2016.

Kedves Testvéreim, Tisztelt Gyülekezet!

Ugye nem kerülte el a figyelmünket, gondolatainkat az, hogy a következő héten már advent első vasárnapja lesz? Ugye nem felejtettük el, hogy már igencsak az ünnep küszöbénél állunk?

Erre azt lehetne mondani kissé cinikusan: hogy is felejthetnénk el? Hiszen a külvilág gondoskodik róla, hogy még csak véletlenül se hagyjuk ezt figyelmen kívül. Minden szem előtt van. Elég körülnézni egy átlagos délután alkalmával és szeptember végétől kezdve már minden méretben legyártott csoki mikulások kacsintanak és nevetnek ránk a polcokról. Október közepétől kezdve pedig teljesen evidens, hogy felkerülnek a fenyőágak, égők, gömbök és a csillogó papírba öltöztetett „látványdobozok” a kirakatokba, amelyek kívülről ragyognak, de teljesen üresek.

Mindez annak ellenére, hogy még az ünnep nincs is annyira közel. Ez viszont pontosan azt jelenti, hogy az üzletemberek nagyon várnak már minket. Nagyon várják, hogy belépjünk üzleteikbe, és kezdjük el a nagy ünnepi bevásárlást, mondván: Isten őrizzen, hogy valami az utolsó percre maradjon, mert akkor az már nagyon stresszes lesz! Mindent idejében be kell szerezni, hogy teljes és szép legyen az ünnep. Még meg is magyarázzák a lelki hátterét.

     Drága Testvéreim! Ez csak egy szelet a külvilágból, a jelenlegi, aktuális külvilági várakozásból. Általában erre összpontosítanak, erre figyelnek, erre koncentrálnak. Úgy hiszem, és úgy látom, hogy a lelkipásztoroknak évről-évre egyre nagyobb kihívás a belsőre, a belső lelki várakozásra fordítani a figyelmet, ebben a már ünnep előtti készülődésben és ajándékzuhatagokban. De azt hiszem, ezzel nem mondok újat. Erre az evangelizációra készülve az én szívemet és lelkemet az ihlette meg, hogy bizonyságot tehessek egy másfajta belépésről, egy másfajta ünnepvárásról. A négy napra négy olyan történet jut, amelyből remélhetőleg azt fogjuk meglátni és megérteni, hogy ebben az emberközpontú és élményhajhász várakozásban egy sokkal lényegesebb, és fontosabb belépés történik. Szeretném, ha ezt a négy napot Isten közelében töltenénk el, kicsit már utalva a közelgő ünnepi várakozásra. Remélem, hogy a történetek fel tudják majd fedni előttünk „arcukat.”

 I.

A Biblia állandó aktualitására mindig „megdöbbenve tekintek.” Mert ez a történet, amellyel ma a szemléltetés történik, messzire vezet vissza bennünket, egészen Ábrahám ősatya egyik legszebb napjához.

A színtér nem más, mint az ő háza, sátra, ahol mindennapjai zajlottak. Annyi bizonyos, hogy akkorra Ábrahámnak már sok közvetlen élménye, ünnepe volt a Teremtő Istennel: megtörtént az elhívása, majd később megtörtént a szövetségkötése Istennel, s Abrámból Ábrahám lett. Ezek között az események között közben már végig fut Izsák fiának ígérete is, akire igencsak sokat kellett várnia. De ez az ígéret megalapozott egy látogatást.

S történt egyszer, hogy egy csendes, egyszerű napon, amint a hőség miatt Ábrahám Sárával a sátrában tartózkodott, belépett valaki a hajlékukba. Ábrahám először nem tudta, hogy kihez van „szerencséje”, de nagy szeretettel fogadta a betérőt, pontosabban a betérőket. Nem volt azonban elképzelése sem, hogy mi történik. Mi most azonban innen már láthatjuk is: Isten közvetlenül belépett életükbe, sátrukba. Belépett, mert beszélni kívánt velük, és ebből a közelségből kívánt szeretetteljes hírt közölni.

     Hogyan? Isten képviseletében három angyal érkezik Ábrahámhoz. Három személy, akiket természetesen utólag gyakran próbáltak aztán a Szentháromság három személyével azonosítani, de erről szó sincs. A háromnak más miatt lesz jelentősége. S nem akárhogy érkeznek. Kívülről szemlélve teljesen emberi módon és közvetlenül. Mégis égi lényekről beszélünk. Ábrahám angyalokat lát vendégül, akiket ha elképzelünk emberi módon enni, kissé mitologikusan fest.

Viszont éppen ez számomra az az első kép, amely rögtön felállítja a párhuzamot Jézus Krisztussal, s már az 1Móz-ből előre tudunk mutatni Megváltónkig, aki ma hozzánk ugyanígy lép be, és születésekor így lépett be az egész világba, a történelembe, az időszámításba. Ő maga is hányszor ült le Isten Fiaként tanítványaival és az Őt követőkkel enni, s emberi módon étkezett. Kedves Testvéreim! Ábrahám házába is Isten személyesen lépett be. De miért jöttek hárman az Ő képviseletében?

Azért, mert három hírt hoztak, s mindenkinek jelképesen jutott egy. Az első: Sodoma elpusztítása, amelyről a későbbiekben olvashatunk is. A második: Ábrahám testvérének, Lót megmentésének az ígérete, amely szintén beteljesedett. S a harmadik: Izsák fiúk születésének ígérete. Gondolom sokunkban szilárd meggyőződés az, hogy számunkra ez a legkiemelkedőbb. Két okból is.

Először is Izsák születésének ígérete megint csak Jézus Krisztus földre érkezésével alkothat párt, mint az Ó- az Újszövetséggel, csak éppen az a nagy különbség, hogy Izsák anyja, Sára, nevetett, amikor meghallotta, hogy fia fog születni. Mária viszont alázattal vette tudomásul az angyal üzenetét. Jézus földi belépése ígéret az egész világnak. Izsák születése pedig ígéret idős szüleinek, akik ebben már nem tudtak hinni. Vajon mi vonta el a figyelmüket a csodáról? Valami olyasmi, amit a külvilág diktált. Mint ahogyan nekünk diktálnak az üzletek, a kiaratok, a szemfényvesztő látvány. Mintha mindig a lényeget tévesztenénk szem elől, ugye?

II.

A másik ok, amiért a fiú születésének ígérete a kiemelkedő: emberként ugyanolyan kritikusan közelítünk Isten nagy dolgai és ígéretei felé, és a házunkba való személyes belépése felé, mint Sára. S itt van a nagy közös pont. Mi az, ami a 21. sz-i világban olyan világosan rá tudna mutatni, meg tudna minket győzni abban, hogy Isten közvetlenül belép az életünkbe? Hát biztosan nem a nagy ünnepi forgatag. Emiatt indítottam még az elején ezzel a képpel, ezzel a példával. Az ember mindig is próbálkozik valami különlegeset, nagyot alkotni, amely meg tudja elégíttetni és be tudja tölteni az őt körülvevő ürességet. De amire a lelkünk vágyik, vágyna, az maga a Mindenható áldásai. Isten pedig másban lelhető fel, és máshol. Bennünk, nálunk, a mi közelünkben és az Ő ígéreteiben.

Gondolhatunk már most arra, hogy el szeretné mondani: egy „gyermek születik nékünk, Fiú adatik nékünk.” De nem szeretném most azonnal a karácsony üzenetét így előre hozni. Viszont az, hogy Isten bármikor közvetlenül belép az életünkbe, nem kétség.

Valahogyan úgy képzelem, hogy minden nagy ünnep előtt úgy jön el hozzánk is, ahogyan Ábrahámhoz bekopogtatott, és belépett. Az advent előtti és az adventi időszak pontosan erre a fogadásra készít fel bennünket, hogy mi is tudjuk úgy kinyitni az ajtóinkat, ahogyan Ábrahám tette. Akkor is, ha nem tudjuk, mi történik, ki jön, és mit szeretne tenni, mondani, mutatni.

Ez a történet egy nagy tényt támaszt alá: a mi Atyánk mindent elkövet, és el is fog követni, hogy „bebizonyítsa”: Ő van, és nem is messze, hanem a közvetlen közelünkben. Akkor, amikor ezt szívből fel tudjuk ismerni, akkor szívből énekeljük a következő sorokat: „Ó, Jézus, árva csendben, az ajtón kívül állsz; Bejönnél már, de némán kulcsfordulásra vársz; Mi mondjuk, hogy miénk vagy, te vagy a név a jel; Ó, szégyen, hogy te légy az, akinek várni kell.”

Kedves Testvéreim! Istent mi emberek mindaddig várakozásra kényszerítjük, amíg el nem ismerjük, hogy közel van hozzánk. Addig kell várnia, amíg kételkedő lelkünk nyugvópontot nem talál Őbenne. Addig kell várnia, míg be nem engedjük, végig nem hallgatjuk és el nem hisszük neki azt, amit mondani szeretne. Most felteszi a nagy kérdést: „Figyelsz?” „Elhiszed?” „Az én szavamra hallgatsz, vagy a külvilágéra?”

Figyeljünk meg a másik érdekes és jelentős momentumot a történetben. A vendégek megérkeznek, Ábrahám fogadja őket, s már be is szalad Sárához, hogy megkérje, készítsen nekik ételt.  Sára engedelmeskedik férjének, de ami feltűnhet, hogy Sára végig bent, belül marad. Ennek biztosan alapja volt az, hogy a nők mindig is háttérben voltak, ha a férfiak beszélgettek. Másrészt viszont úgy gondolhatjuk, hogy nem is volt annyira szívében felkészülve a vendégfogadásra.

A betért látogatók pedig éppen akkor leplezték fel valós önmagukat előttük, amikor úgy érezték, nem figyelnek rájuk. Vagyis pontosabban Sára. Ugyanis a következőt kérdezték: „Hol van Sára, a feleséged?” Ábrahám pedig felelt: „Itt a sátorban.”

Mi tűnik ki ebből? Isten kérdése: „Itt vagy? Figyelsz rám?” Ugyanis fontos dolgot szeretne elmondani, és azt akarja, hogy a közelben legyünk. Legyünk a közelben, és ne a ragyogó fényekben, az ember által kreált díszvilágban kóvályogjunk, vágyakozó lélekkel a helyünket keresve. Mert a mi helyünk ott van, ahol Isten közvetlen közelségét tudjuk felfedezni.

Isten küldöttei is a közelben akarták tudni Sárát, mert fontos volt számukra, hogy hallja: „Egy esztendő múlva visszatérek hozzád és akkor már a feleségednek, Sárának, fia lesz.” Nem közölték ezt a hírt rögtön, amikor megérkeztek, hanem egy kis pihenés után és akkor, amikor megérezték, hogy melyik pillanatban is sikerülhet igazán a figyelemfelkeltés. Sára aztán le is leplezte a közelben való tartózkodását azzal, hogy nevetett. De ugyanakkor el is állt a szava. Tipikus emberi reakció. Tipikusan mi. Mi is ma ugyanezt tesszük, nevetünk, ha Isten jelenlétét kellene felmutatni a világban. Nevetünk, ha valami hihetetlen dolgot ígér meg nekünk. Mert a világ erre már nem annyira befogadó képes.

Kedves Gyülekezet! Ma Isten hozzánk tért be. S azt kérdezi: „Hol vagytok? Figyeltek? Beengedtek?”

Isten közelében lenni csak úgy lehet, ha a világ hatását kizárjuk. Mert minden külső látvány és ez az ember által megüresített és kreált ünnepi várakozás elfedi a valóságot: azt, hogy egy szerető Isten áll a házunk ajtajában. És a mi legnagyobb örömünk az, hogy Isten maga lép be hozzánk, és áthidalja a közöttünk lévő távolságot. Ezért mondja Jézus: „Nem hagylak titeket árván, eljövök hozzátok.” (Jn14,18).

Kedves Testvéreim! Így lássuk most meg a hozzánk betérő Istent, akinek nyissunk ajtót a házunkba és a szívünkbe. Legyen bennünk a vendégfogadás vágya, legyünk nyitottak, befogadóak és reménykedők. És nem utolsósorban: bátrak. Bátrak elhinni, hogy ez valóban így történik. Mert: „Közel van az Úr mindenkihez” – olvassuk a Zsolt145-ben. Maradjunk hát Isten közelében, nevetés és hitetlenség nélkül. Így legyen! Ámen. 

Csatári Bíborka