2016.

A mai napra kijelölt újszövetségi igeszakaszt szeretném szívetekre helyezni, a csodálatos gondolati gazdagsága miatt, csak egyetlen aspektusból.

Néhány héttel ezelőtt elkezdtem egy sorozatot, a csodálatos Ige alapján, amely így szól: „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz!”. A sorozat célja, hogy lássuk Urunkat ne csak a tegnapban, de a jelenben is hatalmasnak, munkálkodónak a világban és életünkben. A hitünk ne csak a történeti Jézusban lévő hit legyen, hanem a hit Krisztusában való megmaradás.

A mostani vasárnap a diakónusok vasárnapja, amire egyházunk nyomatékosan fel is hívta több fórumon a figyelmet. Azon gondolkodtam el, hogy most a sorozatot hagyjam, vagy az ünnepi vasárnapról ne szóljak. Ám, ez a csodálatos példázat összekapcsolta bennem a két üzenetet.

A példázat egy klasszikus jézusi három pontos, három szereplős-karakteres példázat, amelyből oly sokat mondott el a mi Urunk! Az első karakter a pap és lévita karaktere, a második a megvert ember, a harmadik a samaritánus.

A második szereplője, de inkább karaktere  a példázatnak az az ember, akit a rablók összevernek, kirabolnak és az útszélen sorsára hagynak – róla szeretnék ma szólni. Elgondolkoztam, hogy mit lehet elmondani erről az emberről! Kicsit olyan a szerepe ebben a történetben, mint Lázárnak a feltámasztás történetében: nem tesz semmit, csak történnek vele a dolgok.

Szerepe megkerülhetetlen, de nem tesz semmit, csak fekszik az úton.

Annyit tudunk róla, hogy zsidó lehetett, nem samáriai, talán Isten szolgálatában dolgozhatott, nem tudjuk, hogy megérdemelte-e ami történt vele, jó ember volt-e avagy éppen gonosz, tett-e valamit amivel kihívta a sorsot maga ellen, vagy csak rossz időben volt rossz helyen.

Bár, úgy gondolom, hogy ezek a kérdések nem is igazán fontosak.

A fontos ennek az embernek a helyzete: ott fekszik az út szélén, nyomorultan, helybenhagyva, mindenéből kifosztva, a halál mezsgyéjén. Olyan állapotban, amikor már magán nem tud segíteni, amikor már nem számíthat saját erejére, tudására, csak mások jóindulatára. Ma este róla, a földre sújtott, nyomorult emberről szeretnék szólni, azokról, akik környezetünkben így élnek, akik ránk szorulnak. Vagy éppen rólunk? Hiszen olyan gyakran kerülünk mi is „padlóra”, és szorulunk másokra lelki vagy testi értelemben.

Ma,  a nyomorult, a földre sújtott ember sorsán keresztül a köztük való szolgálat fontosságáról, a szeretetszolgálatról, a diakóniáról szeretnék szólni.

A reformátori teológia kihangsúlyozza az igaz egyház ismertetőjegyeit: az Ige tiszta és elegyítetlen hirdetése, a sákramentumok kiszolgáltatása Krisztus rendelése szerint, az egyházfegyelem gyakorlása, és a szeretetszolgálat. Ott van tehát igazi gyülekezet, ahol ezen dolgok működnek.

Láthatjuk tehát, hogy rendkívüli fontosságú dologról van szó, amikor a diakóniáról szólunk.

Honnét ered ez a szó? Az Apostolok cselekedeteiről írott könyv 6. részében olvashatjuk először e szót: diakónus. Az apostolok 7 embert választanak az özvegyasszonyok közötti, asztal melletti szolgálatokra. Gyakorlatilag tehermentesítésről van szó: az evangélistáknak, az apostoloknak más feladat, az evangélium hirdetése adatott, ám a gyülekezetben, mint Krisztus testében nem csak a lelki dolgok rendkívüli fontosak, de a test szükségleteire is hangsúlyt kell fektetni. Ellátni a betegeket, gondozni a rászorulókat, megetetni az éhezőket.

Lassan, az eltelő évszázadok alatt a diakónusi szolgálat hívatássá lett. Hívatásos diakónusok, diakonisszák, akik ezt tanulták szolgáltak egyházi kórházakban, árvaházakban, fogyatékosok közt.

Jó, hogy az egyháznak voltak, és vannak hívatásos szeretetszolgái, a szeretetintézményekben, de, kevés ha csak ez van!

Vajon, csak kórházakban, fogyatékos vagy csecsemőotthonokban, idősotthonban, árvaházakban vannak földre sújtott emberek?

A választ tudjuk mindannyian, elég csak körülnéznünk! Sok a környezetünkben is a földre kerülő ember, testi vagy lelki értelemben egyaránt! Sokan roskadnak a földre, az élet különböző terhei alatt, vagy megtörve, betegségek, más emberek szeretetlensége miatt. Őket, a környezetünkben élő földre került embereket kell megtalálnunk. Őket, a társadalom perifériájára kerülteket. Naponkénti feladat a mellettünk élő emberben észrevenni a rászorulót, a jerikói úton fekvőt.

Mai adakozásunk is, mint az elmúlt héten már meghirdettük, erről szól: Szatmár kicsiny, gyönyörű református falvait érte akkora jégkár, hogy az épületek tetejét mintha géppuskával lőtték volna szét, a gyümölcsből semmi nem maradt. Anyagilag kerültek a földre, az útfélre hit és nemzettestvéreink, anyagi odaállásunk több, mint puszta anyagi segítség, egyben azt is érezteti velük: nem hagytak magunkra bennünket!

Amikor készültem, eszembe jutott egy moziélményem. nem is a film, hanem az előtte lévő reklámok szólítottak meg.

Az egyikben egy  házaspár veszekszik. A rövidfilm végére derül csak ki, hogy mindketten vakok. A film készítői arra hívják fel a figyelmet, hogy ők is ugyanúgy éreznek, tesznek, mint az egészséges emberek.

A másikban egy munkahelyi felvételit mutatnak be - fordított szemszögből. Tolókocsisok egészséges embereket felvételiztetnek, majd nem vesznek fel az állásokra. A reklám mondanivalója az volt, ne nézd másnak, kevesebbnek a fogyatékkal élőt, hanem tartsd magaddal egyenértékűnek.

Először nagyon megörültem a reklámok miatt, hogy végre ezzel is foglalkoznak, aztán elszomorodtam.

Vegyük emberszámba a másik embert? Erre figyelmeztetni kell a moziba járó közönséget? Úgy látszik itt tartunk…

Talán soha nem volt ennyire aktuális, mint ma, hogy a földre került embert észrevegyük, megsegítsük!

A földre került ember megsegítése, a gyülekezeten belül kell, hogy kezdődjék. Úgy, ahogy egykor az ősgyülekezetben történt. Mert, szép az afrikai éhezőket segítenünk, de nem hiteles ezirányú tevékenységünk, hogyha közben a gyülekezet tagjai közt is van éhező ember.

 A „földön fekvő” ember irányában fokozottan érvényes a jézusi mondat: „aki tudna jót cselekedni, de nem teszi: bűne az annak!” Imádkozzunk…

De, honnan fakadhat az a lelkület, amely segít bennünket abban, hogy a másik terhét hordozzuk? Honnan lehet erőnk a mindennapi ilyen cselekvéshez? Hiszen, ez folyamatos helytállást kíván tőlünk!

Egyetlen helyről, Jézus Krisztustól! Aki levette vállunkról bűneink terhét, a létező legnagyobb terhet, és aki segít bennünket a hétköznapok terheinek hordozásában. Tőle, aki soha nem hagy magunkra bennünket! Tőle, aki nem csak földi életében állt az elesett ember mellé, de napról-napra érezhetjük azt, hogy mellettünk is áll!

Merítsünk ebből erőt, és lássuk meg, hogy ki az aki ránk szorul, és emeljük, hordozzuk elerőtlenedett vagy lelkileg-testileg megtört testvéreinket! Ámen

Juhász András