2016.

Szeretett Testvéreim, Tisztelt Gyülekezet!

Előttünk egy újabb történet. Tegnap Ábrahámnál, ma pedig Tamásnál és a többi 11-nél. Már a második történet igazolja, milyen jó az Isten, akinek nem terhes és megalázó emberi hajlékokba betérni. Azt is érdekes megjegyezni, hogy a tegnapi történet a karácsonyi történetünk ószövetségi párja, a mai pedig már kicsit kitekint húsvét felé. Bár most még korántsem az ünnepekről kell beszélnünk, főleg nem húsvétról, de egy-egy ünnepi történet mozzanata, mint láthatjuk, bármikor kiragadható a hétköznapokban is. De miért tarthatunk ma ennél a fázisnál? Krisztusunk bizonyítása végett tartunk itt.

Jézus Krisztus mindig bizonyított, azért, hogy mi higgyünk. Milyen fontos ezt belátnunk, hogy értünk tette. Isten mindig olyan meggyőződéshez vezette az emberiséget, amelyek segítettek valamely ingatag, kételkedő pontokból kiemelkedni.

S amiért a szívemen volt ez a történet -, s mint mondtam, nyilvánvalóan nem húsvét ünnepének jelentőségét kívánom taglalni -, az okok a következők: hitetlen, szkeptikus emberek nemcsak Jézus feltámadása után voltak fellelhetőek, hanem mind a mai napig. S a másik: ez a történet is arról tesz bizonyságot, hogy Isten személyesen belép az életterünkbe, a mi házunkba. S nem is akárhogy. Tegnap még azt idéztem, hogy árva csendben az ajtón kívül áll, s várja, hogy beengedjék.

Ma már miről van szó? A bezárt ajtók sem jelentenek akadályt. Ha kell, átlép rajta, „áttöri”, szó és kérés nélkül. Legyünk olykor bármilyen konokok, megkeményedettek, bosszúsak, kételkedők, háborgók, az sem jelent semmit. Ezt akkor tudjuk leginkább, ha megérezzük, hogy az egyébként zárkózott, háborgó szívünk-lelkünk érthetetlen okokból megnyílik. Hát, azt kell, hogy mondjam, ezt valaki igencsak képes áttörni: az a Krisztus, aki nem hagy bennünket elveszni.

Amikor nagy a zaj, a nyugtalanság bennünk, egyszer csak belép és rendet teremt. Mint a zajongó gyermekeknél, akik játék közben hangoskodnak, vagy veszekednek a játékon: de belép a szülő és nagyobb hangon rendre utasítja őket.

Most éppen egy ugyanilyen színtéren vagyunk, akkor is, ha a tanítványok tanakodását elemezzük. Mesélik Tamásnak, hogy látták az Urat. Erre Tamás: „Ha nem látom a kezén a szegek helyét, és nem érintem meg ujjaimmal a szegek helyét, és nem teszem a kezemet az oldalára, nem hiszem.” Tamás mai nyelven:: „Na, igen. Hát persze. Hiszem, ha látom. Nem voltam itt, mondhattok akármit.”

El is tudjuk képzelni a folytatást, hogyan próbálták őt a többiek meggyőzni. Nincs erről konkrét leírás, de biztosan vitatkoztak, erősködtek, ki-ki a maga álláspontját erősítve. Igaz, a történet szerint Jézus nem konkrétan ezt a beszélgetést szakítja meg, hanem csak nyolc nap múlva lép a „tettek mezejére”, amikor a tanítványai éppen megint együtt voltak.

I. Hol van ebben a mi jelenlegi életünk elhelyezve?

Ez a történet a mindenkori keresztyén gyülekezetek kérdéseire adta és adja meg a választ. Nincs olyan gyülekezet ma sem, ahol ne ismernénk fel olyan embereket, akik bár Krisztust követik, mégis elfáradnak, ellankad az erejük. Ha belegondolunk, ez nem nagy csoda, és azt is beismerhetjük, hogy ez mindannyiunkkal egyaránt előfordul. Azt hiszem, ilyenkor nagyon hiányozhat az Isten közelsége. Tamásnak is ez hiányzott. Jézus megfeszítése utáni végső elkeseredésében már nem hitt semmiben. Ha Jézust látta a kereszten, úgy gondolta, itt már nincs tovább semmilyen folytatás.

De mielőtt eljutunk Tamáshoz, Jézus már megjelent a magdalai Máriának, majd a tanítványoknak. Tamás mindenről tudott. Éppen ez az érdekes ebben a történetben, hogy Tamás még egyszer megpróbálta leértékelni az eddig történteket. De miért tette?

Mert kellett neki a megerősítés. S kellett neki, hogy valaki elcsendesítse benne a háborgást, amit a hitetlenség és a félelem idézett elő benne. Ő az egykori szkeptikus, a mi elődünk. Már Jn14,5-ben is ezt kérdezte Jézustól, aki akkor a jövőről beszélt: „Uram, nem tudjuk hová mész. Honnan tudnánk akkor az utat?”

Kedves Gyülekezet! Ennek a szkeptikus embernek a története egy folytonosságot teremt: közötte és közöttünk. Minden idők között. Az emberi hitetlenség, elbizonytalanodás ugyanis mindenkor előforduló, aktuális probléma. De mi törheti ezt meg?

Az, hogy egyszer egy ember, kérésre láthatott. De ez a kérés is olyan szurkálódó volt, és elkeseredett hangnemű.  A válasz viszont kedves: Jézus belép a zárt ajtókon, és megdönti a magában háborgó ember teóriáját. Szól is és tettekben is bizonyít: „Békesség néktek” – „Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd meg a kezeimet, nyújtsd ide a kezedet, és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő.” S akkor szólaltassuk meg Jézust is mai nyelven: „Tessék. Íme. Amit kértél, megkaptad. Itt vagyok, ahogy kérted, úgy látsz, ahogyan kérted, a magam valójában.”

Olyan rokonszenves ez a helyzet, nem igaz? És maga Tamás is. Nagyon rokonszenves, mert van egy példa előttünk, hogy ha mi is kételkedünk, van egy eset, amely csitítja bennünk negatív érzelmeinket. S rokonszenves Tamás, mert minket képvisel: a mindenkor kérdező, kétkedő, elkeseredő embert, aki valahol a szíve mélyén Isten közelébe vágyakozik. Még ha nem vallja be magának, akkor is.

Kedves Gyülekezet! Ennél a pontnál nagyon fontos tudnunk azt, hogy minden kétség, kételkedés előbb, vagy utóbb értelemmel bír. Mindig nyilvánvalóvá tesz valamit. Tamás esetéből egy örök hitvallás született: Én Uram, és én Istenem.”

Ezt ma mi annyiszor mondhatjuk ki, ahányszor csak akarjuk. Biztosak lehetünk abban, hogy a saját kétségeink ugyanilyen megvilágosodást eredményezhetnek bennünk. Úgy, mint a következő tanár esetében.

„Az egyik osztályban egy tanóra alkalmával a tanár kifejtette nézeteit Istenről. Nem hisz benne, Ő nem létezik, és csak ámítja magát az, aki Istenről és a hitről beszél. Egy bátor fiú azonban felállt, és azt mondta: „De igenis van Isten, Tanár úr.” Ő nagyon meglepődött a fiú bátorságán, s ezután tovább folytatta cinikus mondanivalóját. A fiú azonban még egyszer felállt és azt mondta: „Isten létezik.” A Tanár úr erre azt mondta: „Rendben fiam! Itt van ez a kréta a kezemben. De tudod, ha leejtem, el fog törni. Bizony ám! Ezt Isten sem akadályozhatja meg. De ha mégsem törik el, akkor elhiszem neked fiam.” Fel is emelte a krétát a levegőbe, elengedte, de a kréta nem a várt irányba zuhant le a földre. Puhán végiggurult a tanár úr nadrágján, majd végül egyben gurult tovább a földön. A tanár úr ledermedt, néhány pillanatig szótlan maradt, majd hirtelen témaváltással folytatta a tanórát az oda illő tananyaggal.”

II. Kedves Gyülekezet!

Nem azt akartam ezzel mondani, hogy minden egyes háborgásunk közepette ilyen dolgok fognak velünk történni. De előfordulnak, úgy, hogy azt látni tudjuk. De általában lelki síkon éljük meg mindezt, amely legalább annyira meg tud hatni, s legalább annyira „betalál”, mintha látnánk. A mi hitünk ugyanis látás nélküli, mert elég, ha már Tamás látta. Amit látott, érzett, tapintott, az ma is bizonyosság. Számunkra Tamás hitvallása a végső konzekvencia: „Én Uram, és én Istenem.” Van, akiben higgyünk. Van, aki belépjen az ajtónkon, ha zajt, háborgást, szomorúságot észlel. Isten közelében vagyunk, és Ő lép közel hozzánk, ha zárva az ajtó, akkor is.

Mi, mai hívő emberek nem vagyunk szegényebbek azzal, hogy nem láthatjuk Krisztust ilyen kérésre, mint Tamás. Sőt! Mi még különlegesebb, áldottabb élvezői vagyunk ennek: „Boldogok, akik nem látnak, és hisznek” – ezt mondja Jézus. Hogyan lehet ezt továbbgondolni, és másképp értelmezni?

Boldogok vagyunk, akkor is, ha nem kapjuk meg azt, amit akartunk, amit kértünk, amit látni szerettünk volna. Boldogok vagyunk akkor is, ha valami nem úgy alakul, ahogy szerettük volna. És miért?

Mert akkor, amikor Isten maga rendezi el dolgainkat, akkor látjuk meg, hogy ettől nem alakulhatott volna jobban. Akkor látjuk meg őt lelki szemeinkkel, hogy bejött lelkünk zárt ajtaján és szelíden szól: „Békesség néked.”

Néhány irodalmi mű megpróbálja kifejteni ennek jelentőségét. Olyan szépen meg van ez fogalmazva a Kis herceg c. műben: „Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.”

De hasonlóan fogalmaz Madách Imre is az Ember tragédiájában: „Ne kérd tovább a titkot, mit jótékonyan takar el Istenkéz vágyó szemedtől.”

Szeretteim! Nem kell Istentől nagy dolgokat várni, hogy lássunk. Mert Ő még nagyobb dolgot hajt végre egy hittel „működő”, egy hit által „működtetett” lélekben. Így meglátjuk, hogy zárt ajtón lép be, ki sem nyitja azt, és máris az Ő közelében vagyunk. Ő maga jön el, és Ő maga lép be. Ne zárkózzunk el ettől, de ne felejtsük el: Ő a zárt ajtón is bejön. S akkor, abban a pillanatban: Isten közelebb van hozzám, mint én saját magamhoz.” – így fogalmazott egyszer egyik kedves tanárom a teológián.

Boldogok, akik nem látnak és hisznek. „Az Úr közel! Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt; és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.”

Adja Isten, hogy így legyen, ilyen közelségben, zárt ajtókon át is! Szívből kívánom mindenkinek ezt az élményt! Így legyen! Ámen

Csatári Bíborka