2016.
A holnapi napra kijelölt ószövetségi igeszakaszt hoztam közétek ebben az ünnepi órában, annak egy részletét, három verset szeretnék szívetekre helyezni.
Mivel a Jeremiás siralmai nem tartoznak a leggyakrabban olvasott, idézett bibliai könyvek közé, ezért érdemes néhány szót szólni a könyvről magáról is. A könyv eredetileg, a héber kánonban csak a Siralmak (Jaj) címet viselte, a görög kánonban kapcsolódik hozzá a Jeremiás név a címhez. A könyv, tartalmilag Jeruzsálem elvesztése, a szent város, a Templom pusztulása fölött érzett gyászt fogalmazza meg, költői formában. 5 részből áll a könyv, amelynek érdekessége az, hogy a 3. rész kivételével minden rész 22 versből áll, amely a héber ABC betűinek száma, és a versek kezdőbetűi követik az ABC sorrendjét.
A könyvben egyéni és kollektív panaszénekek találhatók, amelyekben az a közös, hogy a nagy fájdalmat, amit a főváros eleste és pusztulása fölött érzett a zsidóság próbálják szavakba foglalni. Próbálják értelmezni, hogy mi történt, és mindez miért történhetett meg.
Jeremiás siralmai a reformáció korától kezdődően, éppen történelemszemlélete miatt nagyon közel áll hozzánk, magyar reformátusokhoz!
Károly Gáspár, akit sokan csak a Károly Bibliáról ismernek, "Két könyv az minden királyoknak jó és gonosz szerencséjüknek okairól.." című művében végigvezeti népünk történetét párhuzamosan a zsidóság történetével. De Énekeskönyvünkben is megtalálhatók ezek a gondolatok, például a 385. dicséretben, amely a három részre szakadt Magyarország állapotát írja le, a Jeremiás korabeli Izrael állapotait felidézve: "Keserves szívvel Magyarországban mondhatjuk magunkról A nagy siralmat mit Jeremiás régen írt zsidókról... Mert örökségünk tőlünk fordula pogány nemzetségre, Mi lakó helyünk szálla mi rólunk idegen népekre... Nagy félelemmel és rettegéssel pusztában bujdosunk: Eledelünket mi életünket kezünkben hordozzuk.”
E gondolatiságban gyökerezik nemzeti imádságunk, a Himnusz is.
A felolvasott versek a 3. részből valók. A harmadik rész egy egyéni panaszének, amelyben az író egyéni sorsát is elénk adja, szorosan összekapcsolva a Szent Város, Jeruzsálem sorsával. Leírja, képekkel, hogy mennyit szenvedett: az Úr keze reánehezedetett, elsorvadt húsa, csontjai összetörtek, körülvette az Úr méreggel és keserűséggel, nevetségessé lett, és már éppen arra kezdett gondolni, hogy nem érdemes többé az Úrban reménykednie, mert ez felesleges.
Ekkor, mintegy megvilágosodik elméje, és arról tesz bizonyságot, hogy nem veszett el még minden. Lehet, hogy a körülmények szörnyűek, lehet, hogy a kilátások rosszak, hogy nincs mit enni, hogy körülvesz az ellenség, hogy nem tudok hova menekülni, de Isten még mindig nem úgy büntetett meg, ahogy bűneim miatt érdemeltem volna:
Az Úr jósága, szeretete, hogy még élünk-hogy még nincs végünk, sóhajt fel, és ebben a mondatban sok minden benne van, amit mi is megtanulhatunk: Bármilyen rosszak is körülményeink, bármilyen sok okunk is van panaszra, bármennyi csapás-próbatétel, nem szeretem nap vesz is körül bennünket, bármennyi minden, ami sokat jelentett a számunkra elveszett, DE az életünk még megvan.
És, ez nagyon fontos.
Amíg élünk remélünk, tartja az ősi mondás, az ősi bölcsesség, aminek kapcsán eszembe jut egy film, amelyben a varsói gettóba zárt zsidók beszélnek arról, hogy mennyi mindent veszítettek el, mi minden már csak múlt a számukra, de a beszélgetést lezárandó egy öreg végül is vidáman megjegyzi, mégiscsak élünk.
Aztán eszembe jutnak e télnek történései, a balesetekkel teli hétvégék, a rengeteg halottal, amely akkor érint igazán bennünket, amikor egy-egy hozzánk közelálló személy is balesetet szenved.
Mennyire megkönnyebbülten sóhajtunk fel egy-egy ismerősünk balesetéről hallva, amikor megtudtuk: de életben maradt! Istennek legyen hála érte!
Az első kérdésünk egy agyvérzésen, vagy infarktuson, stroke-on átesett drága testvérrel kapcsolatban, de életben maradt? És ettől kezdve minden másodlagosnak tűnik!
Emlékszem, hogy barátaim körében mennyire elgondolkozásra késztetett bennünket, hogy Párizsban a semmiből megjelenő terroristák több mint száz embert gyilkoltak meg koncerten, kávéházban, utcán, focimeccsre várakozók közül: véletlenszerűen. Miért éppen ők?
Vagy, eszembe jut, egy döbbenetes élményem, amikor teológusként Németországba utaztunk, busszal. aztán az autópálya egyre jobban bedugult, lépésben haladtunk hosszú kilométereken, és egyszer csak megláttuk az okot: karambolozott busz, éppen olyan, mint a miénk, fekete zsákok mellette, nagyon sok, túl sok. Elcsendesedtünk, magunkba fordultunk, eddigi elégedetlenségünk a lassú haladás miatt elmúlt. És már nem volt igazán kedvünk nevetni sem, de akkor döbbentünk csak meg igazán, maikor megérkezve a hírekből megtudtuk, hogy egy cseh diákokat szállító busz karambolozott, több halott volt, és vendéglátóink sírva fogadtak, mivel csak azt tudták, hogy egy ugyanolyan típusú busz, mint amit ők béreltek nekünk, amely Közép-Európai diákokat szállított, ugyanazon az útvonalon, ahol mi is haladtunk karambolozott.
Miért éppen ők? Lehettünk volna mi is! Az Úr jósága, hogy míg élünk- sóhajthat fel az ember, ha a másik oldalról nézi a történéseket!
Jézushoz is fordultak ilyen jellegű kérdéssel, amikor Pilátus kivégeztette a galileai zarándokokat, miközben áldozatot mutattak be, vagy amikor nem tudtak napirendre térni az emberek a siloám tavi torony leszakadása miatt elpusztult szerencsétlen életek felett. Jézus szerint ezek a jelek megtérésre kell, hogy intsenek: ezt érdemelnénk, ez járna, bűneink ezt hozzák magukkal!
Nagyapám lelkész volt, a II. világháború alatt egy központi fekvésű, stratégiailag fontos kisvárosban. A visszavonuló németek a templom tornyába rendezték be tüzérségi megfigyelő állásukat. Egy vasárnap az egész család, pár hetes édesanyám is templomba mentek, senki nem maradt otthon, a családi házban. Az istentisztelet alatt az oroszok bombázókkal támadást indítottak a város ellen, fő célpont a templom volt, és néhány bomba a templomhoz nagyon közel csapott be. Az istentisztelet után hazamenve látták, hogy a házuk helyén csak egy gödör tátong, egy bomba telibe találta a házat. Nagyapám leborult, és hálát adott a romok közt azért, hogy mindenki, még a pár hetes csecsemő is a templomban volt. Ebben az esetben az egész család megélte: az Úr jósága, hogy még élünk.
Drága Testvérek!
Hányan és hányan élték meg azóta is ezt, anyagi javaik pusztulását látva, egy balesetben, betegségben, nehéz időben: de mi legalább életben maradtunk. Szeret minket az Úr, ezért nincsen még végünk.
Szeretete egyben arra is rámutat, hogy tervei vannak velünk. Tervek, amelyekről nekünk fogalmunk sincs, de Ő már előkészítette azokat. Éltető jósága tehát kötelez bennünket arra, hogy fürkésszük akaratát, és tegyük fel neki a kérdést napról-napra: „Uram mi a célod az én életemmel?”
És, még valamire: arra, hogy az Ő dicsőségére éljünk ebben a világban!
2. De, menjünk még mélyebbre az igevers értelmezésében: „Szeret az Úr, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma, minden reggel megújul!” Ha mindezt az igét nem csak fizikai létünkre alkalmazzuk, hanem lelki életünkre is tekintünk, akkor még inkább hálásnak kell lennünk!
Emlékszem, hogy amikor még gyermekként olvastam az Ószövetséget, mindig megdöbbentett az, hogy Isten milyen gyakran halállal büntette azt, aki vétkezett, áthágta a Szövetséget. Nagyon sok, a Bibliai olvasásába éppen belekezdő ember is szembesül ezzel, ha az Ószövetség felől, mint egy regényt kezdik el olvasni a Bibliát.
Nem értettem ezt a nagy keménységet, nem értettem, hogy miért helyezte Isten ennyire magasra a lécet, a mércét. Sokakat éppen ez a sokszor szinte érthetetlen kegyetlenség tart távol az Ószövetségtől, és különböztetik meg nagyon helytelenül az Ószövetség és az Újszövetség Istenét.
Aztán rájöttem arra, ahogy értelmem nyiladozott, és a bibliát olvastam, hogy a bűn zsoldja a halál, és nekünk is bűneink miatt meg kellene halnunk. Ahogy minden egyes Úrvacsora előtt megvalljuk: büntetést, halált és kárhozatot érdemlünk. Tehát nem keménységről van szó az Ószövetség korában, hanem igazságról - Isten igazságáról, most pedig Isten kegyelméből élhetünk. Nem kell a bűnösnek meghalnia – noha ezt érdemelnénk, mert valaki már meghalt miattunk, helyettünk és érettünk. Az Úr jósága, megújuló kegyelme éltet minket!
Szikszai György, a Keresztyéni tanítások és imádságok szerzője így ír erről: „Felséges Isten, aki mikor megemésztő tűz lehettél volna a bűnös ember számára, inkább akartad irgalmadat megdicsőíteni megtartásukban, mint igazságodat elvesztésükben. És mivel irgalmasságot nem cselekedhettél igazságod megsértésével, igazságodnak pedig semmi teremtmény eleget nem tehet…Fiadra bíztad, hogy az isteni igazságnak, melyet a bűn megsértett, eleget tegyen helyettünk bűnös emberek helyett”
Az Ószövetségben tehát a szövetség megszegőjére halál várt. Jézus által azonban lehetőségünk van a bocsánatra. Ez is az Úr jósága. Ő hű marad, akkor is, ha mi hűtlenkedünk. Nem fordul ellenünk, és az Ő jóságának következménye az is, hogy az Egyszülött Fiú áldozatáért nekünk bűnt nem tulajdonít.
Élhetünk, és nem az örök kárhozat, hanem az örök élet az osztályrészünk! Adjunk hát hálát azért, amiért visszatekintve és magunkba nézve nagyon fontos: az Úr hűségéért, megújuló kegyelméért és nagy szeretetéért, amely elkísért bennünket eddig életünkben.
Valamint, ebben a kegyelemben bízva, kérjük vezetését, áldását, és jóságát életünk előttünk lévő idejére! Ámen
Juhász András