2016.

A reformáció napjának környékén érdemes végiggondolnunk, hogy mi is a reformáció, miért volt rá szükség, melyek a reformáció hitbeli alaptételei, és mennyire aktuálisak ezek ma.

A reformáció azon lelki-szellemi mozgás, amely 1517. október 31-én kezdődött el, és megváltoztatta az egyház teljes rendjét, életét.

Miért volt rá szükség? Azért, mert az egyház az idők során letért a Szentírásban Jézus által kijelölt útról, emberi tévelygések miatt megromlott, ezért szükség volt reformációjára, azaz megújítására-rendbetételére.

A reformáció azonban nem lezárt folyamat! Amíg emberek alkotják az egyházat, a gyülekezeteket, addig folyamatos reformációra van szükség! Nem véletlenül vallották hitvalló eleink: az ecclesia semper reformandi elvét, azaz a folyamatos, állandó reformáció szükségességét.

Ma is szükség van arra, hogy mind egyéni életünk szintjén, mind a gyülekezet, gyülekezetek szintjén, mind az egyház szintjén őszinte önvizsgálatot tartva kérdezzük Urunkat, vajon akarata szerint élünk-e, vajon az Ő rendeléseit megtartva gondolkodunk, szólunk, cselekszünk-e.

Az elmúlt vasárnap a Sola gratia – egyedül kegyelemből hittételt jártuk körül, a római levél ismert igéje alapján:   „Oh, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg e halálra ítélt testből?„ Ma,  a Soli Deo gloria, azaz az Egyedül Istené a dicsőség elvét nézzük meg!

Egy nagyon különös, első látásra az Apostolok cselekedeteiről írott könyv tematikájába sehogyan nem illeszkedő  történetet olvastam fel. Heródes királyról szól, közelebbről I. Heródes Agrippa haláláról.

Ha olvassuk az Apostolok cselekedeteiről írott könyvet, akkor láthatjuk, hogy a könyvben az evangélium terjedéséről van szó. Ahogy Jézus parancsolja az övéinek: lesztek nékem tanúim, Jeruzsálemben, Júdeában, Galileában, Samáriában, a Föld végső határáig. Láthatjuk a lánglelkű igehirdetőket, a csodálatos gyógyításokat, megtérések sokaságát.

De, szinte érthetetlen, hogy  miért került be ennek az uralkodónak a halála az Apostolok cselekedeteiről írott könyvbe? Miért ennyire fontos az ő alakja? Ki ő tulajdonképpen? Mit tudunk róla? Heródes Agrippa azonos azzal a  Heródessel, aki elfogatta Jakabot, és kivégeztette. Ő az, aki Péter elfogatásáért is felelős. Látszólag – hogy a zsidók vezetőinek kedvében járjon, felvette a farizeusi kegyességet – ám ez csak a látszat volt. Korának egy rendkívül ügyes politikusa volt, aki mind belpolitikai, mind külpolitikai téren nagyot alkotott. Nagy Heródesnek, aki a betlehemi gyermekgyilkosságért volt felelős, az unokája. Olyan ügyesen irányította elődei birodalmát, hogy jelentős részekkel bővült területe, sőt a királyi címet is elnyerte, ami után elődei még csak vágyakoztak. De miért kellet ilyen csúnya véget érnie az Ő életének? Miért kellett ilyen kínok közt elpusztulnia? A Szentírás megadja rá a választ:

A történetben  épp egy ügyes királyi húzásának lehetünk tanúi, egy szövetségkötésnek. Kincstartójának Blásztusznak tanácsára elfogadta a tirusziak és szidóniak közeledését, akiket gyűlölt ugyan, de anyagi haszna származott e szövetségből. Blásztusz jól látta át, hogy a Izráel számára gyümölcsöző a tirusz-szidoni kapcsolat, hiszen az izraeli terménynek kiváló felvevőpiaca e két városállam.

Hol van akkor a hiba? Miért kellet meghalnia Heródesnek? A Szentírás világosan rámutat erre.

Azért, mert Heródes Isten helyébe lépve fogadja a tiruszi küldöttség hódolatát. Elfogadja, hogy Istennek tartsák, sőt trónusán ülve erősíti is ezt a gondolatot a népben. Isten népének királya, vezetője, Isten helyén tetszeleg-pózol. Isten pedig másnak nem adja az Ő dicsőségét. Meg van írva: ”Dicsőségemet másnak nem adom!” Isten népe vezetőjének nem Isten szerepében kellene tetszelegnie, hanem életével-cselekedeteivel Istenre kellene mutatnia. Érdekes, hogy  e tényt, Heródes dicstelen végét Biblián kívüli adatok is leírják: a nagy zsidó származású történész Josephus Flavius, ugyancsak rosszallólag emlékezik meg e tényről.

És itt válik érthetővé az, hogy miért került, sőt miért kellett belekerülnie ennek a történetnek az apostolok cselekedeteiről írott könyvbe: ha megnézzük az apostolok szolgálatát, mindenhol azt olvashatjuk, hogy Jézus nevében cselekedve istennek adtak hálát és dicsőséget. Gondoljunk az Ékes-kapui sánta történetére: Mit mond Péter? „Ezüstöm és aranyom nincsen nékem, de amim van azt adom néked. A Názáreti Jézus nevében kelj fel és járj.!” Nem én vagyok annyira ügyes, hogy gyógyítani tudok, hanem erre kizárólag Jézus nevében vagyok képes. És, ugyanez jellemzi a teljes könyvet. Itt pedig, ez a király a maga dicsőségét kereste, magát helyezte előtérbe.

Mit tanulhatunk mi ebből az esetből? Mire figyelmeztet Isten ma minket ezen az Igén keresztül?

Arra, amit a reformátor őseink, hitvalló eleink helyesen ismertek fel: Egyedül Istené a dicsőség! Helyesen ismerték fel, és tették a reformáció egyik alaptételévé: Soli Deo Gloria- Egyedül Istené a dicsőség.

Vajon a mi életünkben mindez hogy van?

Kinek adjuk a dicsőséget?

Elfogadjuk-e ha minket dicsőítenek?

Jó e, ha csak pillanatokra is, a dicsfényben sütkérezni? Vagy valóban Istené a dicsőség? Ahogy naponta imádkozzuk: „Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség, mindörökké”.

Vajon egy egy jobban sikerült dolog után, egy jobb nap után, egy sikeres munka után, egy jobb cselekedetünk után mi van a gondolatainkban? Elégedettek vagyunk magunkkal, vagy Istennek adunk hálát?

Ha kitartásunk, szorgalmunk eredménye volt, akkor is! Hiszen Ő adja az erőt mindehhez, Ő adja az egészséget, Ő adott értő elmét, szerető szívet, cselekvő kezet a mi számunkra.

Valóban övé a dicsőség? Sokan a minket körülvévő világban nem így gondolkodnak! Sztárok és celebek mások által isteníttetve léteznek. Hallottam fiatalokat egy énekesről beszélni: „Ő nem olyan, mint Isten, ő az isten!” Politikusok ma is elérhetetlen magasságokban pózolnak! Sebészorvos szájából hallottam: a műtőben én vagyok az Isten!

De, ne máshol kereskedjünk! Nézzünk őszintén magunkba! Megvallom, hogy az én életemben, de tudom, hogy sokunk életében is kísértés ez. Nem az, hogy Isten helyébe kerüljek, de az, hogy erőmet-tehetségemet-kitartásomat esetleg sokra értékelve ne mindig adjak hálát. Ne mindig, szüntelen megköszönve az ő kegyelmét és szeretetét éljek ebben a világban. Ez pedig drága testvérek hálátlan és esztelen élet! Mert mindenért egyedül övé a dicsőség!

A rész egy tudósítással zárul: Az Úr igéje pedig növekedett és terjedt.

Mit jelent ez? Tulajdonképpen egy útmutatást láthatunk a gyülekezetépítés terén. Hogyan építsünk gyülekezetet! Mit látunk? Azt, hogy amely közösség képes elismerni erejének-lehetőségeinek- tehetségének végességét, és Istennek adni a hálát, Őt dicsőíteni, ott az Úr Igéje növekedésnek indul, és az a gyülekezet élni fog. Tegyük meg mi is ezt, boruljunk le, naponként, így álljunk meg ma az Úrasztala előtt, hogy  tudjuk kimondani: Egyedül Tiéd a dicsőség Urunk, miénk pedig orcánk pirulása! Ámen