2016.

Kedves Testvérek!

Nehémiás próféta könyvéből megláthatjuk, hogy a különböző projektek végrehajtásának folyamata, a kivitelezés kivételezés párhuzama a templom újjáépítése óta nem sokat változott napjainkig. Eljásíb pap bizony, hogy, hogy nem segíteni szeretett volna kedves jó rokonának. Így hát, központi ellenőrzés híján meglehetősen gyorsan el tudta intézni, hogy egy- két, akkor épp feleslegesnek gondolt felszerelés átcsoportosításával Tóbijjá nevezetű cimborája kamrát kapott a templomban. Miért volt ez érdekes? Mert a templomban a lévitákon és a papokon kívül másnak keresni valója nincs. Hiszen a templom, mint istentiszteleti helyszín funkcionált, mint az áldozatbemutatás helyszíne, ahonnan Jézus mindenféle kereskedelmi tevékenységet űző alakot eltávolított. És ha nem lett volna az elég hogy Tóbijjá nem volt sem pap, sem pedig lévita, akkor nem mellesleg olvashatjuk már a 2. fejezetben, hogy ez a Tóbijjáammóni hivatalnok volt.

A templom a dicsőítés és a szolgálat mellet az imádság háza is. Vagyis az általam tisztelt Istennel való kommunikálásnak kiemelt helyszíne. Nem arról van szó, hogy másutt ne lehetne imádkozni, csak a templomban. A keresztyén, de minden más nép gyakorlata szerint mégis vannak olyan kiemelt helyek, ahol különösképpen is azért jövünk össze, hogy együtt szólítsuk meg Istent.

Mit jelent ez a fogalom, hogy dicsőítés vagy imádás? Ha nagyon egyszerűen akarjuk lefordítani, akkor mondhatjuk így is, hogy azt dicsőítem, akit az első helyre teszek az életemben. Azt dicsőítem, akinek újra meg újra megadom a tiszteletet és dicséretet, akit mindig, mindeneknél fontosabbnak tartok az életemben, a dolgaimban, bármiben, amit teszek, tervezek vagy gondolok.A dicsőítés és az imádás többek között azt is jelenti, hogy megvallom, hogy kinek tartom azt, akivel beszélek, adott esetben Istent. Ugyanis a dicsőítés és imádás minden esetben Istenre vonatkozó fogalom. Kinek tartom Őt? Elmondom neki. Ugyanúgy, ahogy egy szerelmes fiatalember elmondja a párjának, hogy kinek tartja őt. Néha a kívülállók számára furcsa, hogy mit tudnak annyit pusmogni ezek? Olyan üdvözült képpel néznek egymásra. Mi van ennyi megbeszélnivalójuk? Azt részletezik, hogy kinek tartja egyik a másikat, így erősítve egymást a valóságos összetartozásban.Amikor elmondom Istennek, hogy kinek tartom Őt, akkor ezzel megvallom, hogy hozzá tartozom. Ennek egyik helyszíne a templom.

Mindezeket összevetve nem lehet azon csodálkozni, hogy amikor Nehémiás hazatér a királynál eltöltött idő végeztével, nem kicsit lesz mérges. A törvény világosan előírja, hogy semmiféle kapcsolatba ne legyenek ammónitákkal. Eljásíb viszont ezt nem vette figyelembe. A maga érdeke, a maga elképzelései fontosabbak voltak, mint Isten törvénye. Az, hogy eltávolította az Istennek és szolgáinak szánt adományokat a kirendelt helyéről, mintegy semmibe vette, lábbal tiporta meg az Urat. Azt, akinek szolgálatába állt.

A Korinthusi levélből felolvasott igeszakasz hallatán lehet, hogy túlságosan direktnek tűnik a textus és lekció kompozíciója, ugyanakkor a textusnak és lekciónak mindig összefüggésben kell lennie. A Korinthusi levél arról ír, hogy mi mindannyian az élő Isten templomai vagyunk. No nem falakkal körülvett, freskókkal borított templomok, hanem mint az Ő lelkének lakozóhelye. Ez pedig felelősséget von maga után. Épp oly gondnoki felelősséget, mint amilyen Eljásíbnak is volt. A mi feladatunk magunkat, lelkünket, életünket óvni, védeni. Nem engedni meg akármivel betölteni.

Mire is gondolok? Életünkben sok mindennel rendelkezünk. Vannak fontossági sorrendek, és vannak ranglisták. Azt, hogy ezen a ranglistán mi, hogy helyezkedik el, az csak és kizárólag rajtunk múlik. Előfordul, hogy egyes dolgok jobban foglalkoztatnak egy ideig, de utána másra terelődik a hangsúly.

Minden relatív- szokták előszeretettel hangoztatni manapság. Sajnos épp emiatt lehet sokszor a legőszintébb és legegyenesebb embert is becsapni, félre vezetni.

Ugyanakkor kedves Testvérek, a hívő ember életében van valami, van valaki, aki állandó. Van egy sarokpont. Sarokpont, amelyhez viszonyítva tud csak minden változni. Mint amikor egy tábla négy sarka közül egy már fel van rögzítve. A rögzítés helye meghatározza, hogy milyen intervallumban lehet elhelyezni a táblát.

Ez a sarokpont pedig a hívő ember életében Krisztus. Az a Krisztus, aki szeretné az embert mind inkább a maga hasonlatosságára átformálni. Aki szeretne minél inkább nem csak egy pont, hanem a teljes egész lenni életünkben.

Mi tehát, hívők, Isten temploma vagyunk. Mivel töltjük meg kamráinkat? Hasznos, értékes dolgok vannak benne, vagy pedig nekünk tetsző, a mi kényelmünket, jólétünket, élvezeteinket betöltő dolgok? Megvannak az Isten szolgálatára szánt eszközök? Vagy már kicseréltük rég az arra szánt helyet? Jut időnk, energiánk az Isten dolgaira, az Ő szolgálatára, vagy az anyagiasság, az elismerés iránti vágy, a saját önbizalmunk, vagy annak hiánya mindennél előrébb való? Mi mozgatja cselekedeteinket? Mi a gyökere minden tettünknek? Mennyire vagyunk hasznos, szép és építő tagjai környezetünknek, gyülekezetüknek, egyházunknak, Istennek? Mit tartunk fontosabbnak, azt, ami nekünk aktuálisan jól esik, vagy azt, ami nem biztos, hogy olyan kellemes, de hosszú távon Isten dicsőségét szolgálja?

Mi vajon hajlandóak vagyunk nemet mondani valami kellemesre Miatta? Oda tudjuk szánni az időt a szolgálatra? A bibliaórára? Az áhítatra? A másik meglátogatására? A segítségnyújtásra? A szeretet gyakorlati megélésére? Vagy leköt valami más? A kedvenc sorozat? Vagy a párkapcsolatra fordítunk inkább rengeteg energiát? Esetleg a felmerülő kérdésekre azzal válaszolunk önmagunknak is, hogy de a családom körében gyakorlom mindezeket? Nekem is sokig ez volt az indokom. Azóta viszont tudom, hogy Isten mindig többet vár. Mindig buzgóságot vár. Mindig helyesen karban tartott templomot vár.

Azóta van új kifogásom. Új indokom az önigazolásra. Új válaszom a lelkiismeretem hívó szavára. Mindig ki tudjuk magyarázni magunkat.

De jó néha elgondolkodni, jó néha önvizsgálatot tartani. Mert ha a figyelmünk csak egy kicsit is lankad, könnyen járhatunk úgy, mint Nehémiás, amikor visszatért a királytól, és neki állhatott kigyomlálni a téves elképzeléseket, hamis megoldásokat. Gondoljunk csak bele, Eljásíb milyen büszke lehetett pedig magára. Jóban lett a rokonnal, szívességet teljesített neki, ugyanakkor minden helyet kihasznált a templomban is, így igazán hasznos és jó gondnoknak érezhette magát. Aztán hazajön Nehémiás, és rávilágít, ember, nem látod, hogy a homályba bújtál,hogy ne lássa senki, amikor először eltértél a törvénytől, azóta viszont már rég a sötétségben jársz? Figyelj oda, hogy mit cselekszel!

Kedves Testvérek!

Isten szolgálatában semmi sem elég, de ha szív szerint van, semmi sem kevés. Ha az Ő törvényét betartjuk, és igyekszünk soha sem magunkat elé helyezni, akkor Ő ad nekünk időt arra is, hogy saját magunkra is jusson. Épp annyi, amennyi szükséges.

Ravasz László mondta:

„Nem a tied a kezed, Istennek a szerszáma, építsd vele az Ő láthatatlan templomát. Nem a tied a lábad, Isten tulajdona, járj vele az Ő útaiban. Nem a tied a szemed, Isten ablaka, rajta keresztül mosolyt hint lelked titokzatos mélységeibe. Nem a tied a hallásod, figyelj vele Isten üzenetére, legyen az Ő kapuja. Nem a tied a tested, Istennek fája, amelyből az Ő erdeje nő. Nem a tied a lelked, Istennek „lehellete”. Nem a tied az életed, Istennek drága tulajdona, amelyet azért teremtett, hogy neked örömet adjon és benned időtlen időkig földön és mennyen tükröződjék.”

Isten teremtett minket ilyenné. Őt dicsőítő, őt áldó, őhozzá leginkább hasonlító gyermekekké.

„Avagy nem tudjátok-e, hogy a ti testetek a bennetek lakozó Szent Léleknek temploma, amelyet Istentől nyertetek, és nem a magatokéi vagytok?”

Ámen