2016.

Szeretett Testvéreim!

Erről az igeszakaszról eszembe jut egy ifjúsági ének szövege: „Tégy eggyé Urunk, tégy eggyé Urunk, hogy meglássa a világ, hogy eljöttél, tégy eggyé Urunk. Ó, mily szép, mily gyönyörűséges, a testvérekkel egységben lakni. Az Úr áldása bőven árad ránk, mint túlcsorduló olaj.”

Mi is a kulcsszavunk? Egység. „Mert ahogyan a test egy, bár sok tagja van, de a test valamennyi tagja, noha sokan vannak, mégis egy test, ugyanúgy a Krisztus is.” (1Kor 12, 12).

Azt üzeni nekünk már rögtön az első sor: mi összetartozunk. Egyek vagyunk. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy Krisztus a fej. A fejhez azonban minden esetben egy test tartozik. A test az egyház.

Az egyháznak vannak tagjai, amint a testnek is vannak tagjai. Mindnyájan jól tudjuk, mi a kéznek, a lábnak, a szemnek vagy a fülnek a funkciója. Mindegyik testrész felelős valamiért.

Időnként azon kapom magam, hogy megfogalmazom magamban, mondjuk cipekedés közben: „De jó lenne, ha több kezem lenne!” Vagy amikor valahova sietek: „De jó volna, ha több lábam lenne!” Lehetne a példákat fokozni. Biztos vagyok benne, hogy mindnyájan ismerjük ezt az érzést! Ugyanakkor mindig nyugtázom magamban: „Minden úgy jó, ahogy Isten alkotta.”

Nem véletlenül mondom azt a nagyon is hétköznapi példát, szeretett Testvéreim! Hisz épp ott tartottam: A test az egyház, s az egyháznak vannak tagjai, amint a testnek is vannak tagjai. Az egyháztagok mi magunk vagyunk.

Mi, akik hétről hétre összegyűlünk Isten házában, és az Igére figyelünk. Mi, akik egy közösségnek tagjai vagyunk, mely sugallja: összetartozunk. Mi, akik gyakran feltesszük a kérdést: vajon mi a feladatom? Mi a küldetésem a keresztyén életben, s a saját gyülekezetemben? Nos, ahogy minden testrész felelős valamiért, úgy mi, mint az egyház tagjai, mi is felelősek vagyunk valamiért.

2009. május 22-e az egyháztörténelem fontos dátuma. A magyar református egység napja van ma. Az a bizonyos december 5-e nagyon sok határon túli magyar identitását megsértette. Valami eltört. Valami megszakadt. Azonban az a bizonyos május 22-e arról árulkodik, hogy a református egyház tett valamit azért, hogy a Trianon utáni szakadás, és viharvertség enyhüljön, a népszavazás megmagyarázhatatlan eredménye halványodjon, s a Kárpát-medencei egység visszaálljon.

Szeretett Testvéreim! Eme gondolatok függvényében szeretnék szólni úgy az egységről, amelynek mi is, Szeged-Kálvin téri reformátusok a részei vagyunk. Vagy, az egységnek részeivé kell válnunk…

Egy héttel ezelőtt pünkösdöt ünnepeltük, és a Szentlélek Isten munkáját figyelhettük: mind ismeretileg, mind pedig –reménység szerint- lelki értelemben is. A Szentlélek az, aki különböző ajándékokat adott az egyház tagjainak, nekünk, ugyanakkor Ő az a közvetítő, akiben, aki által, akivel ez az egység megvalósul.

Ha egy test létezni akar, különböző testrészekre van szüksége. Ez az, ami minket felbátorít, hogy az egyházunknak, mint Krisztus testének szüksége van ránk. Szüksége a szolgáló kezekre, az Istent szép hanggal magasztaló énekre; szüksége a különleges gondviselésre vagy lelkigondozásra; szüksége az áldozatkész szolgálatokra.

Isten a kegyelmi ajándékokat nem találomra osztogatja, hanem tökéletes akarata és hatalma alapján gondosan rendezte el. Mindnyájunknak van valami kegyelmi ajándéka, ami által felelősséget vállalhatunk Krisztus testéért, egyházunkért. Nem csupán a pár perccel ezelőtt sorolt szolgálatok lehetnek ezek, hisz ott van még a Pál apostol által említett fontosabb kegyelmi ajándék, a „legkiválóbb út”: a szeretet.

A testrészek különbözőségükben is kölcsönös függőségi viszonyban állnak egymással. Ahogyan a kéz sem megy sokra a láb nélkül; úgy mi sem teljesedhetünk ki Krisztus-követőként a többi egyháztag nélkül. Addig, amíg én megélem az egyéni hitemet, fontos, hogy a másikat bátorítsam, imádkozzak vele vagy érte, és segítsem.

Drága Testvéreim! Az egymásra figyelésnek, a másik bátorításának, a közösségünk tudatos építésének egyetlen titka van: a szeretet. Az a szeretet, amely mindnyájunkban megvan. Az a szeretet, amely ha olykor el is halványul bennem, képes megújulni újra meg újra, ha magára Istenre tekintek. Hisz Ő maga a Szeretet!

Milyen sok áldást tapasztaltunk már meg együtt, itt a gyülekezeten belül! Egy-egy keresztelő az istentiszteleten, ahogy tanúi voltunk a mai napon is. A konfirmáció évről évre, amikor egyre több fiatal kötelezi el magát a Szentháromság Istennek. A Családi Napok, amikor együtt van kicsi és nagy. Közös szolgálatok: Nyilas Misi csomagolás, hajléktalan misszió, temető takarítás. Hányszor megéltük, hogy beteg testvérekért, gyülekezeti tagokért imádkoztunk –a gyülekezetben és egyénileg is- és megértük a gyógyulást!

Ezek azok az események minden gyülekezetben, így a mi gyülekezetünkben is, amelyre csak annyit tudok mondani: együtt dobban a szívünk. Együtt örülünk, és együtt sírunk.

Együtt örülünk, ha örömteli esemény történik közösségünkben, és folyamatosan látjuk kicsi óvodásainktól kezdve az iskolai hittanosokon át kamaszainkat, ahogy egyre inkább átérzik: a gyülekezet Isten nagy családja, s ebbe ők is beleillenek…beletartoznak. Család, ahol szeretjük, elfogadjuk, segítjük egymást.

És együtt sírunk, mondjuk akkor, amikor egy-egy drága presbitert, vagy élő hitű gyülekezeti tagot kísérünk utolsó földi útjára. Akkor is, együtt dobban a szívünk.

Ennek a testnek egyesítő tagja Krisztus. Ő a fej, Övé a test, és Ő szuverén módon, szeretettel fejezi ki akaratát. Azt parancsolja, hogy a tagok között szeretet uralkodjon. A szeretet képes fenntartani az egységet a különbözőségekben.

Azt mondja Igénk: „Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként annak tagjai.” (1Kor 12, 27). Olykor elfelejtjük ezt. Időnként nem tudunk ezzel a gondolattal azonosulni. Gyakran nem tudunk ezzel mit kezdeni…

Szeretett Testvéreim, ezért van szükség arra, hogy megálljunk, átgondoljuk az eddig együtt átélt örömöket és fájdalmakat, áldásokat és veszteségeket, és időről időre mondhassuk egy szívvel és egy lélekkel: bizony együtt dobban a szívünk.

A Szentháromság Isten az, aki életben tartja ezt a testet: mert egy az Atya, aki az egyházban munkálkodik, egy az Úr, akiben hisz és egy a Lélek, aki élteti.

Könyörögjünk azért az egységért, melyet megfogalmaz az igehirdetés elején idézett ifjúsági ének: „Tégy eggyé Urunk, tégy eggyé Urunk, hogy meglássa a világ, hogy eljöttél, tégy eggyé Urunk. Ó, mily szép, mily gyönyörűséges, a testvérekkel egységben lakni. Az Úr áldása bőven árad ránk, mint túlcsorduló olaj.” Legyen mindez valósággá gyülekezetünkben, életünkben! Ámen.

Lovász Adrienn