2016.

Az első nagypéntekre emlékező, szeretett gyülekezet!

Nem egy könnyű szakaszt olvastam most a Szentírásból. Jézus főpapi imája egyszerre emberi és példa értékű valamint isteni és titokzatos. Emberi és példa értékű, hiszen elfogatása előtt közvetlenül példát mutat, hogy testi-lelki gyötrődésben LEHET imádkozni! S ez az imádság isteni és titokzatos, mert Jézus szavainak csak töredékét érthetjük meg azért, mert ismeretlen számunkra az az élet, melyet Krisztus szerzett nekünk kereszthalála és feltámadása által.

Az egész 17. részt versenként, sőt részmondatonként lehetne elemezni, és elmélyedni a sok, drága üzenetben, melyeket tudatosítani kell magunkban. Azonban ma, szeretett Testvéreim, nem ezt teszem. Inkább próbáljunk meg az 1-5 versre összpontosítani, és egységben látni Krisztus szavait ezen a nagypénteken: mit jelent Jézus megdicsőítése, melyet az Atyától kér imájában; és micsoda az örök élet az Ige szerint és a mi elgondolásaink szerint…?

Milyen különös, hogy mi emberek mennyire tartózkodva kezeljük ezt a szót: dicsőség vagy megdicsőíteni. Idegen számunkra. Nem használjuk vagy csak ritkán ezeket a kifejezéseket. Nem hétköznapiak. De valamiért mégis különleges kifejezések!

Jézus azért esedezik az Atyához, hogy életét dicsőítse meg. Tudjuk jól, Ő úgy élt, hogy élete el volt rejtve az emberek előtt. Nem sok látszott abból a titokból, amit hordozott. Ezen a földön is dicsőséges volt, de ezt nagyon kevesen látták.

A tanítványoknak egy alkalommal mutatta meg, amikor felment a hegyre velük. A három tanítvány bepillantott létének nem sejtett titkába, amely arról szólt: Ő nemcsak az embert hordozza, hanem magát az Istent, az égi világot!

Titok ez Jézus személyéből, melyet sem a tanítványi kör, sem a sokaság, akiket oly sokszor tanított, meg sem sejtett…

Szeretett Testvérek! Egy valaki van, aki jól tudta, hogy Jézusnak milyen titka van: a sátán! Amikor Jézus a böjt végén jár, megkísérti e világ fejedelme, aki azt sugallja szavaival: ’Ha Isten Fia vagy, mutasd magad! Azért vagy az, hogy ez a világ lássa! Ugorj le a templom magas párkányáról, és mutasd meg, hogy mire vagy képes!’

Jézus mit válaszol? „Meg van írva: az Urat, a te Istenedet imádd és csak neki szolgálj!” Ebben a válaszban benne van egy nagy titok! Jézus ezekkel a szavakkal azt mondta: ’Ezen a világon szolgálni akarok!’ Szolgálni azt jelenti: elrejteni mindent, amit Isten adott; lehajlásba, odaadásba. Mert, ha valakinek dicsősége van, nem lehet szolgálni! Jézus elrejtette Istenségét. Ez volt a titka. Jézus azt hirdette: egész valómat akarom odaadni, hogy váltság lehessen ezért a világért.

Talán azért is volt idegen Jézus viselkedése, egész személyisége, mert a világ akkor sem ismerte és most sem ismeri az elrejtettség és odaadás fogalmát. Idegen tőlünk az alázat és a szolgai forma. De sokszor mi akarunk legelöl állni; a leggyorsabbak lenni; a legsikeresebbé válni. Az ember alapvető igénye, hogy kiemelkedjen a tömegből. Alapvető vágya, hogy érvényesüljön.

S mindeközben, elfelejtünk körbe nézni. Észrevenni a szomorú arcokat; a könnyes szemeket; a nélkülözőket és azokat, akik áldozatokat hoztak vagy hoznak értünk. Mert eddig mi akartunk kiemelkedni… és észre sem vesszük, hogy közben süllyedünk.

Jézus soha nem kérkedett hatalmával. Soha nem élt vissza az Atyával való szoros és nagyon bizalmas kapcsolatával. Amikor vádolták, és faggatták, alázatos tudott maradni. Amikor ütötték, és köpködték, tűrte, de tudjuk: bármikor véget vethetett volna a megalázásoknak.

De nem tette. Mert Ő szolgálni jött ebbe a világba. S ha valakinek dicsősége van, nem lehet szolgálni! Hát lemondott kis időre erről a dicsőségről. Mert Jézus akkor cselekszik, amikor eljön az Ő órája!

Amikor a Gecsemáné kertjében ott van, a tanítványokkal együtt; Jézus verítékezve és gyötrődve mondja, hogy ’eljött az óra’! Itt van az óra, amikor az Atya akarata beteljesedik.

Szeretett Testvéreim! János evangéliumának az a szépsége, hogy Jézus keresztjét mindig úgy látja, hogy az egyúttal az Ő megdicsőülése. Mert Jézus keresztjében megnyílik az ég, minden áldásával.

Milyen gyászos és sötét az első nagypéntek! Mi is csupán ezt látjuk az események mögött, amikor Jézust kihallgatják; amikor küldözgetik Heródeshez, Kajafáshoz és Pilátushoz! Milyen sötét Heródes szenzációra éhes, kíváncsi kérése, hogy Jézus tegyen csodát előtte… Milyen elkeserítő Kajafás elszánt viselkedése, melyből kicseng a halálos vád: istenkáromlás… Milyen gyászos az a légkör, amelyben egyszerre hangzik a kiáltás: „Feszítsd meg! Feszítsd meg!”

Mindezek mellett pedig micsoda titok Krisztus passzivitása Heródes előtt; és csendessége Pilátus előtt! A nép forrong és küzd; akárcsak a főpapok, írástudók: végre lezárják ezt a kellemetlen Jézus-ügyet, és megsemmisítik Őt, mint lázítót…

Ez az egyik oldal. Az emberi, amely valóban fájdalmas, borús és gyászos számunkra. De van ennek egy másik oldala is! Jézus maga tanítja a tanítványoknak: ’aki meg akarja tartani az életét, elveszti, aki elveszti az életét érte, megtalálja.’ Szeretett Testvéreim! Ez a drága tanítás az első nagypénteken válik valósággá! Hiszen hogyan mondhatna ilyet, ha Ő maga ne élné mindezt át???

Ő elveszti az életét egészen. Odaadja Atyjáért, a világért, semmit nem tart meg magának. Mert Jézus példát ad arra, amit tanított: az élet arra való, hogy az ember odaadja. Aki félti és meg akarja tartani magának, az elveszíti.

Mit jelent tehát Jézus dicsősége? Az, hogy valóságos ember lévén, szenvedésével és halálával, valóságos Isten lévén pedig feltámadásával minden halandónak ÖRÖK ÉLETET AD!

„Atyám, eljött az óra: dicsőítsd meg a te Fiadat, hogy a Fiú is megdicsőítsen téged, mivel hatalmat adtál neki minden halandó felett, hogy mindazoknak, akiket neki adtál, örök életet adjon.” (Jn 17, 1b-2).

Bizony halandó az ember. Halandó: olyan lét, amely belehull a sírba. Nincs állandóság és maradandó bennünk. Sokan megtapasztaltuk már a gyász nyomasztó és emésztő érzését, amikor szembesülünk először az elvesztett, számunkra oly fontos személy elvesztésével, majd a ténnyel, hogy bizony, mindnyájunkra a halál vár.

Az emberi létből a fény és a ragyogás tűnőben van; az ember egyre inkább zsugorodik: marad a lakás, ahová visszavonul; marad egy ágy a kórházban; s végül marad egy koporsó. Ez az emberi lét.

Jézus hatalma, hogy ennek a halandó embernek, neked és nekem örök életet ad! Az Ő útja egészen a Golgotáig, nyomorúságos és hihetetlenül fájdalmas volt. Amikor a Gecsemáné kertjében az ún. főpapi imát mondja, jól tudta, hogy mi vár Rá! Tudta, hogy a feltámadásig szenvedések sorozata vezeti. A szenvedés, amely az emberi élet velejárója. Hisz mi mindnyájan jól tudjuk, mit is jelent a szenvedés! 

Az Éden kertjében a sátán elkábítja az első emberpárt, és szavaiból kiviláglik: ’Ha engem követsz, ha rám hallgatsz, olyan leszel, mint Isten.’ Az ember nem lett olyan, mint Isten a sátánt követve… Sőt, gonosszá változott, engedetlenné vált Isten iránt és elveszített mindent. Jézus azonban valóban oda vezet el, ahol és ahogyan olyanná válhatok, mint Isten.

Micsoda hát az örök élet? Isten-közösség. Azt jelenti, hogy közösségben maradni Fiával, Jézus Krisztussal. Azonban ezen a földön Isten-közösséget átélni egyedül a Szentlélek által lehet. A Szentlélek az, aki a lelkembe a bizonyosságot adja.

Mi emberek azt mondjuk: ’Talán így van.’ ’Talán igaz, ki tudja?’ De amikor a Szentlélek munkálkodik, akkor mindez valósággá, élővé válik.

Ezen az istentiszteleten Jézus szavai által talán kicsit közelebb kerültünk az Ő személyéhez, és talán el kezdtük megsejteni azt a titkot, amely Őt egész földi életében körül vette!

Dicsőségét nem láthatták az emberek, de szolgáló lelkületét, alázatát annál inkább. Ahogyan elesett és beteg emberekhez fordult; ahogyan tanított és ahogyan megélte nyilvánvalóan és folyamatosan az Atyával bensőséges kapcsolatát, mindezek arra utalnak, hogy Ő bizony valóban szolgálni jött.

Azért született az első karácsonykor, azért élt ebben a földi porban és azért halt meg az első nagypénteken, hogy húsvétkor, feltámadásában egyértelmű legyen számunkra, hogy Ő cselekedett értünk! Ő váltott meg minket!

Adja a Szentháromság Isten, hogy úgy tudjunk Jézus Krisztusra tekinteni, mint Aki odaadta magát értünk. Úgy tudjunk gyötrelmes szenvedéseire tekinteni, mint amit értünk szenvedett el. És tudjunk úgy tekinteni a golgotai keresztre, hogy nem csak az Ő fájdalmairól, hanem az Ő dicsőségéről is beszél.

Azt mondtam pár perccel ezelőtt: ha valakinek dicsősége van, nem lehet szolgálni! Nos, nagypénteken Krisztus a szolgálatát e földi létben befejezte. „Én megdicsőítettelek téged a földön azzal, hogy elvégeztem azt a munkát, melyet rám bíztál, hogy elvégezzem: és most te dicsőíts meg, Atyám…” (Jn 17, 4-5a).

Erről beszél a kereszt. Már benne foglaltatik Krisztus dicsősége. Mienk hát az örök élet! Akarunk igazán Isten-közösséget? Ha igen, boruljunk le a kereszt alatt, és adjunk hálát Isten feltétel nélküli szeretetéért és megtartó kegyelméért! Ámen.

Lovász Adrienn