2016.

Szeretett Testvéreim!

Olyan sokszor megtörtént velem, hogy az elhangzott mondatokat hallottam, de nem gondoltam bele a mögöttes jelentésükbe. Olyan sokszor van, hogy utólag csodálkozok rá élethelyzetekre, megváltozott körülményekre, melyeknek volt előszele. Egy figyelmeztetés, egy kicsúszott szó, egy szomorú tekintet, melyek –akkor- nem jelentettek semmit.

Az Ószövetségben olyan gyakran előfordul, hogy Isten elmondja a népnek, hogy mi fog történni, ha letérnek az Ő általa kijelölt útról. Mindig előre figyelmezteti őket, mi lesz a következménye a hűtlenségüknek és engedetlenségüknek. Mégis, de sokszor elfordul a zsidó nép Istentől, és csak a maga eszére támaszkodik!

Amikor Jézus a tanítványainak beszél haláláról és feltámadásáról, hasonló dolog történik. Mai Igénk történéseit megelőzik Jézus szavai, melyekben harmadszor szól haláláról és feltámadásáról. A Zebedeus fiainak kérése egyértelműen bizonyítja, hogy a tanítványok nem értették meg Jézus szavait, hisz ők a saját tekintélyükkel, rangjukkal vannak elfoglalva.

A mai történetben Jakab és János anyja megy oda Jézushoz, hogy két fia számára kiemelt helyet kérjen Jézus országában. Az asszony bizonyára hallhatta korábban Jézus mondatát: „Bizony, mondom néktek, hogy ti, akik követtek engem, a megújult világban, amikor az Emberfia beül dicsőségének királyi székébe, ti is tizenkét királyi székbe ültök, és ítéletet tartok Izrael tizenkét törzse felett.” (Mt 19, 28).

Az anyai szív bizony most kérdez. Nem tudjuk, hogy saját indíttatásból vagy fiai kérésére, mindenesetre biztosítani akarja két fia helyét Jézus jobb és bal oldalán. Jézus azonban nem az édesanyához, hanem a két fiú felé fordul: „Ki tudjátok-e inni azt a poharat, amelyet én fogok kiinni?” (Mt 20, 22). S a válasz azonnal érkezik, határozottan: „Ki tudjuk.” (Mt 20, 22).

Milyen magabiztos a válasz, pedig ekkor még nem is sejtik, hogy mennyi szenvedésen, és fájdalmon mennek majd keresztül! Az Apostolok Cselekedetei alapján tudhatjuk, hogy Jakab halálbüntetést szenvedett a gyülekezet korszakának legelején I. Heródes Agrippa parancsára, és feltételezések szerint János is mártírhalált halt az I. század vége felé.

Addig, amíg ez a két tanítvány tekintélyükkel és rangjukkal van elfoglalva, Jézus már készülődik elfogatására. Jövő héten már virágvasárnap, és hamarosan húsvét, amikor lélekben mi is végig sétálunk azokon az utakon, melyek elvezették Krisztust a Golgota hegyére.

Most tehát nekünk nincs más dolgunk, mint figyelni szívvel is az Igére, amely figyelmeztet minket emberi gyarlóságunkra és felhívja figyelmünket Jézus szavaira. Ahogyan Jézus ekkor már készülődik, úgy nekünk is elő kell készítenünk szívünket és erősíteni hitünket, hogy méltóképpen emlékezzünk a gyászos nagypéntekre, és ünnepeljük a dicsőséges húsvétot, Krisztus feltámadását!

Az a bizonyos pohár, mely mai történetünkben szerepel, a próbatételekre és szenvedésekre utal. Tulajdonképpen az emberi lét velejárói ezek. Azonban ezekre a nehézségekre, akadályokra nem lehet felkészülni. Emberileg nem!

Az életünkben felbukkanó zsákutcákra, az életünket kettéhasító gyászra, a blokkoló csalódásokra, az értelmetlen döntésekre, a be nem kalkulált betegségekre nem tudunk felkészülni! Azonban jusson eszünkbe Jézus mondata a Gecsemáné kertjében: „Atyám, ha lehetséges, távozzék el tőlem ez a pohár; mindazonáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te.” (Mt 26, 39).

Jézus már lélekben gyötrődik. Imádságban készül szenvedésére, és könyörög mennyei Atyjához. „Atyám, ha nem távozhat el tőlem ez a pohár, hanem ki kell innom, legyen meg a te akaratod.” (Mt 26, 42).

Mit tanulhatunk Jézustól? Lelki próbákban Istenhez fohászkodni. Kérni Istentől a szabadulást, vagy a keserű pohárhoz erőt és hitet. Milyen nagy dolog kimondani: „ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te”! Mennyi gond, mennyi fájdalom, mennyi hiábavalóság juttat el bennünket oda, hogy ezt ki tudjuk mondani!

Mi, emberek azonban gyakran csak lázadni tudunk. Perlekedünk Istennel a történtek miatt, és viselkedésünkkel, szavainkkal erősen tiltakozunk a már megtörtént „rossz” ellen. Pedig Jézus nem erre tanított minket. Olyan sokszor tanította övéit, mely tanításokat mi is ismerünk, sőt tudjuk is a Szentírásból! Mégis időnként szembe megyünk Istennel…

Próbálgatjuk a határainkat, és a magunk eszére támaszkodunk, hisz biztosra vesszük, hogy a mi elgondolásunk a helyes… De hol van belőlünk a bizalom? Hol van az Istenbe vetett hitünk? A Római levél szavait mindnyájan jól ismerjük: „Azt pedig tudjuk, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden a javukra szolgál.” (Rm 8, 28). Szeretett Testvéreim, valóban tudjuk? Valóban elhisszük? A Zsoltárok könyvében találjuk: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem.” (Zsolt 50, 15).

Oly sok drága Ige van a Szentírásban, melyeket jó hallani, de vajon megéljük ezeket? Belegondolunk abba, hogy milyen csodával határos ezeknek a jelentése? Nem véletlenül kezdtem így bizonyságtételemet: ’Olyan sokszor megtörtént velem, hogy az elhangzott mondatokat hallottam, de nem gondoltam bele a mögöttes jelentésükbe.’

Szeretett Testvéreim, így vagyunk ezzel mindnyájan, amikor halljuk Isten bíztatását és még sem kapaszkodunk bele az ínséges időkben! Így voltak ezzel a tanítványok is, most különösképpen is Jakab és János, akik ahelyett, hogy saját helyüket biztosítanák be Krisztus eljövendő országában, nagyobb figyelmet fordítanának Krisztus szavaira. Azokra a szavakra, melyek előrevetítik a nagypénteki eseményeket.

Mit látunk Jézus reakciójában? Haragot semmiképpen nem. Vádat sem lehet felfedezni szavaiban. Türelmesen és alázatosan válaszol. „Az én poharamat kiisszátok ugyan, de hogy ki üljön jobb és bal kezem felől, azt nem az én dolgom megadni. Azok fogják megkapni, akiknek az én Atyám elkészítette.” (Mt 20, 23).

Nem csak a Gecsemáné kertjében nem feledkezik meg az Atyáról Jézus, ebben a helyzetben is az Ő mennyei Atyjára utal.

Milyen sokszor látjuk az Újszövetségben, hogy az Atyával folyamatos kapcsolatban van. Nem szűnik meg hálát adni, Tőle segítséget kérni és Őt magasztalni! Már a Hegyi Beszédben a tanítványokat is erre tanította: „…a ti mennyei Atyátok pedig tudja, hogy szükségetek van minderre.” (Mt 6, 32). A négyezer, ill. az ötezer ember megvendégelésénél hálát adva tekint fel az égre, megtöri a kenyeret, és csak utána engedi osztani a sokaságnak. Vagy amikor Lázár sírjához megy, így szól: „Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál.” (Jn 11, 41b). Hosszan sorolhatnám azokat az eseményeket, amikor Jézus újra és újra az Atyára mutat.

Jézus szavaiban megtanította a tanítványokat, hogy mit tehetnek annak érdekében, hogy ne hatalmaskodjanak egymás előtt. Hiszen máris, a többi 10 tanítvány megharagudott a két testvérre.

„…aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok, és aki közöttetek első akar lenni, az legyen a rabszolgátok. Mint ahogy az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Mt 20, 26-28).

Mindnyájan nyitottak vagyunk a tekintélyre, hatalomra, elismerésre, előkelő helyekre. Nem idegen hát Jakab és János kérése. A kérdés azonban az: az ismét felolvasott jézusi szavakat csak meghallottuk, vagy meg is értettük? Aki nagy akar lenni, legyen szolga. Aki első akar lenni, legyen rabszolga. Rabszolga, aki a társadalmi ranglétrán az utolsó helyen van…

Miért? Mert Krisztus is azért jött, hogy Ő szolgáljon! És azért jött, hogy megüresítse magát, szolgai formát vegyen fel, megalázza magát és engedelmeskedjen mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig! (Fil 2 alapján)

Krisztus kereszthalála VÁLTSÁG mindnyájunkért! Jézus most mondja ki először, hogy életét váltságul adja sokakért. Eddig a haláláról és feltámadásáról beszélt, de most végre kimondja: nem Őérte cselekszenek, hanem Ő cselekszik értünk!

Szeretett Testvérek, a szavaknak értelme és célja van. Figyeljünk egymásra, de legfőképpen Isten szavára! Ő az, Aki megteremtett minket; Ő az, Aki a szabadítást adja; Ő az, aki megerősít és bátorít minket! Szülessen meg bennünk a vágy, hogy utolsók tudjunk lenni, mert Jézus szavaival élve: „Így lesznek az utolsókból elsők, és az elsőkből utolsók.” (Mt 20, 16).

S ha teljes áhítattal Istenre tudunk figyelni, hangozzon hát szívünk legmélyéről a drága Zsoltár: „Uram, te vagy osztályrészem és poharam, te tartod kezedben sorsomat.” (Zsolt 16, 5). Legyen ez valósággá mindnyájunk életében! Ámen.

Lovász Adrienn