2016.
Textus: János 20:24-29.
Jézus feltámadását ünnepeljük minden húsvétkor, így ma is. Jézus feltámadása nem öncélú feltámadás volt, hanem értünk történt, ugyanúgy, mint kereszthalála. Haszna van a mi életünkre nézve, ahogy a Heidelbergi káté, őseink ma is érvényes hitvallása ezt elénk adja. A 45. kérdés-feleletben ezt olvassuk: „Mit használ nekünk Krisztus feltámadása? Először: feltámadásával legyőzte a halált, hogy minket részesíthessen abban az igazságban, amelyet nekünk halálával szerzett. Másodszor: az Ő ereje most minket is új életre támaszt fel. Harmadszor: Krisztus feltámadása a mi dicsőséges feltámadásunknak bizonyos záloga számunkra.” Felfoghatatlan az az isteni szeretet, nagyvonalú megbocsátás, kegyelem, amely az egész húsvéti ünnepkört áthatja!
A feltámadás ténye két alappilléren nyugszik, amelyek magyarázzák és kiegészítik egymást. Az üres síron, amint arról a hosszabb igeszakaszban is olvastam, és a Feltámadottal való találkozásokban, amelyek közül ma a Tamással való találkozást szeretném szívetekre helyezni, folytatva kicsit a tavaly megkezdett gondolatsort.
A tanítványok nagycsütörtöktől húsvétig mindnyájan elbuktak. Júdás példája talán a legismertebb: Júdás elárulta mesterét, kiszolgáltatta Őt. Péter háromszor tagadta meg Jézust, Márk mezítelenül futott el, a többi tanítvány szintén elfutott, és elrejtőzött. A teljes tanítványi kör viselkedését a félelem, a csalódottság és a kiábrándultság hatja át.
Erre a láthatatlan szálra kapcsolódik rá Tamás története, akinek nagyhéti viselkedéséről szinte semmit nem tudunk, de lelki alkatát a Szentírásból megismerve arra gondolhatunk, hogy e napokban Tamást teljes kiábrándultság hatotta át, és kereste a halált.
Egy alkalommal, ugyanis amikor Jézust meg akarták ölni a zsidók, akkor minden tanítvány félve lapít Tamás azonban ezt mondja: „Menjünk el mi is és haljunk meg vele együtt.” Tamás komolyan gondolta akkor ezt, ám amikor a gyakorlatban kellet volna Jézus mellett megállni, ő is elhagyta Jézust!
Ha képtelen volt Jézussal meghalni nagypénteken, most szégyenében és reménytelenségében utána akart halni. Tamás nemcsak a kereszt előtt lett hűtlen Jézushoz, hanem a feltámadás után is. A többi tanítvány már rég együtt van, Tamás azonban hiányzik e körből. Hiába bizonygatják a tanítványok Jézus feltámadását előtte, Tamás a hiszem, ha látom álláspontjára helyezkedett. Ha megérinthetem, ha látom, ha tapintom, ha fizikálisan is tapasztalom létét, akkor majd elhiszem.
Tamás, a tanítványok közül a XX-XXI. századi emberre leginkább hasonlít természetét tekintve, keresésében, kételkedésében. De vajon miért kételkedett?
A felolvasott igeszakasz elején rögtön találunk egy mondatot „Tamás, egy a tizenkettő közül, nem volt velük mikor eljött Jézus”.
Tehát, arról van szó az ezt megelőző történetben, hogy a feltámadás napjának estéjén Jézus tanítványai együtt voltak valahol, miközben Jézusról beszélgettek, miközben Jézus megjelent köztük. Boldog, nagy élmény volt ez, amelyből Tamás kimaradt. nem tudjuk miért volt távol, a lényeg, hogy kimaradt a közösségből, és ezáltal egy csodálatos élményből.
Nagyon komoly figyelmeztetést hordoz a történetnek már ez a kijelentése a számunkra! Mert, arról szól ez a mondat, hogy aki elveszíti a kapcsolatát Jézus tanítványainak a közösségével, az élő gyülekezettel, az elveszíti előbb utóbb a kapcsolatát az Élő Istennel is.
Amit Isten a Teremtésben mondott: „Nem jó az embernek egyedül lenni”, nem csak az emberi társas kapcsolatra vonatkozik, de az élet minden területére, így hitéletünkre is. A Robinson-keresztyénség – ahogy találóan Joó Sándor nevezte - veszélyes létforma, és a hit elsorvadásához vezet.
Maga Jézus tanít bennünket erre, amikor azt ígéri tanítványainak, hogy ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek nevében, Ő is ott lesz köztük. Tehát Jézus az Ő személyes jelenlétének élményét nem a magányos hívőnek adta és adja, hanem a gyülekezetnek, amely lehet akár két fő is, ahogy arra az ígéret rávilágít.
Ezzel nem azt mondom, hogy amikor az ember rákényszerül arra, bármilyen okból, hogy egyedül legyen, akkor Isten nincs vele, de arra mindenképp rá szeretnék mutatni, hogy a keresztyén ember teljesebben, áldottabb formában a hitét a gyülekezetben élheti meg.
Ha erőnk engedi tehát, akkor ne hiányozzunk a templompadokból, legyenek drágák, kedvesek azok az alkalmak számunkra, amelyeken szól az ige, és ne feledkezzünk el betegeinkről sem, akik nem tudnak eljönni ide, menjünk hozzájuk, látogassuk őket, vigyük oda a közösséget számukra, teremtsük meg jelenlétünkkel azt! Ez is keresztyéni feladatunk, kötelességünk!
Nyolc nap telik el, és ezen a nyolcadik napon Tamás is ott volt a tanítványok közösségében.
Azt olvashatjuk, hogy bár az ajtók zárva voltak Jézus mégis megállt a középen. Mindez bizonyítja azt, hogy Jézusra feltámadása után már nem vonatkoztak többé a tér és idő korlátai, már teljesen más dimenzióban létezett.
Ekkor Jézus már egyedül Tamásért mozdul. A többi tanítvány előtt már bebizonyította feltámadását, egyedül Tamás lóg még ki a sorból. Érte mozdul, megy, fontos neki az egyetlen egy is, ahogy földi életében annyiszor bizonyságot tett róla, példázatokban tanításokban, cselekedeteiben is. Egy ember, ez a tagadó, makacs, menekülő ember is fontos neki, aki képtelen túllépni a kereszt eseményén, aki nem lát tovább a Golgotánál, aki csak akkor hisz, ha előbb tapasztal.
Jézus megállt a középen, és köszöntötte azzal a köszöntéssel tanítványait, amelyet oly gyakran használt: Békesség néktek! Jézus pedig nemcsak kívánta ezt a békességet, de meg is adta, jelenlétében kézzelfogható a békesség. Ő maga a békesség fejedelme.
Olyan jó ezt tudnunk, felbolydult világunkban, terrorfenyegetettség árnyékában is!
Aztán Tamáshoz fordult, és kérte Tamást arra, hogy érintse meg sebeit, tapintsa meg kezét lábát, oldalát. Tamásnak pedig ebben a helyzetben már nincs szüksége érintésre. Elég látnia ahhoz, hogy hite újra lobogjon.
Drága testvérek!
Ez a nap tulajdonképpen Tamás húsvétja. Mindenki számára ugyanis az a nap a húsvét, amikor igazán találkozik a feltámadott Úrral. A tanítványok nagy többségének már korábban megvolt ez a találkozásuk Jézussal, Tamás azonban csak most, 8 nappal húsvét után érik meg erre a találkozásra. A Feltámadott pedig olyan Úr, aki mellett nem lehet csak úgy elmenni. Nem lehet ugyanúgy tovább menni az úton, ahogy eddig. Nem lehet ugyanúgy élni, mint eddig!
A találkozások pedig mindig egyben elhívások is. Gondoljunk Péter második csodálatos halfogására, ami után Jézus háromszor kérdezi meg Pétert arról, hogy vajon mennyire szereti Őt, majd megbízza azzal, hogy legeltesse az Ő bárányait.
Vagy gondoljunk Pál apostol esetére, aki a Damaszkuszi úton nem tud elmenni a feltámadott Úr mellett, és akit eddig üldözött, akit eddig halálos ellenségnek tartott, annak a követőjévé válik, mindhalálig. És itt van Tamás, aki eddig elbújt, nem hitte el, hogy van tovább, ez a Tamás Indiáig viszi a Feltámadás örömüzenetét!
Története pedig nekünk adatott, hogy tanuljunk belőle.
A legfontosabb talán az, hogy hitetlenségében magunkra ismerhetünk.
Hányszor nem tudunk teljes valónkkal Istenben hinni?
Hányszor gondolkozunk úgy egy–egy nehéz helyzetben, hogy rendben van eddig megsegített a mi Urunk, de itt már Ő sem tud segíteni?
Milyen gyakran nem hiszünk az ő végtelen hatalmában, szeretetében?
Hányszor próbálunk megbizonyosodni, bizonyítékokat szerezni Vele kapcsolatban?
Mi ez, ha nem a Tamáséhoz hasonló hitetlenség?
Pedig a történet végén Jézus világosan elmondja: „boldogok, akik nem látnak és hisznek.” Boldogok, akik gyermeki bizalommal tudnak reá tekinteni, nem bizonyítékokat keresve, boldogok, akik bele tudnak simulni fenntartások nélkül az Ő kezébe!
Az azonban feltétlen biztatással kell, hogy eltöltsön bennünket, hogy Jézusnak kell ez az ember. Kell minden fogyatkozásával, és mi is kellünk neki. Nem akar lemondani rólunk, fontosak vagyunk az ő számára, akkor is, ha másoknak nem sokat számítunk. Minden körülmények közt meg akar minket tartani az Ő kegyelmében. Utánunk jön, felemel bennünket, és újra és újra elhív az Ő szolgálatára.
Adja meg nekünk a mi Urunk, hogy bizonyítékokkal, vagy azok nélkül, érintve, vagy érintések nélkül, de megmaradhassunk az Ő kegyelmében. Legyen ez a húsvét olyan alkalom, ahol a Feltámadottal való találkozás kiűz a szívünkből minden kétséget, hitetlenséget, és az Ő békessége hat át bennünket. Ámen