2016.

Szeretett Testvéreim!

A 6-os tankönyvben egy különálló lecke foglalkozott a megbocsátással. Véleményem szerint egy élet is kevés, hogy megtanuljunk olyan őszinte, irgalmas szívvel megbocsátani, mint ahogy Isten teszi folyamatosan. És …egy élet is kevés ahhoz, hogy őszintén ki tudjuk mondani: „Ne haragudj! Bocsáss meg nekem!”

Mindkét 6. osztályos csoportomban megkérdeztem, hogy mit gondolnak erről a mondatról: „Megbocsátok, de nem felejtek!” Annak ellenére, hogy már a kisiskolás is használja ezt a mondatot – a felnőttekről nem is beszélve- mégis azt mondták: „Adri néni, ha valaki ezt mondja, az nem is bocsátott meg!” Nem tudtam ellenkezni…

Ha valaki megbánt minket –most függetlenül attól, hogy szándékosan vagy rossz szándék nélkül –az az önérzetünket sérti. Megbánt minket teljes valónkban; esetleg visszaél bizalmas információkkal; vagy olyat tesz, amiről bár tudja, hogy megbánt vele, mégis megteszi.

A megbocsátás, bocsánatkérés mindegyikünk életében jelen van. Mindig van valami; mindig történik valami, amikor az irgalmasságot kellene gyakorolnunk… Kellene. Szeretett Testvérek! A megbocsátás és a bocsánatkérés is művészet. Kifinomult érzék kell hozzá. De tovább megyek: alázat kell hozzá. Ha nem alázkodom meg egy ilyen sértődős-helyzetben, és nem vizsgálom meg magam, felismerve saját gyarlóságomat, nem leszek képes megbocsátani a másiknak sem…

A pár perccel ezelőtt látott és hallott kis színdarabban pontosan erről volt szó. Homokba írni azt, amit elkövettek ellenünk; és sziklába vésni azt, amit, amiben segítettek nekünk. Nos, ez nekünk nehezen megy. Elsősorban azért, mert szeretünk a keserű dolgokon mérgelődni, és sajnáltatni magunkat.

Az jutott eszembe készülésem során, hogy Jézus vajon hányszor írhatott a porba, amikor farizeusok, írástudók, a forrongó nép ellene emelte fel a szavát?! Jézus vajon mit véshetett kőbe?! Szeretett Testvérek, ismerve Jézust a Szentírásból, és ismerve, mint személyes Megváltómat, azt mondhatom: Ő szinte mindig a homokba ír, hogy fújja el a szél a sérelmeket, UGYANAKKOR mindig vés, még pedig az emberi szívekbe vési az Ő határok nélküli szeretetét, és elfogadását!

Amikor arról beszélgettünk felsős diákjaimmal, hogy mit gondolnak a mondatról: „Megbocsátok, de nem felejtek!” – egy nagyon fontos dolgot fogalmaztak meg – végső soron ők! Elmondtam nekik, hogy ha megbocsátunk valakinek, az azt jelenti, hogy azt a rosszat soha nem hozzuk fel a másik előtt. Nem hánytorgatjuk fel. Ők mondták ki: ha megbocsátunk valakinek, akkor összegyűrjük azt a vétket, mint egy szemetet, és kidobjuk a kukába.

Örültem a megfogalmazásuknak, mert nagyon beszédes ez a kép. Mi, emberek általában összegyűrjük azt a bizonyos vétket, mint egy papírlapot, és kidobjuk a kukába. Mondván, hogy megbocsátunk. Azonban, ha újabb konfliktus vagy sértés történik, ezt a kidobott vétket kikukázzuk, és hozzá dobjuk a másikhoz… Ez jelenti azt, hogy „Megbocsátok, de nem felejtek!” .

Ezzel szemben van nekünk egy drága Gazdánk, Aki minden megbánt bűnünket, vétkünket megbocsátja nekünk, és többé nem emlegeti fel nekünk! A Zsoltáros meg is fogalmazza: bűneinket a tenger fenekére dobja, és arról többé meg nem emlékezik!

Sokszor hihetetlen ez a számunkra. Főleg azért, mert mi vagyunk azok, akik nem tudunk megbocsátani magunknak. Ostorozzuk magunkat, és megszomorodunk, ha elkövetett bűneinkre gondolunk… Szeretett Testvérek, itt hadd mondjam el: Isten nem úgy működik, mint mi, emberek! Ő nem úgy ítél meg minket, ahogy mi egymást! Ő nem a „lemérhető szeretettel”, vagy a „kiérdemelt szeretettel” szeret minket! Hanem feltétel nélkül, valóságosan! Nagyon sokszor nehezen fogadjuk el, hogy „Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim – így szól az Úr.” (Ézs 55, 8). Ő egészen másként működik, mint mi…

A gyermekek által is felolvasott példázat olyan szépen illusztrálja, és bemutatja nekünk Isten elgondolását a király szerepében! Amikor valaki, magát megalázva leborul Előtte és irgalomért esedezik, megesik rajta a szíve. Megbocsát, és elengedi a bűnt örökre. S amikor mi megkönnyebbülünk, és felsóhajtunk, olyan hamar szembe találjuk magunkat életünk szereplőivel: férjjel, feleséggel, szülőkkel, testvérrel, barátokkal… akiknek meg kellene bocsátani. De valamiért nem megy…

Azt gondolom, hogy mindenképpen különbséget kell tennünk szándékos bántás vagy rossz szándék nélküli megbántás között. Nyilván a második könnyebben megy: amikor meggondolatlanul szólunk vagy cselekszünk, és ezzel mást magunkra haragítunk vagy megbántunk. De mi a helyzet a szándékossággal? … Nehéz kérdés!

Mondta-e valaha Jézus: „Ez esetben büntesd meg! Ne állj vele szóba! Add neki vissza!”??? Jézus soha nem mondott ilyet. Ő azt hirdette szavaival és tetteivel egyaránt: „Szeressétek egymást!”.

Hogyan szeretünk mi? Feltételekhez kötötten? Kiérdemelve? Valamiért cserébe? Vagy szeretünk, mert szeretünk? Házassági előkészítőn erről is beszélgettünk: vajon meg tudom fogalmazni, hogy miért szeretem a másikat?

Ha én megbántanám mindenféle rossz szándék nélkül az édesanyámat, és nem tudna nekem megbocsátani, akkor egy nagyon nehéz keresztet kapnék. Belefacsarodna a szívem. Ha ő bántana meg engem rossz szándék nélkül, és látnám rajta, hogy szinte fizikálisan fáj neki, hogy megbántott, nem tudnék rá haragudni. Azért, mert szeretem…

Ha átélem újra és újra Isten kegyelmét és megbocsátását, nem merek arra gondolni, hogy bármikor is úgy viselkedtem, mint a történetben szereplő szolga, aki nem bocsátott meg szolgatársának. Ezek súlyos szavak, de az Úri imádságban szereplő mondat is súlyos: „Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek…”.

Tegyük le Isten kezébe azt, ami teher és ránk nehezedett. Akkor is, ha mi bántottunk meg valakit; akkor is, ha minket bántottak meg. Kérjük Istent, hogy adjon szeretetet a szívünkbe, hogy hatalmasabb legyen bennünk a szeretet, mint a harag vagy bosszúvágy. Isten imádságokat meghallgató Isten! Ámen.    

Lovász Adrienn