2016.

Szeretett Testvéreim!

Kapernaumban nagy sokaság várta Jézus érkezését, de mai Igénk elénk állít két embert, akik talán mindenki másnál jobban várták Őt, és talán egy kicsit másképpen is várták, mint a többiek.

Két ember: Jairus, és ez a tizenkét éve vérfolyásos asszony. Két ember, akik nagyon különböztek, hiszen Jairus, egy zsinagógai elöljáró volt. Mondhatjuk, hogy az akkori zsidó társadalom „krémjének” tagja, akit valószínűleg nagy köztisztelet övezett, akinek sok befolyásos ismerőse lehetett, és anyagilag sem állhatott rosszul.

És ott van ez a 12 éve beteg asszony is, akinek a nevét sem tudjuk, csak annyit említ Lukács, hogy minden erőfeszítése ellenére sem tudta meggyógyítani senki. Ő pedig a betegségéből és vagyona elvesztéséből adódóan pont az ellentétes végletet képviseli Jairussal szemben. Ő a társadalom legalján foglal helyet, jobban mondva oda szorították ki, hiszen akkoriban ferde szemmel tekintettek az ilyen elesett emberekre: azt gondolták, ha valaki ilyen nagy bajban van, az nyilván nem ok nélkül van, annak valami nagy bűn terheli a lelkét, és Isten büntetése az az állapot, amiben van.

És ha ez még nem volna elég, a tisztasági törvények miatt az ilyen beteg ember nem tehette be a lábát a templomba sem, hiszen tisztátalannak számított. Kizárva a társadalomból és kizárva a kultuszból is – így élte küzdelmes mindennapjait ez az asszony.

Annak ellenére, hogy ennyire különböző volt a háttere Jairusnak és a vérfolyásos asszonynak, azért volt bennük valami közös is – az elkeseredettségen kívül: a hit, annak a reménye, hogy Jézus segíthet rajtuk. Hogy csak Jézus segíthet, és senki más.

Bizonyítja hitüket és elszántságukat az is, hogy mindketten nem kis kockázatot vállaltak azzal, hogy Jézushoz siettek segítségért.

Jairus, mint zsinagógai elöljáró odament Jézushoz, és leborult előtte, úgy könyörgött. Már ezzel a tettével kockáztatta addigi pozícióját, elismertségét. Miért?

Mert a zsidó ember nem borul le senki más előtt, csak Isten előtt. Ezzel az egy alázatos mozdulattal elismerte Jézus hatalmát, istenségét, ami bizony nagy bajba sodorhatta, hiszen a vallási vezetők, a farizeusok és szaddúceusok soha sem szimpatizáltak Jézussal – mert nem ismerték el Isten-fiúságát. Jairus mégis hódol az előtt, akit társai a legtöbb esetben elítéltek és megvetettek.

A vérfolyásos asszony pedig azért üthette volna meg a bokáját, mivel a tömegben tülekedve sokakhoz óhatatlanul hozzáért, a tisztasági törvény szerint őket is tisztátalanná téve. Persze, lehet, hogy a tömegben ezt sokan nem vették észre, hogy épp ki ért hozzájuk, de nem volt arra garancia, hogy valaki nem ismeri fel a tömegből, és nem leplezi le. Ez nem csak azzal járt volna, hogy elzavarják, hanem büntetéssel is járhatott volna.

Mindketten Jézushoz sietnek, tőle várnak segítséget. Mi sem tehetünk mást, legyünk akár elismert, vezető pozícióban lévő, vagy megvetett és kitaszított emberek, ott a helyünk Jézus közelségében, aki nem válogat közöttünk, aki nem az emberi előítéletek és nem a sokszor már-már istenített szokások szerint jár el, hanem kegyelmesen elfogad, és törődik velünk.

Isten színe előtt mind egyenlőek vagyunk: nincs kedves és kevésbé kedves gyermeke, mint ahogy Istennél nincs a bűnök szerinti osztályozás sem: kicsit bűnös, és nagyon bűnös. Ezért is áll meg Jézus, és felteszi a kérdést: „Ki érintett engem?”

Tudta, hogy ki volt az, csak várta, hogy a beteg asszony megszólítsa Őt, és elmondja neki baját. Időt szakított erre az elesett, megvetett asszonyra, és megállt, hogy beszélhessen vele, pedig nagyon várták Őt Jairus házában. Nem mondta azt neki: hogy majd rád is szakítok egy kis időt, de most egy fontos embernél várnak…

Isten nem osztályoz bennünket, hogy ki a jobb, vagy bűnösebb gyermeke. Isten látja, hogy mindnyájan bűnösök vagyunk, ezért kegyelmére szorulunk, és egyformán elfogad és szeret minket, és azt akarja, hogy megtisztuljon, meggyógyuljon a lelkünk, és az Ő közelében legyünk!

Ezért nem szabad nekünk sem osztályoznunk egymást, hogy vajon ki különb kinél, vagy kinek nagyobb a bűne. Jézus sem tett ilyet soha. Először mind, a saját lelkünkkel, saját életünkkel számoljunk el, és aztán úgy segítsünk másokat is Krisztus közelébe: de azzal a krisztusi segítőkészséggel, szeretettel, amit minden egyes alkalommal láthatunk Rajta, mikor valakinek szüksége volt az Ő segítségére.

Most figyeljünk erre az asszonyra, hogy mit tanulhatunk az ő esetéből. Nem törődik a kockázattal, csak az érdekli, hogy Jézus közelébe jusson. Szinte babonás módon hisz benne, mert úgy gondolkodik: ’ha csak a ruhája szegélyét megérintem, meggyógyulok’. Szinte lopva, titokban akart részesülni az áldásban. De Jézus érezte, hogy isteni erő áradt ki belőle. És bizonyára észrevette ezt a hitet is, ami így vágyott az Ő segítségére.

Érezte azt a hitet, ami nem hajlandó beletörődni az állapotába, és keresi az egyetlen kiutat, Jézust. Nem tudjuk, hogy azelőtt pontosan hány orvosnál, vagy akár kuruzslónál járhatott az asszony, de az biztos, hogy minden vagyonát elköltötte – mindhiába. Mégsem adta fel, soha nem adta fel a reményt! Nem, ő odamegy Jézushoz. Máté evangéliumában azt is megtudjuk, hogy ezt mondta magában: „Ha csak megérinthetem ruháját, meggyógyulok.” (Mt 9, 21). Hittel megy oda!

Ezért meg is kapja Jézustól az isteni erőt, aminek hatása volt az életére, hisz meggyógyult. Ez az a mennyei erő Testvérek, ami minket is átformál, ami bennünk is megnyilvánulhat! Akkor, ha komolyan vesszük, ezt, akkor bennünket is megváltoztat, új életet ad, meggyógyítja lelkünket, vagy akár testünket is, ha Isten úgy akarja.

Mikor erőről van szó, mi sokszor valami egészen másra szoktunk gondolni: testi erőre, érdekérvényesítő erőre, akaratbeli erőre és elszántságra. A saját erőfeszítéseknek lehet, hogy van hasznuk, de azok végesek, és múlandóak. És akkor csak a saját tehetetlenség, kudarc és eredménytelenség marad…

 De itt nem ezekről van szó, Jézus nem ezt adja nekünk, hanem azt az isteni erőt, ami Őt magát is feltámasztotta a halottak közül. Nekünk akarja adni ezt az erőt, hogy életünk megújuljon, hogy formálódjunk Krisztus képére és hasonlatosságára. Hogy ne vesztesei legyünk az élet viszontagságainak, hanem Jézussal együtt győztes, boldog gyermekei legyünk az Atyának. És hogy felénk is hangozzon Jézus szava: „hited megtartott téged”.

12 évnek kellett eltelnie, míg meggyógyulhatott. Hogy vajon miért? Nem tudjuk. Talán azért, mert ennyi időre volt szüksége arra, hogy rájöjjön, akármit is tesz, Isten nélkül, eredménytelen. Lehet, hogy azért történt így, hogy a végső elkeseredése támasszon benne hitet. Nem tudjuk.

Vajon a mi életünkben miért van úgy, hogy várnunk kell az Úr szabadítására? Miért addig kell várnunk, ameddig? Talán azért, hogy megértsük: hiába a következő nagyszerű mentő ötlet, hiába minden emberi erőfeszítés, csak Jézus segíthet!

Nem mindig tudjuk meg a választ ezekre a kérdésekre – még a saját életünk kapcsán sem. De egy valamiben biztosak lehetünk: Jézus nem késik. Ő úgy időzít, úgy rendezi életünk eseményeit, hogy időben érkezik. Még akkor sem késik, amikor mi úgy gondoljuk, hogy már minden hiába. Mint Jairus esetében. Mikor már jönnek a rossz hír hozói, és mondják: „Leányod meghalt, ne fáraszd tovább a Mestert”. És már Jairus is feladta volna, akkor Jézus szava mégis reményt ad neki: „Ne félj, csak higgy, és meggyógyul”.

Ne féljünk, ha azt látjuk, mintha mással jobban törődne Isten, és másnak sikerül az, ami nekünk nem! Ne adjuk fel, ha nem látjuk rögtön az imáinknak, vagy Igeolvasásunknak az eredményét! Ne adjuk fel, amikor úgy tűnik, hogy Isten már nem segít, vagy le is mondott rólunk. Ne adjuk fel, amikor mások már csak károgni tudnak: ne fáraszd a Mestert, már minden hiába. Ne adjuk fel, amikor mások esetleg kinevetnek minket a reménységünk és hitünk miatt – mint ahogy kinevették Jézust akkor, amikor azt mondta, hogy: „Ne sírjatok, nem halt meg, csak alszik!”. Kinevették, mégsem adta fel, hanem megmutatta, hogy Neki semmi sem lehetetlen. Hogy ott, ahol az emberi logika szerint már nincs visszaút, nincs remény, ott mégis tud életet támasztani Isten Szent Fia, csak bízzunk Benne!

Ha elhisszük, Ő a Mi Megváltónk, attól még lehet az életünk nyomorúságos és kicsinyhitű. El merjük-e hinni még a reménytelennek látszó körülmények ellenére is, hogy Ő nem feledkezett meg rólunk, és akkor érkezik a segítség, amikor annak rendelt ideje van? El merjük-e hinni, hogy az Ő erejének lesz hatása, megnyilvánulása a mi életünkben is? Ha nem is rögtön, de apró lépésenként mégis kibontakozik az Ő ereje bennünk, akik hittel megyünk oda Hozzá. Addig pedig, legyen ott a szívünkben az, amit Jézus nekünk is üzen most: „Ne félj, csak higgy!” Ámen.

Lovász Adrienn