2016.

Kedves Testvérek!

Nem tudom, ki vette észre, de nem fejeztem be a történetet. A happy end-et lehagytam a végéről. Meg kell egy kicsit állni itt. Mert itt valami olyan történik, ami említést érdemel.

A fiú, aki a fejébe veszi, hogy önálló életet kezd, talán fel sem fogta, hogy tettével milyen mélyen megbántotta apját. A történet maga, amit Jézus itt elmond, teljesen abszurd. Elképzelhetetlen helyzetet vázol. Van két fiú, és van egy gazdag, jómódú édesapa. A fiatalabb fiú még az édesapja életében odamegy apjához, és azt mondja: Apám, én azt az örök-részt kérem el tőled, ami a halálod után az enyém lenne. Gondoljunk bele. Hogy venné ez ki magát manapság. Odamenne az egyik gyerek, és azt mondaná, hogy kérem a lakás felét, mert ennyi esne rám, ha te meghalnál. Nem tudom, melyik szülő örülne egy ilyen felvetésnek. A fiú nem gondolt másra, csak a saját igényeire, saját elképzeléseire, és saját szükségeire. Aztán pedig csak ment, és tette, amihez kedve volt. Nem foglalkozva a körülményekkel, a saját határaival, vagy épp a takarékosság fogalmával. Így, jól belegondolva, ez a fiú pont olyan, mint a ma embere. Él, mint Marci Hevesen. Eltelt kétezer év az elhangzott történet óta, de az emberek semmit nem változtak. Ha lehetőség adódik rá, akkor mind igyekszünk a könnyűt, a kellemeset, a kevésbé megerőltetőt választani.

Itt felvetődik a kérdés, hogy vajon nem jól tesz-e ez a fiatalember? Hiszen azt lehet erre mondani, hogy legalább, amíg az örökség elfogy, addig jól érzi magát.

Ahogyan egyszer egy fiatalember mondta, aki sportolóként mindenféle teljesítmény-fokozó szert használt, és részletezte, hogy ezek következményeként harminc egynéhány éves korára hogyan mennek majd tönkre a belső szervei szépen egymás után. Akkor miért csinálja? Erre jött a számomra teljesen megdöbbentő válasz: mert legalább addig jól nézek ki, jól érzem magam. Legalább addig észrevesznek a nők, mert olyan vállam van, hogy csak élével tudok belépni az ajtón, addig tudok villogni, tudom azt mutatni, hogy ki vagyok én. Utána tolószékben leszek, de hát remélem, hogy azt már nem érem meg. Ha meg is érem, nem érdekel. Amikor harmincöt, negyven évesen odakerül, akkor érdekelni fogja, de ez már egy másik kérdés.

Tehát valójában ez a pillanat a "boldogság" ennek a fiatalembernek az életében. A kérdés csak az, hogy ebből a kösz most éppen jól vagyok és ennyi elég helyzetből hogyan jut el ez a tékozló fiú odáig, hogy elinduljon az apjához, hogy bekönyörögje magát béresnek.

A nehézségek minden személyiséget átformálnak. A megpróbáltatás felébreszti a lelkiismeretet. Eszünkbe juttatja minden hibánkat, és megbánásra sarkall. Ha megeszek egy jó paradicsomlevest, de az epém nem bírja, és fél óra múlva fájni kezd, bizony, már megbánom, hogy olyan finomnak tartottam azt a levest. Vagy ha megvásárolok még egy ruhát a boltban, a hónap végén pedig csak nézem, hogy üres a pénztárcám, már bánom a vásárlást.

Ugyanakkor ez nem igaz erre a fiúra. Olvassuk róla, hogy mennyi minden történt, elfogyott a pénz, és disznókat kellett vigyáznia, ami pedig abban a korban a legalantasabb munka volt. De valamiből meg kellett élnie. Tisztátalan állatok közt, nem épp tisztességes gondolata támadt.

Nem megbánás, nem szégyen, hanem haszonszerzés. Eszébe jutott, hogy milyen jól éltek otthon. Bizony, visszavágyott az otthon melegébe és jómódjába. Gyakran idézzük megbánó szavait, mint a bűnbánat legszebb megfogalmazását. Fel kell, azonban hívom arra a kedves Testvérek figyelmét, hogy ezek a szavak, akkor még nem jelentettek semmit sem a fiúnak. Nem szívének mélyéről indult a gondolat, hanem az elméjéből, mely belátta, máshogy nem megy.

Mire elért apja házáig, az az út lehetett számára addigi életének leghosszabb útja. Tudjuk szerintem mind, akik itt vagyunk, milyen érzés is az, amikor el kell indulnunk, hogy bocsánatot kérjünk. Amikor tudjuk, hogy hibáztunk, és tudjuk, hogy ezzel valakinek a lelkébe tapostunk, szíveket törtünk össze, és barátságot döntöttünk romba. Nagyon fájdalmas érzés. Félelmetes dolog szembesülni tetteink következményével. Mert ritka az olyan hibás tett, aminek nincs következménye.

Mi lett volna akkor, ha ez a fiú nem indul el az apja házához? Ha sosem merül fel benne a bűnbánat? Ha nem mer az elrontott életével visszatérni apjához, hogy elismerje, rosszat tett? Valószínű, a fiatalember hamar éhen halt volna, vagy a bűnbánat és lelkiismeret furdalás miatt önnön életére tört volna. Mert minden olyan helyzet, amikor nem volt erőnk odaállni, és elismerni a hibánkat, minden sötétben rejtegetett bűn ott lebeg felettünk. Egy- egy álmatlan éjszakán, egy- egy elhangzott prédikáció nyomán, egy- egy családi ünnepen. A helyre nem állított, összetört kapcsolatok szilánkjai lelkünk sötét mélyében örökre szúrni fognak. Egyetlen megoldás van arra, hogy ezek a szúrások ott a szívünkben, ezek az árnyékok álmatlanságunkban egyszer s mindenkorra eltűnjenek. El kell indulni. El kell indulni, és oda kell menni. Nem szabad, hogy a félelem, vagy a szégyen eltántorítson. A kapcsolatok csak úgy épülnek, ha valaki dolgozik rajtuk. Lehet, sőt valószínű, hogy nem lesz olyan fogadtatása senkinek sem, mint a történet tékozló fiújáé, de mégis, valahol minden bűnbánó embernek lesz ilyen fogadtatása. Mert ha az embertárs nem is tud ennyire megbocsátani, ha az emberi lélek bűnösségétől fogva képtelen a teljes önzetlenségre is, a mi mennyei Atyánk minden őszinte, bűnbánó szót ismer, és minden rejtegetett szilánkot lát. Ő tudja, hogy kire haragszol, és tudja, hogy kinek okoztál bánatot.

Kedves Testvérem! Neked van valakid, akihez el kellene menj, bocsánatot kérni? Nem lehetsz rosszabb helyzetben, mint ez a fiú. Van egy barátod, családtagod, munkatársad, szomszédod, vagy maga az Úr? Mit kell bevallj?

Ez a történet mindannyiunkat kérdez, hogy vajon mit és mennyit vagyunk hajlandóak megtenni azért, hogy Isten az Ő csodálatos szeretetével meggyógyíthasson bennünket? Vajon, amikor hallom, hogy igen, lehet másképp, van újrakezdés, új élet Krisztusban, akkor azt mondom: jaj, hát ez aztán jó lenne. Milyen szépen alakulhatna az én életem is így. Hú, hát ez tényleg nagyon jó, és élek és megyek tovább, mégis lefelé a lejtőn. Vagy pedig így szólok: Istenem, te látod, hogy talán jártányi erőm sincs. Olyan mélyen érzem magam, hogy úgy látom, mélyebbre már nem lehet kerülni lelkileg, fizikailag, bárhogyan, de segítségül hívlak téged, de hozzád kiáltok. Legalább azt a pici mozdulatot megteszem, amennyi tőlem telik, ahogyan ez a fiú felkelt, és elindult hazafelé. Csak annyit tett, amennyi tőle telt, és ez bőven elég volt.

Olyan jó lenne megértenünk, hogy Isten tőlünk sem vár picivel sem többet, mint amennyire most, ebben a pillanatban képesek vagyunk. Nem azt várja, hogy hiper-szuper keresztyénekként mindjárt, mindenben tökéletesen az elsők legyünk, hanem csak azt, hogy engedjük, hogy Ő tegye a helyére életünk ezen dolgait. Ő gyógyítson meg. Nem azt mondja, hogy te csináld most már másként, mert tudja, hogy ez lehetetlen. Hanem azt: egyszerűen gyere vissza, és majd megoldjuk, elrendezzük, amit kell.

A tékozló fiút visszafogadta apja, neked sincs hát mitől félned. Jöjj az Úr vár reád!

Ámen

Szappanos Kitti