2016.

Ma szombat van.

Tegnap, pénteken, miután minden bevégeztetett, a százados győzelmi mondata hasít a sötétségbe: Ez valóban az Isten Fia volt! (Mt 27,54)

Holnap, vasárnap, két csüggedt, reményvesztett tanítvány ballag egy "Idegennel" Emmausz felé.

Ellentétek: Tegnap a halott mellett a százados hitvallása.Holnap a Feltámadott mellett a csüggedt emmausziak.

Csend van. Feszült csend a mennyben, a gyász csendje a földön. Várakozás.

Várom az Urat, várja lelkem az Urat, és bízik ígéretében. Várom az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt.

A test a sírban van. Az Isten Fia, halott. Az Isten hallgat. A sötétség egy pillanatra győzedelmeskedni látszik. A világ kifordult magából. Valóban, ennyi volna az egész? Idáig a tartott a történet? A karácsonyi angyalsereglet, a sokféle csodatétel, a vízen járás, a kenyérszaporítás, a halottak feltámasztása után, most vége lett mindennek? Jézus halott? Mégsem az volt, akinek hitték őt?

Várom az Urat!

A világ sóvárogva várja az Urat, a világosság Urát, a mindenség Teremtőjét. A tanítványok, Jézus követői nem értették a történteket. Mihez kezdenek most. Hát Istenhez fohászkodtak, várták a választ.

Bízom ígéretében.

Jézus maga mondta el tanítványainak, hogy fel fog támadni. Most azonban, még halott. Jézust keresztre szegezték. Minden cselekedetének vége. Bíztatják, hogy jöjjön le a keresztről, de nem teszi - lemond minden cselekvésről. Emberileg mindennek vége.

Bízom ígéretében?

Szombaton a tanítványok nem tudják, hogyan lesz tovább. Ürességben vannak, talán már nem is várakoznak. Amikor beszámolóikat leírják, már Húsvét felől néznek vissza. Isten cselekedett! Innen a sír, ami végpont volt eddig, most már kezdőponttá lett; ami börtön volt, kapuvá lett.Mi is már innen értelmezhetjük életünket. Mindezt tudjuk, és mégsem ismerjük a napot és az órát, amikor a Vándor mellénk szegődik, és felismerjük. Nem hagyhatjuk végleg magunk mögött a keresztet. Minden húsvéti tudásunk ellenére nem vagyunk túl a szenvedésen, soha nem lesz ismert, könnyű út. És ez nem hitetlenség jele.

Szeretett Testvérek!

Mire való a Nagyszombat? Nagycsütörtökön tudjuk mi történt. Nagypénteken is. Húsvétvasárnapról is van elég tudósítás. Mi történt Nagyszombaton?

Megállt az idő. A világ olyan volt, mint a merülést végző könnyűbúvár utolsó, felszínen töltött pillanata. Vett egy nagy levegőt, és várt. Mint, amikor az énekes megkezdi a dalt. Vesz egy nagy levegőt, és még épp nem jön a belépője. A pillanat, amikor a feszültségen kívül semmi sincs. Ebben a nagyszombati megállt pillanatban mi sem tehetünk másként, minthogy megállunk, elcsendesedünk, várunk.

Jézus győz a halál felett, de ezt még nem látjuk. Ez a hit ideje. A látás nélküli, szívbéli hit alkalma.

Épp, ahogyan a Zsoltáros is írja: Bízzál, Izráel, az Úrban, mert az Úrnál van a kegyelem, és gazdag ő, meg tud váltani.

A nagyszombat az év legcsendesebb napja. Jézus holtan fekszik a sziklasírban, amelynek bejáratát hatalmas kő zárja el. A kő megpecsételi a csendet. Mozdíthatatlanul nehezedik mindenre, ami megtörné e titokzatos csendet. Isten csendjét. Isten hallgatásának csendjét. Isten nyugalmának csendjét. A jövendő megváltás csendjét. A beteljesülni készülő isteni terv csendjét. A kő megpecsételi a csendet. A kő mozdulatlanul és mozdíthatatlanul nehezedik mindenre, mert most a csend ideje van. E napon jogosan mondjuk, hogy Isten hallgat, mert most valóban hallgat, csendben van. A halott Jézus nyugalmát nem zavarja semmi. Szenvedése megszűnt, a halál szüntette meg. Küzdelme és küldetése megszakadt, élete véget ért. És Isten hallgat. S e hallgatásban titokzatos módon új születés, újjászületés, új élet, feltámadás rejlik. E hallgatásból remény születik az ember számára. Ebből a hallgatásból születik meg a feltámadás. Isten megszólal és Jézus feltámasztása által megtöri a csendet. A kő megmozdul, s ezzel megszabadulunk félelmeink félelmetes pecsétjétől.

Ez pedig: evangélium. A Zsoltáros szavai mögött ugyan az a hit áll, mint az eseményeket leíró tanítványok szavai mögött. A reménytelen helyzetben is lehet várni az Úr szabadítására, mert Ő olyan Úr, akire érdemes várni. Ez pedig hol máshol mutatkozhatna meg leginkább, mint húsvét hajnalán, a sírt lezáró kő mellett. A nagyszombati csendben, a zsoltáros szavai olyannak hatnak, mint egy hitvallás: nekem olyan hitem van, mely mer várni, mer oda hagyatkozni, mer látható nélkül ráhagyatkozni. A zsoltáros teljes lényével várja Istent: számára a várakozás nem pusztán része, hanem szinte feltétele az Istennel való kapcsolatnak. Isten úgy a miénk, hogy nem a miénk.

Jóllehet a várakozás arról szól, hogy amire várunk, az még nem a miénk, ugyanakkor valamiképpen mégis már a miénk. A várakozás ugyanis előrevetíti azt, ami még nem teljes valóság számunkra. Ha valamire reménnyel és türelemmel várunk, akkor a várt dolog valamiképpen már hatalmába kerített bennünket. Valamilyen módon már megragadott minket az, amire várunk.

A várakozás tehát nem kétségbeesés. A várakozás annak elfogadása, hogy valami még nem a miénk. Várakozás és elfogadás annak erejével, ami már a miénk.

Nagyszombaton minden ésszerű remény szertefoszlott a tanítványok számára. Csak a lezárt sír maradt. Krisztus sírja előtt és minden sír és mindenféle veszteségeink előtt megállva nem lehet más reménységünk, mint az, hogy az a világ, amely kétségek, aggodalmak, bizonytalanságok közé taszít bennünket, egyszer elmúlik és eljön az Ő országa annak teljességében. Mi már nem ugyanazt a köztes időt éljük meg, mint a tanítványok. A mi Nagyszombatunk a „Feltámadt!” és az „Íme, újjáteremt mindent” közötti várakozás ideje. De a reménységünk közös: nem az abban való reménykedés, hogy valahogyan majd csak kimászunk, kikászálódunk, saját magunkat kihúzzuk mélységeinkből, hanem az a képtelen remény, hogy a mélységek maguk változnak át: a halált elnyeli az élet. Arra kaptunk elhívást, hogy erről a reménységről tegyünk bizonyságot. Együtt mondhassuk a Zsoltárossal: „Várom az Urat, várja a lelkem, és bízom ígéretében. Lelkem várja az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt, mint az őrök a reggelt. Bízzál, Izráel, az Úrban, mert az Úrnál van a kegyelem”

Ámen.

Szappanos Kitti