész életedben. Tövist és bogáncsot hajt neked—arcod verejtékével eszed kenyered”

 Mindebből az derül ki, hogy ami ma a munkát a számunkra sokszor megnehezíti, vagy lehetetlenné teszi, az a teremtéskor még hiányzott. Az, hogy sokszor hiábavaló, gyötrelmes, fáradtságos, az, hogy fárasztó, egykoron nem jellemezte a munkát. Ellenben jellemezte az alkotás nagyszerűsége és gyönyörűsége! Mindazonáltal isteni rendelés a munka! Az ember egyik nagyon fontos feladata, amelyet végeznünk kell, becsületesen, kitartóan. Munkánk ugyanis arról az erőről, kitartásról, tehetségről, egészségről tesz tanúbizonyságot, amelyet Istentől kaptunk.

Találunk még egy szót, amely úgy tűnik, hogy a munkára utal, de ha értelmébe belegondolunk, akkor más mondanivalót is hordoz! Ez pedig Isten azon parancsa, hogy az ember őrizze a kertet!

Őrizni?

Kitől?

Mitől?

 Első olvasásra így ennek nincs értelme, mert nem létezett ellenséges erő, amely a kertet pusztíthatta volna. Ha a héber eredetit megnézzük, akkor ott egy olyan igét találunk, amely nemcsak ezzel a jelentéssel bír, de van egy olyan értelmezése is, hogy valaki megőriz valamit, azaz megbecsül. Így már van értelme! Az ember feladata, hogy a reá bízott világot őrizze meg!

Becsülje meg, hagyja az utódaira, úgy, ahogy kapta! Úgy gondolom, hogy nem itt tartana ez a világ, ha az ember komolyan venné ezt a mondatot!

És, talán soha nincs akkora aktualitása az emberiség történetében ennek a parancsnak: őrizd meg, becsüld meg a kertet amit rád bíztam, mint ma, amikor globális környezeti katasztrófa fenyegeti az emberiséget, amely akár a kihalás szélére is sodorhat minket!

Tudom, hogy nem a mi felelősségünk, mert nincs ráhatásunk arra, hogy a fosszilis energiahordozókat másként használjuk, hogy a gyárak ne szennyezzék a tavakat, folyókat, hogy tenger alatti atombomba robbantásokkal ne tegyük kihalttá az óceánt, ám mégis van felelősségünk! A teremtés parányi, reánk eső zugában!

Egy fogmosáskor elzárt vízcsap, lekapcsolt villany, kikapcsolt számítógép, szelektíven gyűjtött hulladék, átgondolt bevásárlás – nem a konzumálás idiotizmusától áthatottan, egy más által eldobott szemét felszedése – láttam erre példát idős gyülekezeti tagtól, aki nem szégyellt lehajolni ilyen szemétért, cserkészeink, akik épp most nyitják az évet  környezettudatos gondolkodása és magatartása, mind kis lépésnek tűnnek. 

De azon túl, hogy sok kis lépésből lesz nagy lépés, arra is mutatnak, hogy megbecsüljük azt a teremtést, amit Isten nekünk adott, a teremtési rendben kijelölt helyünket és feladatunkat pedig betöltjük a teremtett világ vonatkozásában. Ha embertársainkról tudjuk, hogy mellénk rendeltek, akkor nem akarunk uralkodni felettük, hanem békességben élünk velük, azzal is mutatjuk, hogy helyünkön vagyunk. De, mindez csak úgy lehetséges, ha Isten iránti függőségünket érezve tisztában vagyunk teremtmény voltunkkal, és kapcsolatunk vele rendezett! Ámen

Juhász András