2016.

Ézsaiás próféta könyvének 7. részét idézi Máté, azt a részt, amelyről tavaly szólhattam istenünk üzenetét hozva közétek. Ézsaiás próféta 7. része egy nagyon különös próféciát tartalmaz, több száz évvel Jézus előtt jövendöl így a próféta!

A prófécia egy gyermek születését jövendöli meg, aki szűztől születik, és az Immánuel nevet kapja. A név jelentése nagyon beszédes: Velünk az Isten!

Szinte az egész karácsony csodája ebben a rövid mondatban össze van foglalva: Velünk az Isten!

Jézusban ugyanis az Isten jött közénk, emberi testben, hogy az embert megváltsa.

1. Velünk az Isten! Milyen csodálatos mondat!

Sokszor azonban a tények ellentmondani látszanak e mondatnak! Úgy látszik, mintha Isten elhagyta volna ezt a világot, sőt néha az az ember érzése, hogy a világ magára hagyott állapotban van!

Olyan, mintha Isten nagyon távol lenne a világtól, és sajnos a világ is Istentől!

Annyi nyomorúság vesz körül bennünket, testi és lelki szinten egyaránt: háborúk, betegségek, gyűlölet, szeretetlenség, gyász, könnyek, könnyek, és könnyek.

Sokszor szinte úgy érzi az ember, hogy nem vele, hanem ellene van az Isten! Ez lenne egyébként a természetes állapot, hiszen Isten igazságos, aki nem szívleli a bűnt. Mi pedig mindenestől fogva bűnösök vagyunk! Az, hogy nincs ellenünk, hanem velünk van, az arra mutat rá, hogy Isten irgalmas Isten!

Velünk az Isten? Igen, szeretett testvéreim, velünk az Isten! Ezt a kijelentést azonban csak hitben lehet elfogadni! Azok tudják életük hitvallásává, alapjává tenni ezt a mondatot, akik nem a láthatókra, hanem a láthatatlanokra tudnak tekinteni! Mert ő nem a mi akaratunk, a mi kicsinyes céljaink szerint van velünk, hanem az ő akarata véghezvitelére! Az pedig az ő akarata, hogy hozzá térjünk, hozzá forduljunk! Jézus egész földi élete erről szólt! Hívogatta az embereket magához, hány helyén olvashatjuk az evangéliumoknak, hogy Jézus így szólt: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan!”

2. Sokszor feltesszük a kérdést, szinte vádolva, vajon velem van-e az Isten? Miért nem érzem szeretetét, békességét? Azt a kérdést azonban lényegesen kevesebbet tesszük fel magunknak: vajon én Istennel vagyok-e? Ha erről az oldalról vizsgáljuk életünket, azt fogjuk látni, hogy nem Ő hagyott el bennünket, hanem bizony nagyon gyakran mi hagyjuk el Őt!

Nagyon gyakran mi fordítunk neki hátat, nagyon gyakran tékozló fiúkként messzire kerülünk az Atyai háztól, és így az ő szeretetének melegétől!

Fiaimmal nagyon gyakran előfordult, hogy sétáltunk egy-egy fesztiválon, strandon voltunk vagy egyéb más helyen, ahol nagyon fontos volt az ő biztonságuk szempontjából, hogy ne menjenek túl messzire a szülői védelemtől, gondoskodástól. Ezt sokszor a lelkükre is kötöttük, megbeszéltük velük. Többször mégis megtették, és amikor végül kétségbeesve megtaláltak, akkor sokszor a vád szava volt az első kicsiny ajkukon: „Hol voltál apa?” – miközben én el sem mozdultam arról a helyről, amit megbeszéltünk.

Megmosolyogtató a gyermekek vádja?

Nos, szeretett testvérek ugyanilyenek vagyunk Istennel!

Eltérünk, elfordulunk tőle, elhagyjuk Őt, majd kétségbeesve mondjuk a bajban, nyomorúságban: nincs velünk az Isten! József Attila egy megrázó verse nagyon szépen rávilágít erre: Az Isten itt állt a hátam mögött és éb megkerültem érte a világot!”

Gondoljuk végig, hogy vajon életünk fogyatkozásai, bajai, lelkünk békétlensége, szeretetlenségünk, elégedetlenségünk nem arról beszél-e, hogy életünk egy pontján eltértünk, elfordultunk Istentől? Nem arra mutatnak-e rá ezek a dolgok, hogy nem Vele, hanem nélküle élünk?

Félelmeink, aggodalmaskodásunk nem azt mutatja-e, hogy nincs rendben a kapcsolatunk Istennel?

Sikertelenségeink, kudarcaink, levertségünk nem annak a szükségességét mutatják-e, hogy ideje lenne visszatérni, visszafordulni Hozzá?

Ha ez így van, merjünk rálépni a hazafelé tartó útra, ahogy a tékozló-elveszett fiú is megtette ezt!

Szeretett Testvéreim!

Olyan jó látni a tele templomot, jó, hogy most többen vagyunk az átlagos vasárnapi gyülekezeti létszámnál, hogy most itt vagyunk egy nagy lelki család tagjaként, hogy itthon vagyunk, az ő házában, hogy hazatértünk.

De, mi következik holnap, holnapután, a jövő vasárnap? Elhagyjuk újra a mi Urunkat, mert nem tudunk lemondani mindannapos elfoglaltságainkról, nem vagyunk képesek arra, hogy időt szakítsunk az Ő dolgaira, és aztán életünk kudarcait vizsgálva megrökönyödve gondoljuk: elhagyott minket az Isten!

Vagy, hallgatjuk most igéjét, itt vagyunk, vele közösségben, és aztán életünkön, cselekedeteinken mindez meg sem látszik, szavaink nem róla szólnak, aztán érezzük mindennek következményét életünkben. Ő hagy el bennünket?

Nem szeretett Testvéreim, nem Ő hagy el minket, mi hagyjuk el Őt! És kegyelmének leghatalmasabb bizonyítéka az, hogy ennek ellenére sem mond le rólunk, hanem velünk marad! Ahogy Pál apostol írja, ha hűtlenkedünk is, Ő hű marad, mert magát meg nem tagadhatja!

Ne éljünk hát vissza az ő irgalmával, kegyelmével, legyünk hűségesek hozzá, aki ennyire szeret bennünket, mert benne és általa valóban velünk az Isten!

Sokan felteszik a kérdést, hogy értsük ezt a mondatot, a mindennapi élet szintjén: „Velünk az Isten!” Hittanosok világították meg számomra e karácsonyban legtisztábban e tényt! Azt kérdeztem tőlük, hogy volt-e olyan pillanat életükben, amikor nagyon sokat jelentett valakinek az a biztatása, hogy: „ne félj!” Egy kislány azt mondta: „Igen az intenzíven, műtét előtt, amikor édesanyám azt mondta: ne félj, mert én itt leszek végig veled”. Meghatódtam és tovább gondoltam a kicsiny gyermek által kimondott igazságot. Mert ezt jelenti valóban, hogy velünk az Isten, amikor ébren vagyunk, amikor felkelünk, amikor a kórházi ágyban fekszünk, amikor életünk eseményeire vagy a világ történéseire tekintünk félelemmel.

3. Még egy dologra szeretnék rámutatni e csodálatos beteljesedett prófécián keresztül! Arra, hogy sokszor, amikor úgy érezzük, hogy nincs velünk Isten hitbeli vakságunk az oka annak, hogy észrevegyük Őt, az Ő erős, hatalmas jelenlétét életünkben! Egy sokak által ismert, ismeretlen szerző által írt verssel szeretnék rámutatni err. A vers címe, lábnyomok:

Álmomban Mesteremmel 
tengerparton jártam, s az életem
nyomai rajzolódtak ki mögöttünk:
két pár lábnyom, a parti homokon, 
ahogy ő mondta, ott járt énvelem.

De ahogy az út végén visszanéztem,
itt-amott csak egy pár láb nyoma
látszott, éppen ahol az életem
próbás, nehéz volt, sorsom mostoha.

Riadt kérdéssel fordultam az Úrhoz:
" Amikor életem kezedbe tettem, 
s követődnek szegődtem Mesterem,
azt ígérted, soha nem hagysz el engem,
minden nap ott leszel velem.
S, most visszanézve, a legnehezebb
 úton, legkínosabb napokon át,
mégsem látom szent lábad nyomát!
Csak egy pár láb nyoma
látszik ott az ösvényen.
Elhagytál a legnagyobb ínységben? "

Az Úr kézenfogott, s szemembe nézett:
" Gyermekem, sose hagytalak el téged!
Azokon a nehéz napokon át
azért látod csak egy pár láb nyomát,
Mert a legsúlyosabb próbák alatt
Téged vállamon hordoztalak! "

Szeretett testvéreim! Ennyire konkrét, ennyire igaz ez, az első karácsony óta: Velünk az Isten! Ha nem látjuk, nem érezzük, könyörögjünk hozzá, hogy nyissa meg lelki szemeinket, és adjon nekünk tiszta látást! Ámen

Juhász András